Eredetileg múlt péntek estére ígérték az útlevelem. Péntek este rákérdeztem, és szombatot mondtak. A vasárnap nyilvánvalóan kiesett, s amikor hétfő este ismét elővettem a dolgot, széttárták kezüket, és annyit mondtak: „holnap már biztosan meglesz”. Így lett péntek estéből kedd kora délután, de legalább kezemben tartottam a két szükséges pecsétet, a vietnami vízumhosszabbítást és az egy hónapos laoszi vízumot. Kedden már úgy feküdtem le, mint az érettségi előestéjén, tele izgatottsággal és reménnyel. Illúzióim nincsenek, az eddigiek kutyafüle ahhoz képest, ami a következő hónapokban vár rám.

Még talán két dolgot hadd említsek meg visszamenőleg. Az egyik, hogy jó érzés volt Vass professzort hallgatni Hanoi legnagyobb egyetemén (merthogy hétfőn elmentem meghallgatni, ha már egyszer összehozott minket a sors), büszke voltam rá, ahogy hihetetlen nagy tudását megfontolt, de egyszerű könnyedséggel adta át a tudásra éhes fiataloknak.

A másik, hogy elég volt Hanoiból. A lépten-nyomon kurjongató motoros taxikból, a turistákból, akiknek a pénztárcája többet megengedhet, és ezáltal folyamatosan verik fel az árakat (igen kérem, Hanoi mára legalábbis nem egy olcsó város, és holnapra ugyanolyan drága lesz, mint bármelyik nagyváros a világon), és végül a tüdőre egyértelműen ártalmas levegőből, mely nekem az utolsó két napban már enyhe fejfájást is okozott.


Szerda reggel elbúcsúztam szállásadóimtól, magam mögött hagytam az óvárost, majd a külső városrészekhez értem, ahol ráfordultam arra a főútra, amit követve a helyes irányra reméltem ráállni. Alig tíz perc után egy motoros a hátam mögül szokás szerint elkezdett „hozni”, fuvart remélve. Próbáltam nem venni tudomást róla, de a szemem sarkából láttam, ahogy lelassítva mellém ér, majd azt is, ahogy a vele szembejövő (és egyébként a mi fogalmaink szerint szabálytalanul közlekedő) biciklista lányt telibe kapja, mert nem előre néz, hanem rám koncentrál. Már későn ordítottam, a baleset megtörtént. Azonnal ledobtam Manit, a hátizsákomat, és odaugrottam a pár pillanatig mozdulatlan test mellé. Finoman le-, ill kiemeltem a bicikliről a motoros segítségével, és a megint mulya és érzéketlen helyieknek kétszer kellett elmondanom, hogy hozzanak egyet az alig pár méterre lévő székekből, amire leültettem a szemmel láthatóan sokkot kapott fiatal lányt, aki remegett, mint egy nyárfalevél. Szerencsére nem volt komolyabb baja. A motorosnak, aki a bizonyítványát próbálta magyarázni, hogy tulajdonképpen nem az ő hibája volt (a gesztikulációjából értettem meg), csak a „police” szót kellett kiejtenem, és már pattant is fel a motorjára, maga mögött hagyva a helyszínt.
Az eső, mely előző nap egy tájfun formájában csapott le Hanoira és környékére, egyre csak erősödött. Így szinte egész álló nap csak mentem és mentem, és a nap végén - bizony már kezdett szürkülleni - a megváltást hozó „nha nghi”, azaz hotel felirat láttán nem kis megkönnyebbülést éreztem. Bár „jó” vietnami szokás szerint (sajnálom, hogy ezt így kell írnom) megint átvágtak, többet fizettem a valós árnál, hiába tiltakoztam, hogy ez túl sok, nem volt erőm továbbcaplatni, és ráadásul szét voltam ázva.


Annyira kimerített az első nap, hogy majdnem 11 órát aludtam egyvégtében. A másnap, ha lehet, még rosszabb volt, a cseppet sem száradt vizes ruháimat magamra vettem, és újra nekiindultam. Az alig 15 km-re lévő nagyobb városba érvén a szerencsepénzemhez folyamodtam tanácsért, mitévő legyek. Azt mutatta, maradjak, így kerestem egy olcsóbb hotelt (mondanom sem kell, hogy megint magasabb árat mondtak, de ezúttal nem voltam hajlandó engedni, és tudták, hogy van több konkurens hotel is a közelben), majd felaggattam ruháimat, hogy holnapra csak félig vizesek legyenek. Csak imádkozom, hogy holnap legalább enyhüljön az eső, a térképre nézve egy jó negyvenes áll előttem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!