Simon Dávid a Föld körül

Amikor még gyerekként néztem a Vietnamban játszódó akciófilmeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi vietkonggal fogok teázgatni. Pedig egyik nap délelőtt ez is megesett velem. Az öreg, akinek az asztalához az eső elől szárítkozni tértem meg, jó harminc évig szolgált a hadseregben, 22 amerikait szedett le (azért ez durva, hogy egy, a mi fogalmainkkal mérve gyilkossal ültem egy asztalnál), mutogatta a lőtt sebei után maradt hegeket, miközben banánt kínált. Hogy a világ milyen relatív, az szinte mindennap kiderül: ő csak a hazáját védte az ellenséges inváziótól.

Amikor tegnapelőtt megérkeztem Cẩm Phả-ba, kicsit nagyobb távot teljesítettem, mint előre elterveztem. Azt már tudom, hogy ami a Googlemapsen 30-nak tűnik, megvan az 50 km is, vagy még több, és amikor nekivágtam, tudtam, hogy aznap kemény menet vár rám. Így a korai ebédszünet után csak mentem és mentem, de akárhányszor megkérdeztem a helyieket, hogy még mennyi van a következő városig, ahol szállást reméltem találni (gondoltam legrosszabb esetben felavatom a sátramat Vietnamban is), mindig ugyanannyit mondtak. Délután 1-kor ugyanúgy húszra volt, mint 4 órakor - szerintük (pedig ekkor már egy jó harmincas mögöttem volt). És ekkor jött a nem várt segítség. Egy motoros lehúzódott mellém, majd miután meggyőződtem arról, hogy nem pénzért ajánlja fel a mögötte lévő ülést, felpattantam mögé. Így hagytam el Mong Duang-ot (az eredeti célfalut), hogy elrobogjak egészen Cẩm Phả-ig, ami az első nagyobb város, amit Vietnamban elértem. Miután találtam egy szuper szállodát, a szobám csillogott-villogott, és még BL-összefoglalót is találtam valamelyik külföldi csatornán, leadtam koszos, összeizzadt ruháimat mosásra (még Kantonban is kézzel mostam jobb híján), már tudtam, hogy másnap maradok. Saccoljatok, hogy mennyibe került egy éjszaka? Nem, még sokkal kevesebbe. Alig 8 euróba.

Este meg betévedtem egy híres buddhista zarándoktemplomba, ahol vagy egy jó órát bambultam, ahogy egy nagyobb csoport, egy idősebb férfi vezetésével végzi a szigorú ceremóniát. Amin csodálkoztam, hogy jó tucatnyian voltak, de egytől egyig csak nők. Az öreg egy aktatáskából elővarázsolta a tradicionális barna köpeny-ruhát, feltett a fejére egy barna kötött sapkát, majd a feneketlen táskából előszedett füstölőket, gyertyákat, kis bronzüstöket, egy félbevágott emberi koponyát (ilyet már láttam Tibetben), dobverőket és még számtalan egyéb kelléket, majd elkezdett kántálni, dobolni. Volt egy méltósága az egésznek.

Aztán az egész másnapot tulajdonképpen legkedvesebb szenvedélyemnek, a rajzolásnak szenteltem. A város szívében van egy, a franciáktól visszamaradt kisebb katedrális, amit egy pár éve renováltak kanadai emigránsok adakozásából. A reggeli után elsétáltam a katedrálishoz, hogy az előtte lévő kis téren egy kölcsön székre leüljek, és belefogjak a munkámba. No innentől kezdve két dologra kellett figyelnem: az egyik, hogy az időnként rákezdő eső elől mindig megmentsem a rajzom, és hogy a körülöttem-felettem tolongó emberek (gyerekek és felnőttek egyaránt) kíváncsiságból fakadó figyelmetlen lökdösődése elől mindig időben felkapjam a tollam. Már szürküllött, amikor odakanyarítottam a dátumot a lap aljára.

Itt olvashatsz cikket Simon Dávidról!

Az időjárási viszonyokról. Az elmúlt napokban az idő borongós, a nap legnagyobb részében szitál az apró szemű eső, a napot nem láttam előjönni jó egy hete. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy ha ilyen a száraz évszak (itt most tavasz van), akkor milyen az esős (monszun, azaz nyári évszak). Olyan két hónap múlva majd azt hiszem szó szerint a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ugyanakkor hozzáteszem, hogy gyalogolni szinte ideális, olyan se meleg, se hideg, leginkább egy hosszúujjú pólóban vagyok. A táj körülöttem üde zöld, a talaj sok esetben vöröses-agyagos, az egyetlen oda nem passzoló szín az ég komor szürkéje.
Hiába fogadkoztam még a határvárosi útlevél-eltűnés után, hogy tőlem ugyan többet el nem veszik a passzust, rá kellett jönnöm, ez törvényi előírás, így minden egyes hotelben bejelentkezéskor le kell adnom az útlevelem, amit a hotelosnak el kell vinni a helyi rendőrségre bemutatásra.

Végül egy érdekesség. Itt tényleg senki sem beszél angolul, viszont meglepetésemre több ízben hasznomra vált német tudásom, a francián már kevésbé csodálkoztam (például a tegnapi szállásomon az egyik idelátogató férfirokon francia Svájcban él, kellemesen elbeszélgettünk, érződött az élc a hangjában az itteni rendszert illetően...)

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Akkor kezdem is a legfontosabbal: körülbelül úgy érzem magam, mint akit egy furkós bottal jól elagyabugyáltak, majd utána beraktak a mosógépbe hosszú mosásra. Magyarul: újra gyalogolok (juhé!), és az ismerős "teljesen kivagyok fizikailag" érzés kerített hatalmába.

Az elmúlt három napban, amióta otthagytam az ideiglenes befogadó családot, nyakamba vettem az országutat rendesen, olyan napi 25-28 km-t átlagoltam, ezzel már én is meg vagyok elégedve. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném továbbfokozni a napi távokat, de csak szép fokozatosan. Nem sietek sehova.
Kezdek teljesen megbarátkozni az országgal és a helyiekkel, és kezdek újra az apró kis részletekre figyelni, amik talán a legfontosabbak. Például, hogy a rendszeres stopjaimat (merthogy minden másfél-két óra után ordítanak a vállaim a megállóért) hol és hogyan kell tennem. Például már rájöttem, hogy semmiképpen sem állok meg olyan kávézónál,
étteremnél, ahol csak férfiakat látok ücsörögni, mert az azt jelenti, hogy erőszakkal próbálnak majd itatni pocsék helyi borukkal, amit ha nem fogadok el, ellenségesen, sértődötten kezdenek el rám nézni (neveletlen vagy puhány - gondolhatják), ha elfogadom, töltenek még egyet, ha azt is megiszom, akkor még egyet, és ez így megy a végtelenségig. Így próbálok mindig ott megpihenni, ahol gyerekek (lehetőleg karonülők) és asszonyok, lányok (is) vannak.

Azt is megtanultam, hogy a szokásos kérdéseken kívül én hogyan tudom felkelteni érdeklődésüket. Még Mong Cai-ban, a helyi internetkávézóban rajzoltam magamnak egy hozzávetőleges térképet a Hanoiig vezető utamról, feltüntetve azokat a nagyobbacska településeket, amiket elérni remélek a napi etapok végén (eddig minden esetben találtam olcsó és a célnak több mint megfelelő szállókat). Ahogy ezt kiteszem eléjük, a következő 10 perc témája adott. Ha nincs kedvem a társalgásra koncentrálni, akkor a másik kis jegyzetfüzetemet is felütöm, a kézzel szerkesztett szótárammal és jegyzeteimmel, amin nagyokat derülnek vagy helyeslően bólogatnak (ilyenkor én pókermosolyt ragasztva az arcomra próbálok relaxálni, erőt gyűjteni).
Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Hát akkor másodszor is újrakezdtem azt, amiért eredetileg elindultam, hogy gyalog hódítsam meg a világot. Az első újrakezdés után alig egy héttel - amikor Bombayból vágtam neki az indiai szubkontinensnek - értem el az egész út eddigi legmélyebb pontját, szenvedtem testileg-lelkileg, emléke most is bennem él. Éppen ezért jóval óvatosabban és némileg több tapasztalattal felszerelkezve, de azért legbelül nagyon boldogan vágtam neki a főutcának.

Elsőként azoknak az önkéntes „guide”-oknak a gyűrűjén kellett átverekednem magam, akik csak nem értették, hova indulok a város vége felé "nagy csomagommal", ráadásul épp a buszoktól és taxiktól távolodva. Kiérvén a központból, elkezdtek ritkulni a házak és végre úton voltam úgy, ahogy szeretek! Szabadon, kötetlenül, gondtalanul. Olyan 5 km után álltam meg először élesben tesztelni (no meg inni az elmaradhatatlan vietnami teából, amiről azt mondják a helyiek, hogy fogmosás helyett is jó), hogy mennyit is tanultam a nyelvből az elmúlt bő két nap alatt, mert hiszitek vagy sem, már ennyi is elég egy kezdetleges társalgáshoz. Fontos, hogy amikor elkezdesz tanulni egy nyelvet, módszeres legyél, mindig mindent leírjál (és az a kis jegyzetfüzeted legyen az átmeneti bibliád), és ne szégyelljél nyolcszor visszakérdezni, de a legfontosabb szabály: soha nem lehet semmit sem elégszer elismételni. Hál’istennek jól sikerült az első teszt.

Kora délutánig alig tehettem meg egy jó tucat km-t - gondoltam az első napot lazára fogom -, amikor is egy fiatal srác, Quang meginvitált az éppen soros teára, amit azért fogadtam el, mert bár akadozva, de angolul tette. Egy helyi kis internetkávézót futtat a családi ház utcafrontján, ahol együtt él szüleivel és öccsével. Beszélgetésünk, mely alapvetően kimeríthetetlen kíváncsiságán alapult, olyannyira elmélyült, hogy vacsorára, majd később ott aludni marasztaltak. Kaptam a lehetőségen, élveztem kedves társaságukat, és nem volt utolsó szempont, hogy lehetőségem volt eloszlatni az utolsó homályos részeket is a kínai sakk terén, melynek nagy rajongója és szenvedélyes játékosa lettem az elmúlt egy hét leforgása alatt.

Másnap reggel a család egy visszautasíthatatlan ceremónia keretében ragaszkodott hozzá, hogy maradjak még egy napot, melyet nem várt aktivitással töltöttünk el. A kiadós tojásos-húsos-tésztás-leveses egyveleg reggeli után motorra pattantunk (én Quang mögé, az egyik nagybátyjuk pedig Quang öccse mögé), és már robogtunk is a Mong Cai nevű városka felé, hogy ott előbb eldicsekedjenek helyi barátaiknak az értékes vendéggel, majd onnan tovább, hogy előbb két híresebb buddhista templomot, végül egy a franciáktól visszamaradt neogótikus katedrálist látogassunk meg. Utazásunkat a tengerparton zártuk, a hires „Tra Co beach”-en, aminek homokos fövenyére dagálykor vagy jó 25 métert jön ki a Kinai-tenger. Este még egy nagyobb baráti társasággal fogyasztottunk csigákat és egyéb herkentyűket, hogy a napot ismét a sakktábla felett fejezzem be.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Úgy döntöttem, hogy egy napot akklimatizálódok, egy kicsit felmérem a viszonyokat, ismerkedem a helyiekkel, no meg leginkább rápihenek a másnapra, mert sok erőt nem éreztem magamban. Hirota szintén úgy döntött, hogy marad egy napot. Találtunk is tiszta, olcsó szállodát, ahol biztonságban tudhattuk a csomagjainkat. Egész nap kószáltunk, belekóstoltunk minden helyi dologba (nem viccelek, ha azt mondom, hogy többféle olyan gyümölcsöt árultak, amit nem ismertem, mint amit igen), és közben sok mindent megvitattunk. Az még hajnalban kiderült, hogy Hirota egy ékszerkereskedő, amikor afganisztáni útjáról fotókat mutatott öklömnyi csiszolatlan rubinokról, mogyorónyi smaragdokról. Vietnamba azért jött, hogy a köveket feldolgozó dráguló kínai munkaerő helyett ide hozza ezt a munkafázist.

Este egy pompás grillvacsorát fogyasztottunk, kókuszdióban érlelt vodkával öblögettük le a pazar ízeket. Vacsora után még egy helyi masszázsra is befizetett minket újdonsült barátom. Valami fekete lével töltött kádba kellett ülnöm, mielőtt végignyúltam az ágyon. Aztán csak kerekedett a szemem,  amikor elkezdett dolgozni rajtam a ránézésre félénk és szótlan kislány, akinek olyan puha bőre volt, mint egy kisbabának: úgy ropogtak a csontjaim, ízületeim, mint a kínai tűzijátékok újévkor. A 25 órás kimerítő nap után nem kellett ringatni...

Amikor előző nap aludni tértem, úgy gondoltam, hogy másnap felkelek, és szépen nyakamba veszem az országutat. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek. Még becsekkoláskor azt az instrukciót kaptuk, hogy nap közben mindig legyen nálunk az útlevél, mert határváros lévén a rendőrség szeret igazoltatni (nem mintha nem lenne nálam éjjel-nappal), viszont éjszakára le kell adni a recepción, mert a random razziák sem ritkák. Így még előző éjjel, mikor visszaértünk a szállodába, le is adtam útlevelem annak rendje és módja szerint. Hajnalban még felébresztett Hirota, hogy elbúcsúzzon, ő ment a saját dolgára, én meg a másik oldalamra fordultam. Reggel ébredés után összepakoltam, lementem a szobánkból, és kértem az útlevelem. A két csinos kislány meg nézett rám, mint ...  és itt hagyom is a gazdag metafora gyűjteményemet. Olyan jó egy órát próbáltam megtudni, hogy hova a jó édes nyavalyába tüntették el, és arra a következtetésre jutottam milliónyi megválaszolatlan kérdés után, hogy a rendőrség elvitte az útlevelem inspekcióra.

Kora délután visszatértem a szállodába, és a rejtély 20 másodperc alatt megoldódott. Egy férfi, akit korábban nem láttam, benyúlt egy fiókba, és elővette az útlevelemet, amit azonnal kitéptem a kezéből. Így hát még egy napot itt ragadtam, de legalább már tudom, hogy nem fogom leadni legközelebb, még akkor sem, ha kényszerítenek. Most - jobb híján - ülök egy internet kávézóban, ahol nagy sávszélesség van, de persze ahogy a jó öreg komcsiktól elvárható, minden második honlap le van tiltva. Ezt csak azért említem meg, mert a Facebook-hoz nem férek hozzá lassan másfél hónapja, ami csak egy dolog miatt bánt engem. Nem sikerült még mindig megköszönnöm jószívű ismerőseimnek az adományokat, amiket a katmadui árvák részére gyűjtöttünk.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!