Március 15-e van, a magyar forradalom ünnepe. Számomra mégis másért igazán jeles ez a nap: pont egy éve, hogy megpillantottam Isztambul meseszép városát, akkor kezdett igazán valósággá válni ez az út. És az azóta eltelt év annyi mindent tartogatott számomra, hogy végiggondolni sem bírom egy menetben. De erre a március 15-ére is jutott egy különlegesség.

Amikor olyan gulyáslevest eszel hazádtól ezer kilométerekre, amit akár az édesanyád is főzhetett volna, és hozzá villányi vöröset kortyolgatsz, cigánynóta szól halkan a háttérben, no, az nem akármilyen élmény. Nem tudok elég hálás lenni Attila barátomnak, aki szinte minden napra tartogatott számomra valami különleges élményt. Tegnapelőtt este meghívott, hogy menjek el valami vietnami-magyar „öregfiúk találkozóra”. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy olyan idősebb emberekről van szó, akik valaha hosszabb-rövidebb ideig kis hazánkban éltek, jártak egyetemre. Már megérkezésemkor hibátlan magyarsággal, nagy jókedvvel és egy pohár vörösborral fogadtak. Nem bántam, hogy nem én vagyok a főattrakciója az estének: Vass László professzor úr, a BKF rektora épp a hétvégén érkezett, hogy kissé felélessze az egykor híresen jó magyar-vietnami felsőoktatási kapcsolatokat. A jelenlevő urak - jó tucatnyian lehetettek, és mint megtudtam ők a legnagyobb aktív magyar klub az egész Távol-Keleten - sem voltak amolyan tucatemberek. Volt közöttük főezredes a vietnami hadseregből (amikor naivan elkezdtem kérdezgetni, egyből finoman jelezte, hogy épp államtitkokról faggatom), volt Vietnam hollandiai nagykövete, komoly üzletember vagy éppen tisztességben megöregedett férfi 26 unokával. De ez mind lényegtelennek tűnt a Petőfi versidézetek vagy az ízes magyar kifejezések mellett, ami egyszerre varázsolt jó hangulatot és nosztalgiát a kis terembe. Hogy mennyire komolyan gondolták azt, amikor azt mondták, hogy Magyarország a második hazájuk, mi sem bizonyítja jobban: igen komoly összeget gyűjtöttek össze, hogy kihozzák Koncz Zsuzsát egy privát fellépés erejéig.

És akkor hadd kanyarodjak vissza egy kicsit a valódi Vietnamhoz. Épp a magyar találkozóra sétáltam, amikor alig öt méterre tőlem két motoros ütközött. Az ütközés pillanatát nem láttam, csak a nagy csattanásra kaptam oldalra a fejem. Egy pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek, de amikor láttam, hogy a szüntelen motoráradat teljesen közönyösen úgy kerüli ki a földön fekvő két embert, mint egy kátyút, leléptem a járdáról, és odasiettem hozzájuk. Közben engem is majdnem elütöttek, de foglalkoztam is én ezzel! Ráordítottam a körénk sereglő, de közömbösen bámuló emberekre, hogy legalább segítsenek arrébb tenni őket az út közepéről, persze hasztalanul. Sőt, maguk a balesetet szenvedettek is inkább ellenségesen fogadták segítségemet, így magam mögött hagytam a helyszínt, azon merengve, hogy mi lehet az oka ennek. Később megemlítettem az esetet másoknak, akik azzal a - számomra nem kielégítő - magyarázattal szolgáltak, hogy a távol-keleti kultúrákban a halál az élet természetes része (ezt még el is fogadom), és hogy mivel sokan vannak, az emberéletnek nincs igazán értéke. No comment.

Ugyanebből a gondolatmenetből fakad, és ez már sokkal tetszetősebb számomra, hogy a vietnamiak nem őriznek sérelmeket a múltból. Nem haragszanak az amerikaiakra, a franciákra, a kínaiakra. Nincsen bennük bosszúvágy, nem a múltba révednek. Egész Európának lenne mit tanulni ezektől a „elmaradott” népektől - ahogy sokszor mi kategorizáljuk őket. Egyik nap fel fogunk ébredni, és azt fogjuk észrevenni, hogy mi vagyunk már rég lemaradva, mert ők voltak annyira okosak, hogy átvették a jót tőlünk, de ugyanakkor megőrizték a saját jójaikat. És ez a nap egyre közelebb van.

Ha megkérdezed, hogy patkányt ettem-e már, akkor a válaszom az, hogy valószínűleg igen. Az egyik éjjel, amikor visszavitt Attila a hotelomhoz, a tulaj, Sang épp kinn állt az ajtóban. Későre járt az idő, az utcákon nem volt túl nagy a mozgás, így az előttünk elkarikázó biciklistát mindhárman észrevettük. Sang megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, miféle ember volt ez. Miután nem sikerült kitalálnunk a foglalkozását, megmondta: patkányfogó. Emberek különleges botokkal és hálókkal járják éjjel az utcákat, tópartokat, hogy befogjanak minél többet ezekből az általam igen kedvelt kis állatkákból. Hanoitól nem messze van egy hatalmas húsfeldolgozó üzem, ahol disznóhússal keverve pástétomot csinálnak belőle, amit aztán a városban sok kis utcai árus árul. Hát én szeretem a hanoi pástétomos szendvicset.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!