Hát akkor másodszor is újrakezdtem azt, amiért eredetileg elindultam, hogy gyalog hódítsam meg a világot. Az első újrakezdés után alig egy héttel - amikor Bombayból vágtam neki az indiai szubkontinensnek - értem el az egész út eddigi legmélyebb pontját, szenvedtem testileg-lelkileg, emléke most is bennem él. Éppen ezért jóval óvatosabban és némileg több tapasztalattal felszerelkezve, de azért legbelül nagyon boldogan vágtam neki a főutcának.

Elsőként azoknak az önkéntes „guide”-oknak a gyűrűjén kellett átverekednem magam, akik csak nem értették, hova indulok a város vége felé "nagy csomagommal", ráadásul épp a buszoktól és taxiktól távolodva. Kiérvén a központból, elkezdtek ritkulni a házak és végre úton voltam úgy, ahogy szeretek! Szabadon, kötetlenül, gondtalanul. Olyan 5 km után álltam meg először élesben tesztelni (no meg inni az elmaradhatatlan vietnami teából, amiről azt mondják a helyiek, hogy fogmosás helyett is jó), hogy mennyit is tanultam a nyelvből az elmúlt bő két nap alatt, mert hiszitek vagy sem, már ennyi is elég egy kezdetleges társalgáshoz. Fontos, hogy amikor elkezdesz tanulni egy nyelvet, módszeres legyél, mindig mindent leírjál (és az a kis jegyzetfüzeted legyen az átmeneti bibliád), és ne szégyelljél nyolcszor visszakérdezni, de a legfontosabb szabály: soha nem lehet semmit sem elégszer elismételni. Hál’istennek jól sikerült az első teszt.

Kora délutánig alig tehettem meg egy jó tucat km-t - gondoltam az első napot lazára fogom -, amikor is egy fiatal srác, Quang meginvitált az éppen soros teára, amit azért fogadtam el, mert bár akadozva, de angolul tette. Egy helyi kis internetkávézót futtat a családi ház utcafrontján, ahol együtt él szüleivel és öccsével. Beszélgetésünk, mely alapvetően kimeríthetetlen kíváncsiságán alapult, olyannyira elmélyült, hogy vacsorára, majd később ott aludni marasztaltak. Kaptam a lehetőségen, élveztem kedves társaságukat, és nem volt utolsó szempont, hogy lehetőségem volt eloszlatni az utolsó homályos részeket is a kínai sakk terén, melynek nagy rajongója és szenvedélyes játékosa lettem az elmúlt egy hét leforgása alatt.

Másnap reggel a család egy visszautasíthatatlan ceremónia keretében ragaszkodott hozzá, hogy maradjak még egy napot, melyet nem várt aktivitással töltöttünk el. A kiadós tojásos-húsos-tésztás-leveses egyveleg reggeli után motorra pattantunk (én Quang mögé, az egyik nagybátyjuk pedig Quang öccse mögé), és már robogtunk is a Mong Cai nevű városka felé, hogy ott előbb eldicsekedjenek helyi barátaiknak az értékes vendéggel, majd onnan tovább, hogy előbb két híresebb buddhista templomot, végül egy a franciáktól visszamaradt neogótikus katedrálist látogassunk meg. Utazásunkat a tengerparton zártuk, a hires „Tra Co beach”-en, aminek homokos fövenyére dagálykor vagy jó 25 métert jön ki a Kinai-tenger. Este még egy nagyobb baráti társasággal fogyasztottunk csigákat és egyéb herkentyűket, hogy a napot ismét a sakktábla felett fejezzem be.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!