„...several generations sharing the same roof, the same rice and the same religion” - LP.

Arra ébredtem hajnalban, hogy az egyik rendőr mocorog a jobb oldalamon, majd - szolgálatát sikeresen teljesítve - veszi a sátorfáját. Chon is - aki a másik oldalamon aludt - kinyitotta a szemét nemsokára, én addigra már a szíjakat húztam meg Manin. Banánlevélbe csavart babos rizst és görögdinnyét kaptunk reggelire, majd soha véget nem érő fényképezkedés következett. Okos fényképezőm – na, ez az igazi okos masina, nem az Iphone4 - pontosan tudta, mikor volt elég, és lemerült.

Már az úton azon merengtem, hogy milyen alapon és lelkiismerettel lövi és terrorizálja Thaiföld ezt az amúgy is szerencsétlen országot (bocsánat, de nem találok jobb kifejezést, de erről majd később) immáron hosszú évtizedek óta, annak ellenére, hogy Preah Vihear azelőtt épült, mintsem hogy az első thai király ükapjának az ükapja megszületett volna. Soha nem tartozott huzamosabb ideig a thai királysághoz, és a nemzetközi közvélemény is egyértelműen Kambodzsát favorizálja ebben az ügyben. Próbáltam elhessegetni a rajtam felülálló kérdéseket, és gondolatban visszatértem a ház udvarára, ahol az éjszakát töltöttem.

Még a reggeli előtt segítettem zsenge banánfatörzset szeletelni, ami a rizspelyvaporral egy nagy mozsárban összetörve áll össze a disznók kedvelt táplálékává. Aztán olyan lényegtelen dolgokon járt az agyam, hogy vajon mi a szerepe a vízben főtt fának, merthogy hosszú hónapok után megfejtettem a szalonnaízű barnavíz titkát: amikor fogat mosni mentem a dézsához, és levertem a teáskannát, az meg kiborult, megmutatva mit rejt.

A táj tulajdonképpen Siem Reap óta sokkal erőteljesebb volt, a zöld fák időnként már komoly erdőkké olvadtak össze, és egy-két alacsonyabb hegyet is kivettem a horizonton. Bal kéz felől az Angkor Park - melynek kiterjedésére jellemző, hogy harmadik napja követtem a határvonalát - legtávolabbi temploma, Benteay Srey, míg jobb kéz felől a Phnum Kulen Nemzeti Park terült el. Kínai tésztaleves ebédemért ezúttal sem fizettem, mert egy fiatal francia nő és egy khmer lány az eső elől menekülvén pont annál a kis bodegánál keresett menedéket, ahol az én Villámom járt kézről-kézre nagy hümmögések és mormogások közepette. Én megszólítottam őket, így hosszú idő után francia volt az asztali nyelv, közvetlen stílusom pedig megszolgálta az ingyenkosztot.

Délután nagyon csúnyán elkapott az eső, mégis olyan ereje van a napnak, hogy fél óra múlva már nem is emlékeztem rá, vagy ha igen, csak azért, mert visszasírtam. Már alkonyodott, és én már kilométerek óta rutinosan pásztáztam a terepet, hol akadok alkalmas szállásra, amikor egy kis falun vezetett át az utam. Egy egyenruhás férfi kérdezett rá az út mellől, hogy hova tartok. Nem tellett bele két percbe, és én már egy építkezés melletti füves részt tapogattam, hogy a Menedékre veszélyes hegyes-szúrós köveket, szilánkokat tessékeljem pár méterrel arrébb. Az építkezés történetesen a falu új rendőrőrséért folyt, így még véletlenül sem gondoltam arra, hogy én nem itt fogok ma aludni, biztonságban éreztem magam. Még zuhanyozni is engedtek (a szokásos dézsából merem magamra módszerrel), és én épp azon voltam, hogy elteszem magam másnapra, amikor megérkezett az éjszakai szolgálatot teljesítő pár rendőr. Azonnal magukhoz rendeltek, és közölték velem, hogy én ma bizony itt nem alszom, mert azok miatt a bizonyos banditák miatt nem tudják garantálni a biztonságomat. Más választásom nem lévén, már a sötétben sátort bontottam, majd felültem egy, a nekem kijelölt egyenruhás rendőr mögé. Minket egy másik követett.

Persze, hogy a rossz irányba indultunk - visszafelé. Hullafáradtan, egy huszonegynéhány kilós hátizsákkal egyensúlyozni valaki mögött egy motoron nem egy leányálom, különösen, amikor nem tudod, hova visznek, és az a valahova csak nem akar jönni. A sötétben egy-két markáns épületet felismertem, mint ahogy azt is az idő előrehaladtával, hogy hibát követtem el, amikor nem tiltakoztam a deportálás eme furcsa módja ellen. Fél óra múlva, amikor már remegtek az izmaim a kimerültségtől, lefordultunk a 67-es útról, Siem Reap irányába. Már azt hittem, hogy visszavisznek a városba, amikor olyan 15-20 kilométerrel előtte egyszer csak bekanyarodtunk egy kivilágított épület udvarára. A Siem Reap-i turisztikai rendőrségen voltam, ahol nyájasan fogadott az ügyeletes tiszt, aki már tudott az érkezésemről. Főtt tojást és rizst raktak elém, én mosolyogva válaszolgattam a kérdésekre, de közben azon morfondíroztam, hogy akkor most mi van? Ott vagyok, ahol két és fél nappal ezelőtt, a vízumomból vészesen fogy az idő, és különben is, mi az, hogy banditák!?

A rendőrség kicsempézett földjére terítettem ki polifoamomat, és sírtam vissza Menedéket, ahogy a pofátlan rovarokat hessegettem, amíg végleg ki nem merültem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!