Simon Dávid a Föld körül

Két fiatal tanárnővel és Chinnel ettem degeszre magam ideiglenes tanárkodásomat lezárandó, hogy másnap ismét a szerzeteseknél kezdjünk, akik egy külön 'puja'-t, azaz imát mormoltak el felettem, és megáldottak szerencsével. Eljött a búcsú ideje, Chin még elvitt egy fotósboltig, hogy új töltőt szerezzek be, aztán ment a dolgára. Töltő nem volt, az útiterv így kényszerűen változott, nem folytattam tovább délre, hanem keletnek fordultam a 80 km-re levő nagyváros, Khon Kaen felé.

Nem mondom, hogy különösebben élvezetes lett volna autópálya mellett gyalogolni, de jó edzés, az biztos. Abban biztos voltam, hogy lesz fuvarajánlat, és élni is fogok vele. Arról fogalmam sem volt, hogy egy másik, újfajta sorozat is kezdődik.

Persze, ahogy magamban fogalmazni szoktam, egy tucat megcsinálja napodat, azaz legalább 12 km-t kell gyalogolni minden „gyaloglós” napon, így le is zavartam a kötelezőt. Rövid szünet után kinéztem magamnak a pontot, ahol stoppolni fogok, odasétáltam majd elkezdtem fekvőtámaszozni, mert reggel kimaradt. Nem fejeztem be, és egy autó máris lefékezett, két perc múlva már egy pickup hátsó részén sirattam a tenyérnyi kis fehér törülközőm, amit még Törökországban kaptam, és kánikulában fejkendőként használom - mert az erős ellenszél letépte a fejemről.

És akkor az a bizonyos sorozat. Az út nagyon drága minden értelemben, de most az anyagiakról beszélek. Nyilván keresem a lehetőségeket, hogyan is tudnék legalább annyit megkeresni, hogy az út egy részét magam fizessem, de eddig minden próbálkozásom hasztalan (hivatalos támogatóm nincs, eleddig egy kicsiny magyar ruhagyártó cég volt az egyetlen-egyszeri szponzorom, még most is megvan a tőlük kapott sapka; ja, nem köt a médiatörvény, a Hippsyről van szó). Soha nem fogom elfelejteni az első es utolsó alkalmat, amikor pénzadományt kaptam: egy török hoteltulajdonos nem csak ingyen szobát, de egy komolyabb összeget (50 euró bizony az) is adott nekem. Azóta kétszer kérdezte meg fehér ember (egyszer Indiában, egyszer pedig a vietnami-laoszi határtól nem messze), hogy szükségem van-e pénzre, amire nyilván nemmel válaszoltam, mert megalázónak éreztem.

Nos, Thaiföldön ez is megváltozott. Az első két alkalommal - a határátlépés utáni első napokban - még határozottan visszautasítottam, de egy család megtörte a trendet. Felvettek, és én már azon voltam, hogy „lekanyarodtunk a főútról, rossz irányba tartunk, hova visznek ezek engem?”, amikor megérkeztünk egy kisváros buszpályaudvarára. Itt vettek nekem két szendvicset, egy üdítőt, és ragaszkodtak, hogy tegyem el a majdnem 200 bathot (a buszjegyre és valami ennivalóra), és ennek tetejébe még vártak velem majdnem másfél órát a buszra, ami Khon Kaen-be vitt. Alig helyezkedtem el a buszon, amikor jött a következő meglepetés. A középkorú házaspár, akik együtt vártak velünk - hallván a történetemet -, kifizette a buszjegyemet, amit úgy tudtam meg, hogy amikor oda akartam adni a pénzt a kalauznak, ő rájuk mutatott, hogy már nem szükséges. Az eső eleredt, én küzdöttem az álmossággal, de mindhiába: már a buszvégállomáson horkantam nagyot, amikor megböktek, hogy megérkeztünk. Az nyilván megint fentről érkezett segítség volt, hogy a töltőt - amiért az egész kitérő volt - pár perc utánajárásba tellett megvennem, és kevesebbe került, mint a napi adományom.

Csak mert mi magyarok szeretjük a meséket és a hármas számot, muszáj volt történnie még valaminek. Este, gondoltam sétálok egyet még lefekvés előtt, amikor egy olasz pizzéria előtt vitt el az utam. Az alig pár nappal korábban nyitott Ristorante Stellában VIP–vendég lettem aznap estére, a nápolyi tulajdonos és olasz személyzete olyan ízekkel díjazta a történeteimet, hogy visszahozták az egyetemi évek emlékeit. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ez milyen tökéletes záróakkordja volt ennek a napnak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

"You should be the change you want to see in the world" – Gandhi.

Mielőtt elindultam, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a legnagyobb kihívás az útban. Közeledve az 500. nap felé, egyre világosabban látom: ellenállni a világ csábításának, hogy visszatérjek a - helytelen - főcsapásra, kitartsak a valódi értékek mellett a pénz és az önzés világában, és legyen erőm így élni – talán példaként mások számára is. Már rég nem magamat keresem, nem keresek semmit, mindenem megvan, nem kapni akarok, hanem adni.

Hányszor ülök a gép előtt úgy, hogy felteszem a kérdést, most akkor miért is írok (leveleket, cikkeket, megkereséseket), miért nem állok fel - önző módon -, és csak élvezem a napsütést meg a szellőt? Nem tudok elég hálás lenni azoknak (Nektek), akik szintén kitartóak, és plusz erőt és okot adnak folytatni – csupán azzal, hogy visszalátogatnak ide, és olvassák ezeket a sorokat. Köszönöm.

Ennyit akartam mondani, mielőtt visszakanyarodok Si Chumphae, egy thai kisváros egyik kis előfalujába, egy rózsaszínű iskolába, ami előtt bivaly legeli a füvet a focipályán, és sárga pólós gyerkőcök rohangálnak gondtalanul belefeledkezve a játékukba.

Kilenc körül érkeztünk meg, és én, ahogy megegyeztünk Chinnel, egy angolórával kezdtem a legnagyobbak számára. Chint követve felszaladtam a falépcsőn a kétszintes főépület első emeletére, ahol kb. 20 diák ült az egyszemélyes padokban. Egy pillanatig nem értették, hogy mit csinál ez a 'fahlang' (jelentése idegen, a 'fahlangse' francia szóból jön) az osztályban, amikor ők az angoltanárnőt várták, aki csak pár perccel később toppant be. Addig Chin bemutatott, és elmagyarázta nekik, hogy ma én tartom az angolórát. A kezdeti megszeppentség akkor kezdett elillanni, amikor mintegy negyedóra múlva azzal álltam elő, hogy játsszunk egyet. A padokat félretoltuk, és a székeket egy nagy körbe raktuk. Mindenkinek egy állatnevet kellett kitalálnia, és elismételni az előtte ülőkét szép sorban mind. A következő két óra elrepült, egyik játék következett a másik után, a gyerekek is felbátorodtak, és élvezték a dolgot.

Ebédszünet következett, egy melléképületnél sorban állva vették el a kis tálcájukat, rizzsel és valami főzelékfélével rajta. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a gyerekeknek saját maguknak kell elmosniuk az edényeket használat után a közös mosogató vályúnál. Amikor lebattyogtam az emeletről a letóduló gyerekek után, a szememmel Chint kerestem, de elsőre nem találtam. A bokrok között leltem rá, egy fűnyíróval babrált, egy pillanatig nem is értettem a szituációt, hiszen még reggel bemutatott a kertész-gondnoknak. Szeretném látni azt a magyar iskolaigazgatót, aki saját maga vágja a füvet az iskolájában, amikor - ráadásul - van erre külön valaki... Hogy tovább növelje szememben az általa kiváltott tiszteletet, csak le kellett telepednünk a nagy bambuszasztalra (ugye itt nincs külön szék, hanem az asztal szélét üljük körbe), ahol egy tálból eszik az igazgató, a tanárok és a gondnok. Nem győztem csodálkozni Chin közvetlen és roppant barátságos stílusán, ahogy ebédje közben tartott eligazítást a tanároknak, rögtönzött fogadóórát adott az egyik szülőnek, és közben rólam sem feledkezett el, helyenként fordítva, hogy miről is van szó.

A hosszabb szünet után - a gyerekek kérésére - felmentünk a focipályára, ahol rövid bemelegítés után két csapatra osztottuk magunkat, és már rúgtuk is a bőrt. A tűző nap hamar kitikkasztotta a srácokat, így bő fél óra után kérték, hogy tartsunk ivószünetet, de persze már nem folytattuk utána. Ezután rajzóra következett a nagyoknak, én hagytam is őket dolgozni, kihasználtam az időt, és rendesen körbejártam az iskolát. Egy kisebb épületben foglalt helyet az óvoda, kis- és nagycsoporttal, ott éppen csendespihenő volt, az első es második osztálynak pedig az ábécét kellett másolniuk. Nagy derültséget okozott, ahogy velük ismételtem az egyes betűkhöz tartozó példaszavakat. Amikor Chinnek jutott egy kis ideje (közben szemetet égetett az iskolaépület mögött...) válaszolt minden technikai kérdésemre, végigmutogatta az egyes helyiségeket, kikérte a véleményemet. A délután közepe felé – ajánlatomra - egy összevont matekversenyt rendeztünk. Három csoportra osztottam a mintegy 45 kisdiákot, egy fehér mobiltáblára felírtam 7+1 megoldandó egyenletet, mindenkinek bő 10 perc állt rendelkezésére. Mielőtt hazaindultak volna a gyerkőcök, még egyet énekeltünk közösen. Hárman zártuk az iskolát – előbb persze összeszedtük a szemetet és az egyéb ottfelejtett holmikat -, Chin, Sak, a kertész és jómagam.

Hogy mennyi mindent tanultam egy nap alatt, arra itt kevés a hely. Ami a legjobban megragadt, az a szellemiség, aminek jegyében telik az iskola élete: a legfontosabb, hogy mindenki szeressen ide járni, úgyis mindenkire - igaz ez felnőttre, gyerekre - annyi ragad, amennyi fenn el van rendelve.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az egyetlen elektronikus tárgyam a zsebfényképezőm. Ti csak egy piciny töredékét látjátok annak a sok ezer fotónak, ami dokumentálni hivatott utamat, és csak azért, hogy biztonságban tudjam a képeimet (egyesével kell hazaküldenem őket), bizony sokszor több időt töltök internetkávézókban, mint szeretnék. Amikor Si Bu Ruaengben észrevettem, hogy a speciális elemtöltőm nem működik, már tudtam, hogy meg van kötve a kezem, valahol sürgősen be kell szereznem egyet. Ezt a feladatot napolta el Nilan, aki valahonnan szerzett egyet kölcsönbe, hogy legalább átmenetileg orvosolja a problémát, emiatt tolódott indulásom is. De nem várhattam mindörökké, késő délelőtt búcsút intettem, és tovább követtem a 228-as utat.

Őrült hőség, majd egy zuhé is elkapott, de inkább frissítőleg hatott, így már 3-4 km-rel járhattam a tervezett célvároska, Si Chomphu előtt, amikor a napi sokadik „önkéntes fuvarosnak” engedtem, és megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi 'resort'-ig. Alig pár perc beszélgetés után már ott tartottunk, hogy a házában fogok aludni. Chin, a korábban még gyalog lehagyott általános iskolai igazgató egyből a szívembe zárta magát közvetlen és szimpatikus jellemével. A hazáig, a másnapra gondolt célig, Chumphae-ig tartó 40 km-en beszélgettünk mindenről: politikáról, nőkről, történelemről, az élet mindennapos dolgairól, úgy szálltunk ki az autóból, mintha már 5 éve ismernénk egymást.

Chin jelenleg egyedül él, mert felesége, aki szintén tanár egy kétéves szolgálatot teljesít az északi határ menten, egyetlen fia pedig utolsó szakközépiskolai évében jár a közeli nagyvárosban. Így külön szobát kaptam, megint kis tállal merítgettem magamra a vizet fürdés gyanánt, és utána egy a városban elköltött 'hotpot' vacsora következett.

Hatkor keltünk, hogy Chin napi rutinját együtt csináljuk végig. Még én ajánlottam fel neki, hogy ha ő segített nekem, akkor én is segítek neki, maradok egy napot, úgyis nyertem egyet. Minden reggel a 2 km-re levő 'wat'-hoz, azaz buddhista templomhoz jár, ahol többedmagával – a hagyományt követve – ételt visz a szerzeteseknek. A buddhizmus - legalábbis a thai „kisut” alfaja - szerint minden, amit adsz ebben a világban, visszakapod a paradicsomban. Mi a piacnál álltunk meg, venni egy pár kis zacskó ezt-azt, a legtöbben azonban a templomba hatalmas edényekkel és mindenféle földi jóval érkeztek. Az előkészületeket - szelektálás, gyümölcshámozás, rizsosztás, stb. - a korábban érkezők végezték, mi is ezek között voltunk, bár én arra használtam fel az időt, hogy meditáljak egyet, ha már úgyis egy ilyen helyen voltam.

Aztán olyan 7 óra körül elkezdődött a szertartás. A négy szerzetes szemben a hívőkkel egy kb. fél méter magas pódiumon, a szobroknak háttal, egymás mellett helyezkedett el, és egyesével elvette az ételfelajánlásokat. Az első elvette, kiszedett belőle az előtte levő nagy üstbe, majd továbbcsúsztatta a másodiknak, míg az utolsótól elvette a szerzetes lábánál várakozó férfi. Az ételáradat végeztével közös ima következett, végül egy, a templomtól alig pár 10 méterre levő nagyobb, fedett részre átvittük a maradékokat. Természetesen úgy van kiszámolva, hogy jusson-maradjon is, bőséges, sok fogásból álló reggeli következett, ahol én az elején kissé megilletődve, csöndben majszolgattam az elém tett szakajtóból a jól ismert ragadós rizst.

Közben Chin számtalan kérdésre válaszolt velem kapcsolatban, de egészen a gyümölcsökig ők se nagyon mertek hozzám szólni, én meg aztán pláne nem – mégis csak egy templomban voltam, próbáltam alázatos maradni. A vége felé persze oldódott a hangulat, és egy–két direkt nekem szegezett kérdésre hebegtem-habogtam valamit félig thaiul, félig laosziul. Amikor végképp nem értettem, mindig segítségemre sietett Chin. Annyi étel volt, hogy még az iskolába, ebédre is vittünk magunkkal szárított halat, zöldséglevest, rizst, mangót, dinnyét, papayát.

Hogy mi történt az iskolában, az már a következő írásom tárgya.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Thaiföld az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amit a fehér ember soha nem kolonizált, nem vont irányítása alá, és erre roppant büszkék – azt hiszem joggal. Nagyon erős a királykultusz, szinte száz méterenként csicsás királyi családi megaportrék szegélyezik az utakat, az épületekben, otthonokban Buddha természetes párja valamelyik királyuk. Kulturáltságuk, finomságuk, általános empátiájuk (ez személyes vélemény) magas fokú, a mögött a bizonyos mosoly mögött valós erkölcsi értékeket lehet felfedezni. Számos más távol–keleti országhoz hasonlóan (és talán eddig elfelejtettem volt említeni) nem csak a templomok, hanem a házak, boltok küszöbén is mindenki leveszi a lábbelijét, ezáltal azokat tisztán tartva és a tiszteletet jelezve. Az már az én külön gondom, hogy általában az út porától mocskos talpam sokszor több koszt visz be egy helyiségbe, mintha szandál-papucsomba lépnék be.

Vissza az úthoz.  Az ágy csak későn dobott ki, a nap már magasan járt - reggel fél 9-kor simán kánikula van -, ráadásul nem is éreztem magam csúcsformában, és ezen még a finom tál sültrizs reggeli sem segített. Nehezen vettem fel az út ritmusát, de pont amikor fejben már ott jártam, hogy csak menni kell, és minden lépéssel közelebb kerülök a napi célhoz, szűk 5 km után, egy csillogó fekete autó állt meg mellettem. A kedves fiatal férfinak nem kellett sokáig győzködnie, hogy nem jó ebben a hőségben gyalogolni, s bő 20 perc múlva megállt egy kávézó előtt, Si Bu Ruaeng, a napi célállomás centrumában. Akkor még nem tudtam, hogy a kávézó nem csak egy finom jeges kávé erejéig, hanem szinte a következő 24 órában lesz a „főhadiszállásom”.

Két nő tett-vett a kávézóban, persze készségesen szolgálták fel a frissítőt, és meglepően türelmesen válaszoltak egy-két gyerekes kérdésemre a nyelvükkel kapcsolatban. „Ha már így van, akkor menjünk mélyebbre” – gondoltam, és megkértem, hogy - mint a kisiskolásokkal - menjünk végig az ábécén. Hamar előkerült egy elsősöknek írt képes nyelvtankönyv is, és bizony a következő két órában szorgalmasan másoltam, és ismételtem az alfabétát. Kérem szépen, mindig azt hittem, hogy a magyar az egy bonyolult nyelv, már csak a maga 44 betűje miatt is. Visszakozom. A thaiban is épp 44 van, csak éppen mássalhangzóból. Például 5 féle „k” betű. De ez a vékonyabb vége a botnak, a vastagabb: erre jön rá a 25 magánhangzó.

Tik, az egyik a két nő közül, aki férjével vezeti a kávézót, minden perccel egyre kedvesebb lett velem, különösen azután, hogy előadtam kiféle-miféle jövevény vagyok. Hogy csillapíthatatlannak tűnő tudásszomjam, vagy csak másságom nyerte el az ő és férje, Nilan szimpátiáját, az már ebből a szempontból lényegtelen. Egy szó, mint száz, mire délután a szemközti internetkávézóba átsétáltam, Mani és Villám már a bolt mögött, a ház belsejében pihent. Este még tettem egy bátortalan kísérletet, hogy megkérdezzem van-e valami hotelféle a városkában, de mi sem volt természetesebb számukra, hogy a ház mögötti kertben, a szaletli alatt szálljak meg éjszakára. A pompás 'wok'-tál vacsora már csak bónusz volt egész napos kedvességükre, még egy ventillátort, szúnyogriasztó mécsest, hűtött vizet, antimoszkitó krémet is kikészítettek rögtönzött nyoszolyám mellé, az már csak rajtam múlt, hogy a függőágyat vagy a bambuszgyékényt választom–e fekhelyül.

Frissen ébredtem, és azt hittem a háziak még alszanak, így csöndben kúsztam ki az alig felhúzott boltrács alatt, hogy egy tál kínai levest (errefelé 'kaphun'-nak hivják, ha jól értettem) fogyasszak az egyik utcai standnál. Imádom ezeket az utcai standokat, ez egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik Európából. Gondoltam addig varrok (mindig van mit), amíg felébrednek, két öltés között kaptam fel a fejem a motor hangjára, amin a család valahonnan hazaérkezett.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Azzal, hogy elhagytam Udon Thanit, beérkeztem az igazi, belső Thaiföldre, ami ugyan sokkal kevésbé ismert, mégis ez az ország gerince, ide nyúlik vissza a történelme, itt él a lakosság jó háromnegyede. Még amikor az útvonalat terveztem, néztem ki magamnak azt a kevésbé forgalmas (bár Laosz után ez igencsak relatív), a 2-es főúttal nagyjából párhuzamosan futó utat, amit 2 nap alatt reméltem elérni.

Jól esett a gyaloglás, sima volt a terep, hol voltak már a hegyi szerpentinek... Könnyűre fogtam, a napi kitűzött cél 27 km volt, megfelezve az 55 km-es távolságot Udon Thani és a következő nagyobb helység, Nam Bua Lam Phu között. Késő délután egy bennlakásos iskola udvarán focimeccset vettem észre, úgy döntöttem szerencsét próbálok, és megkérdezem, hogy felverhetem-e a sátramat. Egy 40 körüli férfi – aki évekig élt Olaszországban, így könnyen elbeszélgettünk - felajánlotta, hogy ha az iskola területén nem is, de a közelben levő házától nem messze megmutatja, hol találok biztos helyet Menedék számára. Így is lett.

Megjegyzem, hogy olaszországi vagy angliai tapasztalataim után jelenleg nem ismerek egyetlen országot sem, ahol olyan mértékben nemzeti sport lenne a foci, mint Thaiföldön. Minden 2-3 km-re esik egy füves focipálya, pár éves kortól egészen a szenior kategóriáig késő délutántól napnyugtáig a legtöbbet használják is. Borítékolom, hogy egy évtizeden belül világbajnokságra kvalifikálják magukat, és újabb egy évtizeden belül komolyan számolni kell velük: egy per pillanat 65 milliós országról beszélünk.

Másnap korán reggel arra ébredtem, hogy a nevemen szólítanak, a férfi jött ellenőrizni, hogy rendben átvészeltem-e az éjszakát. Az úton a két megállóm, amit beiktattam a 6 és 7 km-es szakaszok után, arra mindenképpen jó volt, hogy szép lassan kezdjem átállítani a laoszi „nyelvjárásomat” a thaira, valamint, hogy egy migrációs jelenségről is megbizonyosodjak. Míg a környező országokból (Myanmar, Laosz, Kambodzsa) Thaiföldre jönnek dolgozni az emberek, addig a thaiok tömegesen élnek/éltek rövidebb-hosszabb ideig a fejlett nyugati országokban, pénzt és 'know-how'-t visszahozva hazájukba. Ez sokszor segít nemcsak a kommunikációban, hanem szükségeim megértetésében is.

A délutánra maradt 15-öst egy mindössze tízperces szünettel szakítottam meg, igaz, ez nem csak rajtam múlott, hanem a zuhén is, ami elkapott, kóstolgatott, tréningezett a közelgő monszunszezonra, ami becslésem szerint jó egy hónap múlva be is köszönt majd. Még jóval sötétedés előtt elértem a célt, Nong Bua-t. Itt miután megtekintettem az egyik híres királyuk emlékművét, találtam egy olcsóbb kis bungalót, és még természetes fénynél kezdtem gyűlölt ellenségeim, a szúnyogok levadászásába. Bizony, a jó 50-60 skalp csak arra volt jó, hogy másnap kevesebb piros pöttyel ébredjek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!