A legenda szerint egy idős apáca (Lady Penh - innen ered a város neve) egy, a Mekongon úszó khokifában talált öt kis buddhaszobornak emelt templommal kezdődik Phnom Penh története valamikor 700 évvel ezelőtt. És ebben ki is merült minden romantikája a városnak, merthogy a két világhatalom – az USA és Kína - sikeresen tönkretette az egykoron Ázsia gyöngyszemeként ismert várost, amely négy nagy folyó találkozásánál fekszik. A nem kevésbé mocskos-kiszipolyozó francia geopolitikai törekvések legalább rendelkeztek annyi kulturális hozadékkal, hogy néhány épen maradt francia-koloniális stílusú épület tarkítsa a mai belvárost a Mekong korzó mentén.

A történelemkönyvek természetesen nem tanítják, nekem is csak 5 hónap indokinai utazás után állt össze a kép, és ehhez figyelmes hallgatóként sok történetet végig kellett hümmögnöm, hogy bátran leegyszerűsítve le merjem írni a következőket. A "Nagy testvérről", azaz Kínáról van szó. Amerika szót sem érdemel, tartom annyira felvilágosultnak és értelmesnek olvasóimat, Titeket, hogy tudjátok, ma százmilliók szenvednek közvetve vagy közvetlenül Washington és a hozzá kapcsolódó gazdasági lobbi önös érdekei miatt. A másik vége a rúdnak a módszerekben nem válogató sárga opresszió. A kínai kommunista párt egyik belső mottója: (fordíts) mindenki(t) mindenki ellen. Ennek a politikának az eredménye lett Vietnam kettészakítása (hathatós amerikai-francia „támogatással”, gondoljunk csak az indokínai- és a vietnami háborúra), Kambodzsa félbetörése, és ennek az eredményét látjuk ma a Koreai-félszigeten is. Ehhez hatékonyan használták a kommunista-szocialista eszmék elterjesztését, az értelmiség kiirtását, az éheztetést, majd végső esetben a közvetett katonai támogatást.

Kambodzsának el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében - mert sajnos eltűnt. Hiszen miután Vietnam túl nagy falatnak bizonyult az ügyben, hogy Kína rátegye a kezét Délkelet-Ázsiára, Kambodzsát szemelték ki, mint leendő bázist. Abban az évben, amikor én születtem, azaz 1979-ben Vietnam azért támadta meg a vörös khmerek által bitorolt Kambodzsát, hogy még időben megállítsa a kínai tervet, és ezáltal biztosítsa a saját jövőjét. Sikerült, bár igazi nyertese ennek a háborúnak sem volt, mint ahogy egy háborúnak sincs.

A történelemóra után vissza a jelenbe. Phnom Penh belvárosa hotelek, bárok, éttermek, masszázsszalonok és utazási irodák egyvelege, amit kéregetők és lazsáló tuktukosok hada árasztott el az utóbbi bő egy évtizedben. Tehát pont az, amit egy utazó, ha tehet, elkerül. Így az első este el is vesztette a város minden maradék varázsát - az én szememben. Másnap reggel kicsekkoltam, és már Manival a hátamon kerestem fel a híres 'Independence Monument'-et, amiről egy képet akartam rajzolni emlékképpen. A megfelelő szöget épp egy indiai étterem terasza előtt találtam meg, már késő délelőttre járt az idő, így úgy döntöttem, hogy az ebédemet ott költöm el. A fiatal tulajdonos érdeklődését felkeltettem, így beszédbe elegyedtünk. A majd' három hónapos indiai utazáson úgy látszik nem múlt el nyomtalanul: a chapati, a lasza, az alu-gobi-panir falatonként hozták vissza az emlékeket, és vele a megmaradt hindi alapokat, amit nagyon hálásan fogadott vendéglátóm. Olyannyira, hogy amikor az ebéd végeztével fizetni akartam, visszautasította, sőt, még azt is felajánlotta, hogy vegyek a lakásán egy zuhanyt, és pihenjek egyet. Nem akartam visszaélni jóságával, így egy nagy 'danniavad-dal' (köszönöm hindiül) elköszöntem, és tovább barangoltam a Mekong partján. Indulhatnékom volt már, de célszerűen ezt másnap reggelre halasztottam.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!