Hanoi tavaly ünnepelte milleniumát, azaz ezer éves történet. A legenda szerint Ly Thahi To (az első királya az egyik legjelentősebb dinasztiának, mondjuk olyan, mint nálunk Szent István) alapította, miután vadászat közben egy tó partjára keveredett, ahol egy sárkányt látott felszállni. Innen Hanoi egyik régi és minden bizonnyal legromantikusabb neve, Thang Long, ami nem meglepően felszálló sárkányt jelent. A mai város szíve, a Hoan Kiem tó és környéke - melyet fiatal párok, turisták lepnek el jobbára esténként - szintén ehhez a királyhoz, és a nemzeti állatukhoz, az egyedülálló óriásteknőshöz kapcsolódik (ma 2 példányt tartanak számon, az egyik ennek a tónak „díszlakosa”). Ezer éves és jó 7-8 milliós város lévén Indokína egyik centruma és üzleti központja. Az ősi buddhista kultúra, a nyitott kommunizmus és a modern globalizált világ visszaadhatatlan egyvelege. melyet látni kell, mesélni nem elég róla. Egy másik neve, a „tavak városa” hűen tükrözi, hogy számtalan kisebb és nagyobb tavat laknak körül az itteniek, melyekben a színes neonfények csillagása nagyban hozzájárul a varázslatos esti hangulathoz.

Első napomon - miután egy olcsóbb kis szállodára leltem az óváros szélén még megérkezésem estéjén - korán keltem, szereztem egy térképet, és nyakamba vettem a várost. Egész nap barangoltam, láttam a Ho Chi Minh mauzóleumot és a házat, melyben élete jelentős részét leélte, a híres Egyszintes Pagodát, jártam a Szépművészeti Múzeumban (melyben némi képet kaptam arról, hogy milyen is lehetett Viet Nam a „fehér ember” megérkezése előtt), és elvetődtem az első Távol-keleti Egyetemre, ami a nagyon híres Tudás Templomának ad otthont. Egyszóval kipipáltam egy jó pár kötelező látnivalót. Másnap megint rajzoltam, de ezúttal egy olyan helyet kerestem - egy fa tövébe ültem le -, ahol nem kellett minden harmadik percben a kíváncsiskodó emberek kedves és elismerő szavaira visszamosolyognom, egyszóval zavartalanul feledkezhettem bele az egyik pagoda cizellált sárkánymotívumaiba. A muszáj bürokratikus lépcsőket is sikerrel leküzdöttem, miután a szállásadóm személyében egy segítőkész és rendes emberre leltem, aki egy csapásra elintézte mind a vietnami vízumhosszabbítást, mind a laoszi vízumot: a hétvégére ígérte az útlevelem a szükséges pecsétekkel.

De milyen jól is tettem, hogy aktívan töltöttem az első két napot, mert a harmadik estétől kezdve felgyorsultak az események. A szüleim egyik barátján keresztül újabb érdekes embert ismertem meg. Attila, aki talán jó két éve költözött ki Vietnamba, egyből bedobott a mélyvízbe. Első találkozásunk után alig két órával már egy interjút készítettek velem az egyik vietnami televíziós csatorna részére, aminek másnap folytatása is volt. Itt már „élesben”, hátizsákkal és bottal „játszottam magam”, bemutattam a felszerelésem, és felvettünk jó néhány életszituációt, hogy milyen is, amikor a gyalogos vándor beér egy nagyvárosba. Attila személyében egy egyszerre laza, de nagyon értelmes srácot (igaz, nálam jó néhány evvel idősebb) ismertem meg, aki amellett, hogy sok kis helyi specifikumra hívta fel a figyelmemet, és magyarázta a miérteket, Goethéről és Thomas Mannról is okított nekem, s bizony nem felejtett el a formásabb hátsó felekről sem diskurálni - élő példákkal illusztrálva a dolgokat. És ha mindez nem lett volna elég, tegnap délután találkoztam egy nagyon helyes fiatal lánnyal, aki most is itt ül mellettem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!