545. nap, Dalatból visszafelé az úton Saigonba. Ma pont másfél éve vagyok úton.

Egy hálóágyas modern buszon ütögetem éppen a billentyűt egy kölcsönkapott laptopon, tőlem fél méterre fekszik fogadott nagyapám, aki egyik legfontosabb szereplője volt a júliusi történéseknek. Estére érünk vissza a dél-vietnami hegyekből - egy másfélnapos kirándulás után - a nagyváros forgatagába, Ho Chi Minh Citybe. De minderről mindjárt picit bővebben.

Mint ahogy előre jeleztem, messze a legfontosabb élmény az volt, hogy szüleim ide repültek Dél-Vietnamba, hogy egy csodálatos és igen eseménydús két hetet töltsünk el együtt. Fehér homokos tengerpart mentén úszkáltunk Vietnam egyik nyaraló szigetén, a vietkong által kiépített földalatti alagútrendszerben kúsztunk denevérek között, bámultuk a naplementét az Angkor Park egyik királyi templomának tetején ücsörögve, felhajóztunk Saigonból, hogy ne csak az Andamán-, hanem a Dél-kínai-tenger vizében is megmártozzunk, félelmetes krokodilok tépték le a csalit az etető botjainkról egy mangrove erdő belsejében, de ami a legfontosabb, hogy együtt voltunk, nevettünk és beszélgettünk, végre nem skype-on keresztül, hanem élőben. Egyszóval kiélveztem minden egyes pillanatát az együtt töltött időnek.

De a szüleim visszarepültek, és én felébredtem az álomból. Azért nem maradtam teljesen árva, mert tulajdonképpen apám saigoni barátjának, Quocnak a családja befogadott, sokat lógtam náluk a szülők érkezése előtt is, és ők ugyebár maradtak. Mégsem csak miattuk, hanem a feleség, Ly papája miatt is gyönyörű emlékeket viszek majd tovább magammal, nála laktam az utóbbi hetekben. Persze Quocnak sem lehetek elég hálás, aki tanított, segített, és apám helyett is apám volt végig. Beszerzett vagy 6 pár különböző szandált és cipőt, hogy a legalkalmasabbakat vigyem magammal, járta velem a kikötőket, amikor még abban a hiú reményben éltem, hogy csak találok egy hajót Szingapúrba, vagy éppen együtt pöfékeltünk a vietnami jegeskávé fölött, hogy meséljen a vietnami-kínai politikai viszonyokról.

Az Öreg külön szót érdemel, hiszen a maga 91 évével, és a vele járó bölcsességgel, tudással igazi tanítómesterem volt. 30 évig volt diplomata, miután hű hazafi módjára végigszolgálta katonaként a két (a franciák, majd az amerikaiak elleni) háborút, mocsárba visszahúzódva a csapatával délen vagy még előtte északon a járásrendszer adminisztrációjának felelőseként. Napi két órát jógázik, folyékonyan beszél franciául (ez volt a közös nyelvünk) és angolul. Anno Mao Ce-tunggal vagy afrikai diktátorokkal tárgyalt, Charles de Gaulle is fogadta a delegációt, aminek az egyik szürke eminenciása volt. Szóval volt mit mesélnie, és én sokszor nem restelltem felkelni, hogy a hajnali edzés után vele reggelizzek, és kimerítően faggassam mindenféléről.

Talán gyerekesnek tűnhet, de akkor sem állom meg, hogy ne említsem meg a tábornok, azaz Villám nyugdíjba vonulását. Hű társam, a botom 15 ország és jó 28 ezer km után megérdemelten utazott vissza Magyarországra szüleimmel. Egyszer a szó szoros értelmében megmentette az életem, sok száz ember vette kézbe, a legérdemesebbek bele is vésték nevüket, több tízezer méregette gyanúsan vagy mosolyogva az elmúlt másfél év alatt. Utódja – holnap kell végleges döntést hoznom a nevét illetően – egy szép szál, mondhatni fickós meggyág szüleim kertjéből.

Saigon? Olyan, mint a többi nagyváros. Beleesett a globalizáció sikamlós vermébe, amit a „pénz nagyúr” vigyáz felülről. Történelme szinte semmi, lakossága és méretei annál nagyobbak. A város északi közigazgatási határát tegyed mondjuk Vácra, és akkor Soltvadkertnél még bőven városon belül vagy. A lányok? Igen, gyönyörűek. Rosszat meg nem akarok mondani senkiről.

És akkor a hogyantovábbról. Két nap múlva ilyenkor már a reptéren ücsörgök, hogy – jobb híján – repüljek délre, Szingapúrba, és esetleg onnan tovább másnap egyből Kuala Lumpurba, mert – ugyan akaratlanul, de - opciós jegyet vettem. Adok egy esélyt a Délkelet-Ázsia ‘business-hub’-jának, de közel sem vagyok biztos, hogy élni fog vele, kevesebb mint fél napot kap, hogy bizonyítson.

Ezer dologról mesélnék még szívesen, de kell hagynom valamit, amikorra hazaérek. Mert úton vagyok hazafelé, még ha nagyon hosszú is az az út. A szüleimmel való találkozás megerősítette bennem ezt a hitet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!