Szürke reggel, kényelmes ágy, készséges személyzet, finom ételek és ingyen internet. Ez mind-mind amellett szólt, hogy maradjak még egy napot, de valahogy csak rászántam magam az indulásra, összepakoltam a felszerelésemet, miközben legalább egy biztató jelet vártam valahonnan, de nem jött. Mégsem kellett sokáig várnom rá, elég volt a recepcióig megtennem a két emeletet lefelé. A fizetéskor kiderült, hogy első éjszakámat kifizették barátaim, így csak a külön töltött két napot számolták fel.

Az úton leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a fogamat összeszorítva a kilométereket számolgassam, mert bokámba és lábfejembe ugyanúgy visszatért a fájdalom, mintha nem pihentettem volna két napot. A célváros előtt olyan 6 km-rel egy nagyobb község következett, ahol, amint megtudtam, hogy van egy kis vendégház, nem voltam hajlandó aznap már továbbmenni, és ott töltöttem az éjszakát. Este kínai sakkban kenték el a számat nem is tudom hányszor egymás után a helyi motorszerelők, de nem bántam, szeretek nagyon játszani. Amikor az ágyamhoz tartottam, a folyosó első szobája nyitva volt, ahol egy nő - elég volt ránéznem - szenvedett nagyon. Magam se tudom miért, de bementem, megkérdeztem, mi a baja. Fájt a feje, épp amikor leültem az ágya mellé, hogy megmasszírozzam, a lábam közé hányt. Erőt vettem magamon, és hosszasan próbáltam zsibbasztani feji idegvégződéseit, még a korábban szerzett csoda balzsamomból is kentem rá, sőt, adtam neki egyet a még Kínában vett fájdalomcsillapítóim közül. Hogy mennyit használt a dolog, nem tudom, csak azt, hogy reggel, amikor fizetni akartam, nem fogadtak el pénzt. Utólag visszagondolva talán épp a tulajdonos felesége lehetett a nő.

Alig indultam neki a reggeli utáni első szakasznak, amikor egy szőke, nagy darab szakállas férfi, egy igazi „backpacker” lépett mellém. Vitalij és társa, Gyima - merthogy ketten voltak - üdítő élmény és élvezetes társaságnak bizonyultak a következő együtt töltött másfél órában. Egy órácska együttgyaloglás után megálltunk egy kis boltnál, ott leültünk, hogy kicseréljük elérhetőségeinket és tapasztalatainkat. Itt ittunk egy-két kis kupica eredeti vodkát, lőttünk pár közös képet, majd elbúcsúztunk, mert én gyalog folytattam, ők pedig stoppal mentek tovább, estig el kellett érniük a határhoz közeli várost.

Későn kezdtem a napot, lazára vettem az első felét, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, délutánra elkezdtem szaporázni lépteimet. Így lett, hogy az utolsó falu is mögöttem maradt, én meg egyre csak másztam magasabbra, fel megint a hegyekbe. A táj kissé morconára váltott, nem volt már messze a szürkület, és azon törtem a fejem, hogy akkor ma sátorban alszom, csak egy valami nem stimmelt. Nem volt vizem. Márpedig anélkül nem lehet sátorozni sem. És csak nem láttam hegyi patakot, vízesést, semmi olyan helyet, ahol használható vízre lelnek. Így csak mentem egyre feljebb, vagyis inkább sántikáltam, míg végre egy kis kunyhóra lettem figyelmes az egyik útkanyarulattól nem messze. Itt a nem éppen barátságos asszonyság ugyan vízzel feltöltötte a kulacsom (azt is csak félig), de arra a kérdésemre, hogy a ház előtti füves részen felverhetem-e a sátram, határozottan nemet mondott.

Már tényleg alkonyodott, így gyorsan kellett egy helyet találnom, ahol felverhetem Menedéket. Alig egy bő fél km-nyire kis csapásra lettem figyelmes, ami egy ócska kis kunyhóhoz vezetett. Addig köszöngettem, amíg egy idősebb férfi elő nem bújt, majd megkérdezvén, hogy a letáborozhatok-e ott éjszakára, úgy vettem ki a szavaiból, hogy igennel felel. Épphogy nekikezdtem volna a begyakorlott mozdulataimnak, amikor az öreg odajött hozzám, és mutatta, hogy menjek vele. Először azt hittem, hogy a kunyhóhoz közelebb fogja megengedni, hogy tábort üssek. De nem, a házba invitált.

A ház kifejezés erős túlzás, cölöpökön álló bambuszkunyhó volt inkább. Belépve a tenyérnyi teraszról, az első félelmem az volt, hogy a vékony és erősen hézagos bambusz lécecskék beszakadnak alattam, nem bírják ki a súlyomat. A benti félhomályban a felesége a helyiség túlsó felében lévő ágyról viszonozta köszönésem. A szobányi helyiség nem lehetett nagyobb 15 nm-nél, és egyszerre szolgált nappaliként, hálóként, konyhaként és éléskamraként, amint azt az egyik sarokban szunnyadó kis tűzből vettem ki. Emellé telepedtünk le, ahol elmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok, és bizony hiányos nyelvtudásom sokat segített, hogy elnyerjem szimpátiájukat. Közben kinn sötétbe borult a világ, áram nem lévén, a parázs vöröse és egy kis olajmécses szolgáltatta az összes fényt. Még egy darabon elhümmögtünk a tűzhely felett, majd a fogalmam sincs honnan kerített plusz nyoszolyára, mely egy bambuszgyékényből, egy vastagabb matracféléből (na nem műanyagból!) és valami dunnaszerűségből állt, odafeküdtem átmeneti nagyszüleim lábaihoz. Bizony szükség is volt a vastag takaróra: a féltenyérnyi réseken támadott a hideg hegyi fuvallat. Alattunk, a cölöpök között tyúkok, kecskék és kutyák szöszöltek, vagy a bivalyok löktek akkorát a cölöpökön, hogy azt hittem, mindjárt köztük kötök ki. Korom, állati alom és friss hegyi levegő keveréke az utolsó emlékem erről a csodálatos napról.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!