Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Hátat fordítottam Hanoinak

Eredetileg múlt péntek estére ígérték az útlevelem. Péntek este rákérdeztem, és szombatot mondtak. A vasárnap nyilvánvalóan kiesett, s amikor hétfő este ismét elővettem a dolgot, széttárták kezüket, és annyit mondtak: „holnap már biztosan meglesz”. Így lett péntek estéből kedd kora délután, de legalább kezemben tartottam a két szükséges pecsétet, a vietnami vízumhosszabbítást és az egy hónapos laoszi vízumot. Kedden már úgy feküdtem le, mint az érettségi előestéjén, tele izgatottsággal és reménnyel. Illúzióim nincsenek, az eddigiek kutyafüle ahhoz képest, ami a következő hónapokban vár rám.

Még talán két dolgot hadd említsek meg visszamenőleg. Az egyik, hogy jó érzés volt Vass professzort hallgatni Hanoi legnagyobb egyetemén (merthogy hétfőn elmentem meghallgatni, ha már egyszer összehozott minket a sors), büszke voltam rá, ahogy hihetetlen nagy tudását megfontolt, de egyszerű könnyedséggel adta át a tudásra éhes fiataloknak.

A másik, hogy elég volt Hanoiból. A lépten-nyomon kurjongató motoros taxikból, a turistákból, akiknek a pénztárcája többet megengedhet, és ezáltal folyamatosan verik fel az árakat (igen kérem, Hanoi mára legalábbis nem egy olcsó város, és holnapra ugyanolyan drága lesz, mint bármelyik nagyváros a világon), és végül a tüdőre egyértelműen ártalmas levegőből, mely nekem az utolsó két napban már enyhe fejfájást is okozott.


Szerda reggel elbúcsúztam szállásadóimtól, magam mögött hagytam az óvárost, majd a külső városrészekhez értem, ahol ráfordultam arra a főútra, amit követve a helyes irányra reméltem ráállni. Alig tíz perc után egy motoros a hátam mögül szokás szerint elkezdett „hozni”, fuvart remélve. Próbáltam nem venni tudomást róla, de a szemem sarkából láttam, ahogy lelassítva mellém ér, majd azt is, ahogy a vele szembejövő (és egyébként a mi fogalmaink szerint szabálytalanul közlekedő) biciklista lányt telibe kapja, mert nem előre néz, hanem rám koncentrál. Már későn ordítottam, a baleset megtörtént. Azonnal ledobtam Manit, a hátizsákomat, és odaugrottam a pár pillanatig mozdulatlan test mellé. Finoman le-, ill kiemeltem a bicikliről a motoros segítségével, és a megint mulya és érzéketlen helyieknek kétszer kellett elmondanom, hogy hozzanak egyet az alig pár méterre lévő székekből, amire leültettem a szemmel láthatóan sokkot kapott fiatal lányt, aki remegett, mint egy nyárfalevél. Szerencsére nem volt komolyabb baja. A motorosnak, aki a bizonyítványát próbálta magyarázni, hogy tulajdonképpen nem az ő hibája volt (a gesztikulációjából értettem meg), csak a „police” szót kellett kiejtenem, és már pattant is fel a motorjára, maga mögött hagyva a helyszínt.
Az eső, mely előző nap egy tájfun formájában csapott le Hanoira és környékére, egyre csak erősödött. Így szinte egész álló nap csak mentem és mentem, és a nap végén - bizony már kezdett szürkülleni - a megváltást hozó „nha nghi”, azaz hotel felirat láttán nem kis megkönnyebbülést éreztem. Bár „jó” vietnami szokás szerint (sajnálom, hogy ezt így kell írnom) megint átvágtak, többet fizettem a valós árnál, hiába tiltakoztam, hogy ez túl sok, nem volt erőm továbbcaplatni, és ráadásul szét voltam ázva.


Annyira kimerített az első nap, hogy majdnem 11 órát aludtam egyvégtében. A másnap, ha lehet, még rosszabb volt, a cseppet sem száradt vizes ruháimat magamra vettem, és újra nekiindultam. Az alig 15 km-re lévő nagyobb városba érvén a szerencsepénzemhez folyamodtam tanácsért, mitévő legyek. Azt mutatta, maradjak, így kerestem egy olcsóbb hotelt (mondanom sem kell, hogy megint magasabb árat mondtak, de ezúttal nem voltam hajlandó engedni, és tudták, hogy van több konkurens hotel is a közelben), majd felaggattam ruháimat, hogy holnapra csak félig vizesek legyenek. Csak imádkozom, hogy holnap legalább enyhüljön az eső, a térképre nézve egy jó negyvenes áll előttem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

1 Tovább

Ettél már patkányhúst Hanoiban?

Március 15-e van, a magyar forradalom ünnepe. Számomra mégis másért igazán jeles ez a nap: pont egy éve, hogy megpillantottam Isztambul meseszép városát, akkor kezdett igazán valósággá válni ez az út. És az azóta eltelt év annyi mindent tartogatott számomra, hogy végiggondolni sem bírom egy menetben. De erre a március 15-ére is jutott egy különlegesség.

Amikor olyan gulyáslevest eszel hazádtól ezer kilométerekre, amit akár az édesanyád is főzhetett volna, és hozzá villányi vöröset kortyolgatsz, cigánynóta szól halkan a háttérben, no, az nem akármilyen élmény. Nem tudok elég hálás lenni Attila barátomnak, aki szinte minden napra tartogatott számomra valami különleges élményt. Tegnapelőtt este meghívott, hogy menjek el valami vietnami-magyar „öregfiúk találkozóra”. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy olyan idősebb emberekről van szó, akik valaha hosszabb-rövidebb ideig kis hazánkban éltek, jártak egyetemre. Már megérkezésemkor hibátlan magyarsággal, nagy jókedvvel és egy pohár vörösborral fogadtak. Nem bántam, hogy nem én vagyok a főattrakciója az estének: Vass László professzor úr, a BKF rektora épp a hétvégén érkezett, hogy kissé felélessze az egykor híresen jó magyar-vietnami felsőoktatási kapcsolatokat. A jelenlevő urak - jó tucatnyian lehetettek, és mint megtudtam ők a legnagyobb aktív magyar klub az egész Távol-Keleten - sem voltak amolyan tucatemberek. Volt közöttük főezredes a vietnami hadseregből (amikor naivan elkezdtem kérdezgetni, egyből finoman jelezte, hogy épp államtitkokról faggatom), volt Vietnam hollandiai nagykövete, komoly üzletember vagy éppen tisztességben megöregedett férfi 26 unokával. De ez mind lényegtelennek tűnt a Petőfi versidézetek vagy az ízes magyar kifejezések mellett, ami egyszerre varázsolt jó hangulatot és nosztalgiát a kis terembe. Hogy mennyire komolyan gondolták azt, amikor azt mondták, hogy Magyarország a második hazájuk, mi sem bizonyítja jobban: igen komoly összeget gyűjtöttek össze, hogy kihozzák Koncz Zsuzsát egy privát fellépés erejéig.

És akkor hadd kanyarodjak vissza egy kicsit a valódi Vietnamhoz. Épp a magyar találkozóra sétáltam, amikor alig öt méterre tőlem két motoros ütközött. Az ütközés pillanatát nem láttam, csak a nagy csattanásra kaptam oldalra a fejem. Egy pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek, de amikor láttam, hogy a szüntelen motoráradat teljesen közönyösen úgy kerüli ki a földön fekvő két embert, mint egy kátyút, leléptem a járdáról, és odasiettem hozzájuk. Közben engem is majdnem elütöttek, de foglalkoztam is én ezzel! Ráordítottam a körénk sereglő, de közömbösen bámuló emberekre, hogy legalább segítsenek arrébb tenni őket az út közepéről, persze hasztalanul. Sőt, maguk a balesetet szenvedettek is inkább ellenségesen fogadták segítségemet, így magam mögött hagytam a helyszínt, azon merengve, hogy mi lehet az oka ennek. Később megemlítettem az esetet másoknak, akik azzal a - számomra nem kielégítő - magyarázattal szolgáltak, hogy a távol-keleti kultúrákban a halál az élet természetes része (ezt még el is fogadom), és hogy mivel sokan vannak, az emberéletnek nincs igazán értéke. No comment.

Ugyanebből a gondolatmenetből fakad, és ez már sokkal tetszetősebb számomra, hogy a vietnamiak nem őriznek sérelmeket a múltból. Nem haragszanak az amerikaiakra, a franciákra, a kínaiakra. Nincsen bennük bosszúvágy, nem a múltba révednek. Egész Európának lenne mit tanulni ezektől a „elmaradott” népektől - ahogy sokszor mi kategorizáljuk őket. Egyik nap fel fogunk ébredni, és azt fogjuk észrevenni, hogy mi vagyunk már rég lemaradva, mert ők voltak annyira okosak, hogy átvették a jót tőlünk, de ugyanakkor megőrizték a saját jójaikat. És ez a nap egyre közelebb van.

Ha megkérdezed, hogy patkányt ettem-e már, akkor a válaszom az, hogy valószínűleg igen. Az egyik éjjel, amikor visszavitt Attila a hotelomhoz, a tulaj, Sang épp kinn állt az ajtóban. Későre járt az idő, az utcákon nem volt túl nagy a mozgás, így az előttünk elkarikázó biciklistát mindhárman észrevettük. Sang megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, miféle ember volt ez. Miután nem sikerült kitalálnunk a foglalkozását, megmondta: patkányfogó. Emberek különleges botokkal és hálókkal járják éjjel az utcákat, tópartokat, hogy befogjanak minél többet ezekből az általam igen kedvelt kis állatkákból. Hanoitól nem messze van egy hatalmas húsfeldolgozó üzem, ahol disznóhússal keverve pástétomot csinálnak belőle, amit aztán a városban sok kis utcai árus árul. Hát én szeretem a hanoi pástétomos szendvicset.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

1 Tovább

Szmog és állandó ricsaj

Ha azt írtam múltkor, hogy a lány mellettem nagyon helyes, akkor tévedtem. Aki most mögöttem áll, na ő nagyon helyes. Egyszerűen észbomlasztó, hogy milyen itt a felhozatal. És ezeknek a lányoknak mindegy, hogy mi van rajtuk, a legújabb divatos cucc vagy egy egyszerű ruha, így is, úgy is rabul ejtenek. Úgyhogy amint kézbe veszem az útlevelem, spuri tovább, mert a végén még itt ragadok.

Ezzel kellett volna kezdenem. Kissé sajnálom, hogy nem tudok a kommentekhez hozzáférni és így reagálni sem rájuk - rajtam kívülálló okok miatt: a gyenge technikai háttér még azt sem engedi, hogy szerkesztője legyek saját blogomnak, ezt otthonról teszik helyettem, én e-mail formájában küldöm haza az anyagokat.

Az utóbbi pár nap arra volt jó, hogy majdnem teljesen visszaálljak a nagyvárosi ritmusra. Ez a város nyüzsög, sosem alszik. Az emberek sokat dolgoznak, szinte mindig sietnek, amit a frusztráló dudaszó állandó ricsaja jellemez talán a legjobban. A helyiek szerint a város minden évben újabb és újabb arculatot ölt, folyamatosan változik. Alapvetően igen nemzetközi, számtalan külföldi él itt, és minden réteg képviselteti magát: vannak jól öltözött, nyakkendős bankárok (valaha én is ilyesmi voltam), koszos körmű, de csillogó szemű hippik, kereskedők és rengeteg turista. Azért nem teljesen álltam vissza. Mivel nincsen mobilom - bár alapvetően ez neveltetés kérdése: engem úgy tanítottak, hogy inkább öt perccel korábban, mint egy perccel később legyél ott, ahol mondod -, ha megbeszélek egy találkozót, akkor pontosan igyekszem megérkezni. Az eddigi jó pár találkozómra eddig még senkinek sem sikerült pontosan megérkeznie, de ma már ilyen világban élünk...

Mi a legnagyobb hátránya Hanoinak? Kétségkívül a pocsék, egészségre ártalmas levegő. Ilyen büdös városban talán meg sohasem jártam. Tapasztalataim szerint túltesz Isztambul, Teherán, Bombay és Delhi minőségen aluli levegőjén is. Ez alapvetően 3 dologból jön össze: az első a milliónyi füstöt okádó motor, autó és teherautó, a második a poros környezet, és a harmadik, hogy nincsen szél, ami időnként kicsit elfújná a szmogot. A minap amikor egy teraszon ültem valakivel, vissza is kérdeztem, hogy „Biztos, hogy eget akartál mondani?!” (merthogy a hanoiak szinte sohasem látják a csillagokat, és csak elvétve a napot.)

Az előbb említettem a hatalmas forgalmat. Az egész olyan mint egy nagy élő szövet, amiben a résztvevő sejtek valahogy automatikusan tudják, hogy merre és milyen sebességgel kell tartaniuk. Szabálykövető „sejt” nincs, a piros lámpa, vagy az egyirányú utcatábla körülbelül annyit jelent nekik, mint nekem Orbán Viktor ígéretei. Viszont csak így működik, és működik, meglepően kevés a baleset. Mások mögött ülve motoron sokszor már azt hittem, hogy nekünk jönnek, de aztán az utolsó pillanatban valahogy mindig elkerültek.

A vietnamiak nagyon jó énekesek. Az egyik nap egy karaoke bárban győződtem meg erről. Akármelyik helyi kezébe került a mikrofon, a levegőt betöltötte a hangjuk, a vérükben van a dolog. Ahogy az enyémben a gyaloglás, a szabad ég, a természet. Alig várom, hogy újra feldobjam a hátizsákom, kezembe vegyem botomat, Villámot, és csak menjek, izzadjak és töprengjek a lényegtelen kis dolgokon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

1 Tovább

Hanoi tekervényei

Hanoi tavaly ünnepelte milleniumát, azaz ezer éves történet. A legenda szerint Ly Thahi To (az első királya az egyik legjelentősebb dinasztiának, mondjuk olyan, mint nálunk Szent István) alapította, miután vadászat közben egy tó partjára keveredett, ahol egy sárkányt látott felszállni. Innen Hanoi egyik régi és minden bizonnyal legromantikusabb neve, Thang Long, ami nem meglepően felszálló sárkányt jelent. A mai város szíve, a Hoan Kiem tó és környéke - melyet fiatal párok, turisták lepnek el jobbára esténként - szintén ehhez a királyhoz, és a nemzeti állatukhoz, az egyedülálló óriásteknőshöz kapcsolódik (ma 2 példányt tartanak számon, az egyik ennek a tónak „díszlakosa”). Ezer éves és jó 7-8 milliós város lévén Indokína egyik centruma és üzleti központja. Az ősi buddhista kultúra, a nyitott kommunizmus és a modern globalizált világ visszaadhatatlan egyvelege. melyet látni kell, mesélni nem elég róla. Egy másik neve, a „tavak városa” hűen tükrözi, hogy számtalan kisebb és nagyobb tavat laknak körül az itteniek, melyekben a színes neonfények csillagása nagyban hozzájárul a varázslatos esti hangulathoz.

Első napomon - miután egy olcsóbb kis szállodára leltem az óváros szélén még megérkezésem estéjén - korán keltem, szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost. Egész nap barangoltam, láttam a Ho Chi Minh mauzóleumot és a házat, melyben élete jelentős részét leélte, a híres Egyszintes Pagodát, jártam a Szépművészeti Múzeumban (melyben némi képet kaptam arról, hogy milyen is lehetett Viet Nam a „fehér ember” megérkezése előtt), és elvetődtem az első Távol-keleti Egyetemre, ami a nagyon híres Tudás Templomának ad otthont. Egyszóval kipipáltam egy jó pár kötelező látnivalót. Másnap megint rajzoltam, de ezúttal egy olyan helyet kerestem - egy fa tövébe ültem le -, ahol nem kellett minden harmadik percben a kíváncsiskodó emberek kedves és elismerő szavaira visszamosolyognom, egyszóval zavartalanul feledkezhettem bele az egyik pagoda cizellált sárkánymotívumaiba. A muszáj bürokratikus lépcsőket is sikerrel leküzdöttem, miután a szállásadóm személyében egy segítőkész és rendes emberre leltem, aki egy csapásra elintézte mind a vietnami vízumhosszabbítást, mind a laoszi vízumot: a hétvégére ígérte az útlevelem a szükséges pecsétekkel.

De milyen jól is tettem, hogy aktívan töltöttem az első két napot, mert a harmadik estétől kezdve felgyorsultak az események. A szüleim egyik barátján keresztül újabb érdekes embert ismertem meg. Attila, aki talán jó két éve költözött ki Vietnamba, egyből bedobott a mélyvízbe. Első találkozásunk után alig két órával már egy interjút készítettek velem az egyik vietnami televíziós csatorna részére, aminek másnap folytatása is volt. Itt már „élesben”, hátizsákkal és bottal „játszottam magam”, bemutattam a felszerelésem, és felvettünk jó néhány életszituációt, hogy milyen is, amikor a gyalogos vándor beér egy nagyvárosba. Attila személyében egy egyszerre laza, de nagyon értelmes srácot (igaz, nálam jó néhány evvel idősebb) ismertem meg, aki amellett, hogy sok kis helyi specifikumra hívta fel a figyelmemet, és magyarázta a miérteket, Goethéről és Thomas Mannról is okított nekem, s bizony nem felejtett el a formásabb hátsó felekről sem diskurálni - élő példákkal illusztrálva a dolgokat. És ha mindez nem lett volna elég, tegnap délután találkoztam egy nagyon helyes fiatal lánnyal, aki most is itt ül mellettem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

3 Tovább

Gyümölcskánaán és belsőségek doszt

Vietnam, mint oly sok más szempontból, kulinárisan is megannyi meglepetést tartogatott számomra. Először is megint teljesen átértékeltem az alapfogalmakat (például mit nevezek gyümölcsnek), másrészt és ez a legfontosabb, az ízpárosításokat. Létezik egy gyümölcs (magyar átirata „cu dau”), melynek állaga leginkább a karalábéhoz hasonlít, íze pedig a zöldborsóéra emlékeztet. Nos ezt a tengeri ételek mellé adják, chilis fűszersóba mártogatják, és úgy eszik. Aztán számtalan húsos ételt, húst apró, zöld mandarinlével lecsorgatott fűszersóba instant marinálják falatonként. És nagyon passzol a dolog!

Hogy milyen gyümölcskánaán van errefelé a flórából adódóan, azt mi sem árulja el jobban, hogy hetek óta, szinte minden nap egy eleddig ismeretlen gyümölcsöt próbálok ki. Vannak ún. dinógyümölcsök (én azért hívom így őket, mert hatalmasak, és kívülről olyanok, mint egy dinópáncél, rücskös és kemény), vannak olyanok, amiket a kezeddel kell puhítani, szinte verni, mielőtt kibontod, hogy kikanalazzad, vannak olyan gyümölcsök, amik csak úgy omlanak a szádban („dragon fruit”), és vannak olyanok, amiket fogmosás helyett esznek (a zöld szilvára emlékeztet). És majd mindegyikhez tartozik egy legenda. Az átírási nehézségek miatt most mellőzöm a neveket.

Nemcsak Vietnamra jellemző, hanem például a kantoni konyhára is, hogy négy növényt, ha úgy tetszik fűszert előszeretettel használnak. Ezek fontossági sorrendben: koriander, gyömbér, menta és kapor.

Tengerparti ország lévén persze a vízben élő összes dolog az asztalukra kerül. Az algából főzött leves (számunkra a sushi éttermekből lehet ismerős az íze, japánul „nori”), a mindenféle rák (olyanok is, amiknek 95 %-a páncél, és a húsát alig lehet élvezni), de leginkább a különböző formájú és nagyságú csigák mind-mind napi ételnek számítanak. A csigáknak alapvetően kétféle fogyasztási módja van: vagy egy biztosítótűvel (ami az „evőeszközök” egyik természetes darabja) felnyársalod a csigaház bejáratánál lévő darabkáját (általában rajta marad egy kemény réteg, amit el kell távolítani), vagy egy közönséges csípőfogóval lecsippented a csiga keskenyebbik végét (ez általában a hosszúkás csigáknál van így), és a másik oldalon kiszippantod a puha állatkát. A csigafőzelékek (én így hívom őket) sokszor gyömbérrel és petrezselyemmel vannak ízesítve, nekem nagyon ízlenek. Egy a baj velük: megeszel egy tányérral és éhesebb vagy utána, mint előtte, mert annyi a munka vele.

Említettem, hogy vannak bizony gyomorpróbáló ételek is errefelé, és amit én annak nevezek, azok tényleg azok. Tradicionális reggeli a félig alvadt vérbe (általában csirkevérbe) kevert porcogó egyveleg, mogyoróval megszórva. Na ez volt az egyetlen étel, amit félúton félretoltam, és addig is csak udvariasságból nyammogtam felette. A „semmit sem dobunk el” jegyében minden belsőség is fogyasztásra kerül, a gyomortól kezdve minden egyes szervig. A gyomordarabkák (melyek igen rágósak) külön ínyencségnek számítanak itt. A májat, a zúzát és hasonló belső szerveket alig pár percre dobják bele a fortyogó vízbe, én már megtanultam, hogy mindig egy kicsit tovább főzettem velük.

Zárásképpen egy érdekesség a tojásról. A tojás, az európai koncepcióval ellentétben bármely étkezésnél gyakran „bekukkant”, nemcsak a reggelinél. Vietnamban pár hete etettek meg velem valami egészen különleges tojást. Én úgy neveztem el hogy FFPS tojás (főtt-forrázott-párolt-sütött), mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit csináltak vele. Kibontás után úgy nézett ki mint az agyvelő, erekkel és különböző színű barnás-szürkés részekkel. Egyes részei puhák, mások kemények voltak, ízben meg leginkább a főtt májhoz hasonlított.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

2 Tovább

Simon Dávid a Föld körül

blogavatar

David's aim is to travel around the globe in five years, mostly walking. He started his blog in Kathmandu to share with all interested how an economist from Budapest fulfils the dream of his life.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek