Simon Dávid a Föld körül

A hajnali kelést követően vízért mentünk a falukútra Khan Pa-val, ahol már sorban álltak az asszonyok, kislányok, ki vödrökkel, ki kannákkal. A boltban, ahol egy kávét ittunk, jutott egy darab hús nekünk is az előző napi bivalyvágásból, így ezt fogyasztottuk reggelire az elmaradhatatlan ragacsos rizzsel. Bár marasztaltak, hogy menjek be az iskolába (ahol az előző este fociztunk), és tartsak egy angol órát, megköszöntem a szíves vendéglátást, és nyakamba vettem a hegyeket.

Pár km után elértem a híres melegvízű forrást, ahonnan ebédig folyamatosan csak ereszkedtem egyre lejjebb és lejjebb, hogy dél körülre egy széles völgyben találjam magam. Csak később lett világos, hogy tulajdonképpen átvágtam magam véglegesen az Indokínai-hegységen, innen már jóval enyhébb terep ígérkezik az elkövetkező száz napban. Egy nagyon kedves család osztozott velem a rizsből és zöldségtálból álló ebédjükön, amikor látták, hogy amit én előveszek, azt azzal a mozdulattal el is hajítom: a nagy melegben megromlott a szójaszósszal leöntött ragacsos rizsem. Ennél az ebédnél éreztem először, hogy valamelyest megtanultam laosziul is, egészen jól elbeszélgettünk, minden kérdésükre nagyjából kielégítő választ tudtam adni.

Innen a 8 km-re levő Kasi, egy kisebb városka volt a következő állomás, amit egy hosszabb pihenő után egyből magam mögött is hagytam. Késő délutánra jó 32 km volt mögöttem, alkonyat előtt, pont jókor jött a takaros vendégház, szép, tiszta szobával és külön fürdőszobával (!), ahol a zuhany után végignyúltam az ágyon, és csak másnap reggel ébredtem. Éjjel megjött az eső, ami másnap reggelre sem hagyott alább, így a legutoljára beszerzett esőkabátom is előkerült. Vang Vieng, az utolsó nagyobb állomás a főváros előtt pont olyan messze volt, hogy ha megfeszülök, akkor talán elérem késő estére. A borús idő és a húsvéti sonka gondolatára 10 km után lélekben feladtam, és ugyan még elvánszorogtam újabb 4 km-t, ám mikor jött egy kis teherautó, leintettem. El is dobott a turistaváros - merthogy ez a beceneve - határáig (a karszt dombok, hegyek festőien húzódnak a hosszú völgy két oldalán), ahol egy félórás séta után a továbbra sem enyhülő esőben beértem a központba. Legyen elég annyi erről a városról, hogy tele nézelődő turistákkal, hotelekkel és éttermekkel, és van internet. Egyébként említésre se érdemes. A nap második felét egy internetkávézóban töltöttem, hogy pótoljam elmaradásaimat, az olcsó szállásomra éjfél után jutottam csak el, miután egy húsvéti whiskyt még bedobtam az egyik bárban.

Apámra hallgatva nem álltam meg pihenni, hanem másnap korán reggel továbbálltam. Az egyhónapos vízumomból hátralévő idő mindösszesen egy hét volt ekkor, így tervem szerint 4 nap alatt szerettem volna elérni Vientiane–t. A terep könnyű volt, az idő kellemesen meleg, az első tízes el is röppent. Mindenki mosolygott és köszönt, és én azon gondolkoztam, mintha nem is ugyanabban az országban lennék, mint fenn északon. Az egész napi erős tempó meg is hozta a gyümölcsét, majd 40 km-rel zártam a napot, és egy sátorozással meg sütögetéssel - ekkor még nem tudtam, hogy hosszabb időre utoljára. Egy iskolaudvaron vertem fel Menedéket, és másnap innen vágtam neki a hátralévő 3 napnak a fővárosig.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A két öreggel aludtam, kipihentem magam, és korán vágtam neki az újabb napnak. Alig tehettem meg másfél km-t, amikor Thong Phet frissen robogott felém a családi motoron az ellenkező irányból, majd ragaszkodott hozzá, hogy a reggelit a szülői házban költsük el együtt. Rizs és valami leforrázott spenóthoz hasonló zöld és az elmaradhatatlan szalonna ízű víz volt szerény, de annál kiadósabb reggelink. Abból sem engedett, hogy a 13 km-re levő kisvárosig, ahol a kórházban dolgozott, együtt menjünk a motorján, így még korán reggel nagyot ugrottam előre. Látni kellett volna, milyen büszkén pózolt mellettem, amikor egy közös fotó erejéig megkértem egy fiatal lányt, hogy kapjon minket lencsevégre.

Szép lassan újra felvettem az út ritmusát, és ez volt az első nap hosszú idő után, hogy élveztem a gyaloglást magát, nem hajtott semmi kényszer, nem kellett elérnem sehova. Kora délutánra nagy szakasz volt a hátam mögött, egy újabb kis hegyi település jelentette a következő megállót. Ahogy a helyi fagyit - cukros vizet kis zacskókba töltve és lefagyasztva - készítették az asszonyok, és én csak bambultam magam elé, egy fiatal srác szólított meg angolul. Az elkövetkező másfél órában intenzív nyelvleckét kaptam, és a fél falu (akik csak gyűltek az idegent legalább lecsekkolandó) szimpátiáját azzal nyertem el, hogy nem fáradtam el kérdezni az újabb és újabb szavakat. Amikor Some Sak barátja, Khan Pa egy Internazionale mezben megérkezett, és csillogó szemmel mutatta, hogy menjünk focizni, nem kellett több, elfogadtam az újabb invitációt éjszakára. Az iskolaudvaron egész komoly nézősereg láttára mutattam be egy-két trükköt, a fiúk kiabáltak, a lányok félénken mosolyogtak.

A meccs végeztével a falu alatt húzódó folyócskához mentünk lefürödni, na, az ilyen élményekért járom a világot. Isteni érzés volt megmártózni a combig érő hűs vízben. Visszafelé indulva felajánlottam egy asszonynak, hogy felviszem a fejére harántolt rőzseköteget, vagyis inkább fanyalábot a főútig. Na, a jó harminc kilós csomag bizony újból leizzasztott, az utolsó száz méteren levegőt alig kaptam. Amikor végre ledobtam a szállítmányt a földre, végigmértem rendesen az asszonyt, semmi különös. Ezek a hegyi emberek olyan erősek, hogy a mi nyugati élsportolóink vagy katonáink azok puhány legények hozzájuk képest, az egyszer biztos. Ez az asszony mindennap, egész életében ilyen terhet cipel, és ez neki természetes. Este rizs tojással a változatosság kedvéért, és egy pár üveg „Beerlao”, valamint a szalonna ízű víz volt a menü. Vacsora után még bemutattak a falu szép lányának, aki egyszer a combomra tette a kezét, és rám mosolygott, de hogy ez mit jelentett, sohasem fogom megtudni. A kis bambuszkunyhó, amin hárman osztoztunk, a bogarak éjszakai koncertjétől volt hangos, ami egyre csak halkult, amíg már nem emlékszem semmi másra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az a bizonyos 4. nap mindig vízválasztó minden újraindulás után. „Ha minden gond nélkül zárom, akkor elmondhatom, hogy visszarázódtam” - írtam magam számára. Az idejére nem emlékszem, hogy mikor kezdtem a napot egy kávéval, beszédes társaságban (Craig igen bőbeszédű pasi). Tojást és rizst reggeliztünk, utána mindenki ment a dolgára, ő az ellenkező irányba. Erős tempót diktáltam, a lejtmenet is kedvezett, hogy egy jó 15-on legyek túl délelőttre. A nap második harmadára lelassultam, a nap is dolgozott, hogy lassan ne üssek el a helyiektől, legalábbis bőrszín tekintetében, viszont érdekes dolgok jutottak eszembe.

Nehéz megfogni, hogy a buddhizmus mit is jelent ebben a közegben. Azt hiszem, sikerült. Azt csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a buddhizmus az itt élő három törzsből csak a legnagyobb, a laoszi vallása. A „komonok” (rokonok a khmerekkel, akik Kambodzsában élnek) és a „mongok” a szellemekben hisznek, ahogy ők mondják. Lényegi különbség egyébként nem sok van a két vallás között. Szóval azt hiszem, van egy erős buddhizmus az emberek békés természetében, a lassúságukban, a nyugodtságukban. Ellentétben például a hinduizmussal, nem tisztelik az állatokat, hanem természetes társaknak, szolgáknak fogadják el őket. A jószágok pedig sokkal nagyobb szabadságot élveznek addig, amíg az asztalra nem kerülnek, merthogy az is magától értetődő, hogy egyszer majd megeszik őket (Laoszban is mindent megesznek, ami mozog, a kígyót, bogarat, madarat). A földre hullott rizsért egyszerre ugrik a kutya, macska, tyúk vagy kacsa. Szeretnék látni egy pesti macskát, ami megeszi a rizst!

Délutánra már szédelegtem az éhségtől, így nem győztem hálálkodni magamban, amikor egy olyan falu jött, ahol volt egy kis vendéglőféle. s ott rizzsel (ez adja a legtöbb energiát) és serpenyőben pirított papayával és hagymával tömtem tele magam.

Újra feltöltődve, jókedvűen álltam tovább, hogy napnyugta előtt elérjek egy falut. Ott csak vizet szándékoztam kérni, hogy valahol sátorozzak egyet, amikor a legelső házból egy megnyerő arcú fiatal férfi sietett elém, egyből a házba invitálva. Bár látszott rajta és a félhomályban a földön ücsörgő férfiakon, hogy kissé pityókásak, mégis volt egyfajta kedvesség és tisztelet gesztusaikban. Ráadásul egy négyéves forma kissrác járt ölről-ölre (a kisgyerek mindig jó jel), és egy idősebb asszony töltögette az egyetlen üvegpohárba a helyi égetett szeszt, a lao-laót, minden bizonnyal ezáltal kontroll alatt tartva a másik nemet.

Thong Phet, a fiatal férfi valamelyest beszélt angolul, nagyban könnyítve a társalgást, és sokban hozzájárulva jelenlegi laoszi szókincsemhez. Hogy a nyolcadik próbálkozás után feladták az itatásommal való próbálkozást, jó jelnek fogtam fel, és miután már nem volt kedvem továbbvánszorogni, elfogadtam a szállásajánlatot, mely tulajdonkeppen Thong Phet nagyapjának a kis házikóját jelentette.

Végre megkóstoltam a híres papaya-salátát, ami az egyik nemzeti étel, mondanom sem kell, hogy a szívvel készített egyszerű házi éteknek nyomába sem ér az azóta már többször fogyasztott vendéglátós fajta. Spontán ötlet volt, és nem bántam meg: hosszú ideje gondolkoztam, hogy kinek és miért adjam oda a még Teheránban ajándékba kapott nagy fényképezőmet, amit tulajdonkeppen nem vagy alig használok és komoly plusz súlyt jelent. Amikor kissé félrehívtam újdonsült barátomat, és a kezébe nyomtam a masinát, az elemtöltővel és egyéb tartozékokkal együtt, olyan hálás tekintettel nézett vissza rám, mint a szegény kisgyerek, aki megkapja álmai kisautóját. Elmagyaráztam, hogy mi hogyan működik, majd visszakérdeztem mindent. A gép az este hátralevő részében kattogott is rendesen, a kis Khum, Thong Phet fia pedig minden vakuvillanáskor sikongott gyönyörében.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Jó érzés volt magam mögött hagyni Luang Prabangot, megkönnyebbültem több szempontból is. Bár látni szinte semmit se láttam belőle, mégis az az érzésem, hogy csak néhány mobilozó szerzetesről és a milliós gépeiket kattogtató turistákról maradtam le. Piszkosul jó érzés volt úton lenni, különösen, hogy nem fájt semmim. Jól működött az új papucs-szandálom (természetesen "made in Vietnam"), egy olyan konstrukció, melyet még soha nem láttam előtte, amint megpillantottam, azonnal tudtam, hogy jó hasznát fogom venni. De azért tudatosan lazára fogtam az első napot, elvégre pont egy hete kórházban feküdtem. Az egész napos óvatos tempó és a szokásosnál hosszabb szünetek miatt olyan jó 20 km-re távolodtam el a várostól, amikor kiszúrtam a tökéletes kempingpázsitot egy hangulatos étterem oldalában. Úgy döntöttem, nem megyek el a pár km-re lévő „guesthouse”-ig, hanem ott éjszakázom. Kérdésemre, hogy felverhetem-e Menedéket, természetesen igen volt a válasz. Sült rizst zöldségekkel vacsoráztam, mondanom se kell, hogy féláron az előző napokhoz képest.

Bejegyzésem a másnapról: „Nagy szükségem volt egy ilyen napra: nem fájt semmim, nem volt gondom semmire, és egy férfin kívül senkihez sem szóltam, senki se szólt hozzám. Én voltam meg az Út. Ketten...  30 km-t terveztem, lett belőle 33. Alkonyatkor az őserdő szélén az úttól kissé feljebb, egy, a hegyoldalban csörgedező pataktól alig 20 méterre találtam egy alkalmas helyet. Egyedül voltam a tücskökkel, kabócákkal és az elmaradhatatlan hangyákkal, akik Menedék gyenge pontjait próbálgatták - nem sok sikerrel. Vizet es tüzet vacsoráztam.” (Merthogy a 8 darab banánból, amit ebédre fogyasztottam már nem maradt semmi, más meg nem volt, így a tábortüzembe bambultam, amíg el nem tettem magam másnapra.)

Éjjel a dzsungelben vettem észre, hogy kifejezetten világos marad éjszaka, ha pedig a hold is fenn van és nincsenek felhők, szinte olvasni lehet. Este elalvás előtt azon merengtem, hogy soha nem jártam olyan országban, ahol ennyire biztonságban éreztem volna magam, mint itt, bárhol sátrat verhetek.

Kora hajnalban ébresztettek a madarak, tábort bontottam, megmosakodtam a pataknál, és nyakamba vettem a hegyeket. Neki vágtam idejében, forró napnak ígérkezett, ráadásul sok kemény hegymenettel.

Az első 6 km után végre elértem egy falut, ahol egy nap után rendesen
ehettem: egy kínai zacskós tésztalevest. Valamikor délelőtt egy biciklista pár jött velem szemben, érezhetően mindkét fél hálás volt a társaságért, én nagyon: harmadik napja először beszélgettem.

Akkor még nem tudtam, hogy a következő 17 km-en (a pontos távokat nyilvánvalóan a kilométerkövek miatt tudom) csak kapaszkodom és kapaszkodom, hogy elérjem az aznapi célvároskát, Kiewkacham-ot. Még a biciklistáktól tudtam, hogy itt akad egy vendégház, ahol végre zuhanyozhattam rendesen (persze nem külön fürdőszobában, ilyen luxus nem nagyon akad a hegyekben). Már az ágyamon feküdtem, amikor angol szóra lettem figyelmes: Craignek, a San Franciscó-i kertépítőnek én mondtam el, hogy mennyire tudja lenyomni a szobaárat (4 eurónak megfelelő kip), majd egy jó órát csevegtünk Délkelet–Ázsiáról, mielőtt eltettük magunkat másnapra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Hajnalban a kórterem mocorgása és a beszüremlő fény együttesen ébresztett. A lázam eltűnt, sokkal jobban voltam. Nemsokára az ügyeletes nővérke jött oda hozzam es elmutogatta, hogy mehetek, amerre látok. Előtte még egy hosszú számlát tett az orrom elé, hiába, nem empátiából láttak el. Alighogy kitett a tuktuk a „belvárosban”, megcsapott a rosszullét újabb hulláma, pedig most jöttem a kórházból. Egy kis vendégházat találtam, ami viszonylag elfogadható áron volt, de a szobám nélkülözött minden luxust, se WC,se bútor, se TV, egy asztalka székkel és egy ágy. Még szerencse, hogy a plafonon egy ventillátor duruzsolt, a következő napokban jó barátok lettünk.

Hiába aludtam át a délelőttöt, sokkal jobban nem lettem, hacsak nem a maroknyi lázcsillapító hatására, amit egy gyógyszertárban szereztem be egy levél, ki tudja milyen antibiotikummal együtt. Délután a tompa fejfájás, szédülés a következő - kínai - kórházig űzött, ahol megint csak (sok) pénz ellenében legalább kiderült (egy ujjszúrós vérvétel során), hogy nincs maláriám vagy dengue-kórom.

Megnyugtattak, de megint csak elfelejtettek kivizsgálni, így visszatérvén kis szobámba, rá kellett jönnöm, hogy saját magamat fogom meggyógyítani. Kissé meglepőnek találtam, hogy egy (újabb) kórházban senki sem tud sem angolul, sem franciául, de Laoszban kezdek nem csodálkozni semmin. Addigra a kór lehúzódott a gyomromra, és a következő két napban sűrűn látogattam a folyosó legtávolabbi végébe eső mellékhelyiséget. A koplalásnak, fekvésnek és sudoku rejtvények megfejtésének (találtam egy ilyen könyvet a hotelben) meglett az eredménye, úgy a negyedik nap környékén elkezdtem egyre több erőt érezni magamban.

Luang Prabangról. Ne gyere ide, nem éri meg, a világon szinte csak jobb helyeken jártam. A hatalmas füst alatt alig parázslik némi tüzecske, és az is kihunyófélben van. Nagy erőkkel dolgoznak eme tűz oltásán a tömegesen érkező turisták és a végtelenül kapzsi helyiek. Ezt a benyomást még az újévi álca sem tudta elnyomni bennem, az egész város az újév és a víz-fesztivál miatt van felbolydulva. Ez azt jelenti, hogy az újév, azaz az esős szezon beköszöntét hatalmas össznépi utcai locsolkodással ünneplik. Csakhogy szemmel láthatóan ez a locsolkodás sohasem akar véget érni, immáron jó egy hete az egész ország az út mentén lavórral, vödörrel lesben álló fiatalokkal van tele. Luang Prabang pedig ennek tetejébe az egy főre jutó vízipisztoly–mennyiség világrekordját is felállította idén. Ez egyébként jó muri, különösen, ha az ember társaságban jön ide ilyenkor. De mint minden – határral. Amikor negyedszer ázik szarrá az útleveled, pedig előre mutattad a taknyosnak, hogy ne öntse, akkor az tud bosszantó lenni. De ha meg nem mutatod, akkor azért öntenek nyakon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!