"You should be the change you want to see in the world" – Gandhi.
Mielőtt elindultam, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a legnagyobb kihívás az útban. Közeledve az 500. nap felé, egyre világosabban látom: ellenállni a világ csábításának, hogy visszatérjek a - helytelen - főcsapásra, kitartsak a valódi értékek mellett a pénz és az önzés világában, és legyen erőm így élni – talán példaként mások számára is. Már rég nem magamat keresem, nem keresek semmit, mindenem megvan, nem kapni akarok, hanem adni.
Hányszor ülök a gép előtt úgy, hogy felteszem a kérdést, most akkor miért is írok (leveleket, cikkeket, megkereséseket), miért nem állok fel - önző módon -, és csak élvezem a napsütést meg a szellőt? Nem tudok elég hálás lenni azoknak (Nektek), akik szintén kitartóak, és plusz erőt és okot adnak folytatni – csupán azzal, hogy visszalátogatnak ide, és olvassák ezeket a sorokat. Köszönöm.
Ennyit akartam mondani, mielőtt visszakanyarodok Si Chumphae, egy thai kisváros egyik kis előfalujába, egy rózsaszínű iskolába, ami előtt bivaly legeli a füvet a focipályán, és sárga pólós gyerkőcök rohangálnak gondtalanul belefeledkezve a játékukba.
Kilenc körül érkeztünk meg, és én, ahogy megegyeztünk Chinnel, egy angolórával kezdtem a legnagyobbak számára. Chint követve felszaladtam a falépcsőn a kétszintes főépület első emeletére, ahol kb. 20 diák ült az egyszemélyes padokban. Egy pillanatig nem értették, hogy mit csinál ez a 'fahlang' (jelentése idegen, a 'fahlangse' francia szóból jön) az osztályban, amikor ők az angoltanárnőt várták, aki csak pár perccel később toppant be. Addig Chin bemutatott, és elmagyarázta nekik, hogy ma én tartom az angolórát. A kezdeti megszeppentség akkor kezdett elillanni, amikor mintegy negyedóra múlva azzal álltam elő, hogy játsszunk egyet. A padokat félretoltuk, és a székeket egy nagy körbe raktuk. Mindenkinek egy állatnevet kellett kitalálnia, és elismételni az előtte ülőkét szép sorban mind. A következő két óra elrepült, egyik játék következett a másik után, a gyerekek is felbátorodtak, és élvezték a dolgot.
Ebédszünet következett, egy melléképületnél sorban állva vették el a kis tálcájukat, rizzsel és valami főzelékfélével rajta. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a gyerekeknek saját maguknak kell elmosniuk az edényeket használat után a közös mosogató vályúnál. Amikor lebattyogtam az emeletről a letóduló gyerekek után, a szememmel Chint kerestem, de elsőre nem találtam. A bokrok között leltem rá, egy fűnyíróval babrált, egy pillanatig nem is értettem a szituációt, hiszen még reggel bemutatott a kertész-gondnoknak. Szeretném látni azt a magyar iskolaigazgatót, aki saját maga vágja a füvet az iskolájában, amikor - ráadásul - van erre külön valaki... Hogy tovább növelje szememben az általa kiváltott tiszteletet, csak le kellett telepednünk a nagy bambuszasztalra (ugye itt nincs külön szék, hanem az asztal szélét üljük körbe), ahol egy tálból eszik az igazgató, a tanárok és a gondnok. Nem győztem csodálkozni Chin közvetlen és roppant barátságos stílusán, ahogy ebédje közben tartott eligazítást a tanároknak, rögtönzött fogadóórát adott az egyik szülőnek, és közben rólam sem feledkezett el, helyenként fordítva, hogy miről is van szó.
A hosszabb szünet után - a gyerekek kérésére - felmentünk a focipályára, ahol rövid bemelegítés után két csapatra osztottuk magunkat, és már rúgtuk is a bőrt. A tűző nap hamar kitikkasztotta a srácokat, így bő fél óra után kérték, hogy tartsunk ivószünetet, de persze már nem folytattuk utána. Ezután rajzóra következett a nagyoknak, én hagytam is őket dolgozni, kihasználtam az időt, és rendesen körbejártam az iskolát. Egy kisebb épületben foglalt helyet az óvoda, kis- és nagycsoporttal, ott éppen csendespihenő volt, az első es második osztálynak pedig az ábécét kellett másolniuk. Nagy derültséget okozott, ahogy velük ismételtem az egyes betűkhöz tartozó példaszavakat. Amikor Chinnek jutott egy kis ideje (közben szemetet égetett az iskolaépület mögött...) válaszolt minden technikai kérdésemre, végigmutogatta az egyes helyiségeket, kikérte a véleményemet. A délután közepe felé – ajánlatomra - egy összevont matekversenyt rendeztünk. Három csoportra osztottam a mintegy 45 kisdiákot, egy fehér mobiltáblára felírtam 7+1 megoldandó egyenletet, mindenkinek bő 10 perc állt rendelkezésére. Mielőtt hazaindultak volna a gyerkőcök, még egyet énekeltünk közösen. Hárman zártuk az iskolát – előbb persze összeszedtük a szemetet és az egyéb ottfelejtett holmikat -, Chin, Sak, a kertész és jómagam.
Hogy mennyi mindent tanultam egy nap alatt, arra itt kevés a hely. Ami a legjobban megragadt, az a szellemiség, aminek jegyében telik az iskola élete: a legfontosabb, hogy mindenki szeressen ide járni, úgyis mindenkire - igaz ez felnőttre, gyerekre - annyi ragad, amennyi fenn el van rendelve.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!
Utolsó kommentek