Svetaketu apja kérésére egy érett gyümölcsöt hozott a fügefáról, és az apja imigyen szólt:
 - Vágjad félbe a gyümölcsöt, édes fiam.
 - Tessék, félbevágtam.
 - Mi van benne?
 - Számtalan aprócska mag.
 - Fogj egy magot, és azt is vágjad félbe.
 - Kettévágtam a magot is.
 - És mit látsz benne?
 - Semmit, az égvilágon semmit.
 - Oh, édes fiam, de az nem lehet, hogy ez a hatalmas fa a semmiből nőjön ki. Akkor is, ha a szemeddel nem látod azt a parányi valamit a magban, amiből szárba szökken ez az óriási fa, az a valami akkor is ott van. Az a parányi valami hatalmasabb mindennél, az a láthatatlan lelke mindennek, ami mindent átjár és körbefog. HIGGYÉL BENNE! Az a valami a kezdete és vége mindennek, Te magad is abból vagy édes fiam, Svetaketu. (Chandogya Upanishad)

Miért választottam ezt a tanmesét az indokínai zárszónak? Mert legerősebb váram a hitem, hitem abban a valamiben, Istenben, magamban, Bennetek. Az egész Utam egyetlen kulcsa, hogy az első pillanattól kezdve hittem az Útban, bár fogalmam sem volt róla, milyen is valójában. Hiszek benne, hogy mindenkiben benne van a jó, csak felszínre kell hozni, még ha sokszor oly nehéz is. A sok apró csoda csak azért történhetett meg velem, mert hittem, hogy lehetséges. Ha meg valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, annak is megvan az oka. Az az igazi próbája a hitünknek. De nem akarok túl spirituális lenni.

Én most eltűnök egy időre, Saigonban sok dolog vár rám, de a legfontosabb, hogy pár nap múlva érkeznek szüleim, akiknek köszönhetem ezt az egész csodálatos utazást. Velük leszek, és megpróbálom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Reményeim szerint pár hét múlva már egy másik országból fogok jelentkezni, még magam sem vagyok benne biztos, hogy honnan.

Nektek nagyon köszönöm a kitartást, a biztató szavakat, leveleket, és igyekszem majd rászolgálni a jövőben is.

Higgyetek, és valóra válik! A vándor