Hajnalban a kórterem mocorgása és a beszüremlő fény együttesen ébresztett. A lázam eltűnt, sokkal jobban voltam. Nemsokára az ügyeletes nővérke jött oda hozzam es elmutogatta, hogy mehetek, amerre látok. Előtte még egy hosszú számlát tett az orrom elé, hiába, nem empátiából láttak el. Alighogy kitett a tuktuk a „belvárosban”, megcsapott a rosszullét újabb hulláma, pedig most jöttem a kórházból. Egy kis vendégházat találtam, ami viszonylag elfogadható áron volt, de a szobám nélkülözött minden luxust, se WC,se bútor, se TV, egy asztalka székkel és egy ágy. Még szerencse, hogy a plafonon egy ventillátor duruzsolt, a következő napokban jó barátok lettünk.

Hiába aludtam át a délelőttöt, sokkal jobban nem lettem, hacsak nem a maroknyi lázcsillapító hatására, amit egy gyógyszertárban szereztem be egy levél, ki tudja milyen antibiotikummal együtt. Délután a tompa fejfájás, szédülés a következő - kínai - kórházig űzött, ahol megint csak (sok) pénz ellenében legalább kiderült (egy ujjszúrós vérvétel során), hogy nincs maláriám vagy dengue-kórom.

Megnyugtattak, de megint csak elfelejtettek kivizsgálni, így visszatérvén kis szobámba, rá kellett jönnöm, hogy saját magamat fogom meggyógyítani. Kissé meglepőnek találtam, hogy egy (újabb) kórházban senki sem tud sem angolul, sem franciául, de Laoszban kezdek nem csodálkozni semmin. Addigra a kór lehúzódott a gyomromra, és a következő két napban sűrűn látogattam a folyosó legtávolabbi végébe eső mellékhelyiséget. A koplalásnak, fekvésnek és sudoku rejtvények megfejtésének (találtam egy ilyen könyvet a hotelben) meglett az eredménye, úgy a negyedik nap környékén elkezdtem egyre több erőt érezni magamban.

Luang Prabangról. Ne gyere ide, nem éri meg, a világon szinte csak jobb helyeken jártam. A hatalmas füst alatt alig parázslik némi tüzecske, és az is kihunyófélben van. Nagy erőkkel dolgoznak eme tűz oltásán a tömegesen érkező turisták és a végtelenül kapzsi helyiek. Ezt a benyomást még az újévi álca sem tudta elnyomni bennem, az egész város az újév és a víz-fesztivál miatt van felbolydulva. Ez azt jelenti, hogy az újév, azaz az esős szezon beköszöntét hatalmas össznépi utcai locsolkodással ünneplik. Csakhogy szemmel láthatóan ez a locsolkodás sohasem akar véget érni, immáron jó egy hete az egész ország az út mentén lavórral, vödörrel lesben álló fiatalokkal van tele. Luang Prabang pedig ennek tetejébe az egy főre jutó vízipisztoly–mennyiség világrekordját is felállította idén. Ez egyébként jó muri, különösen, ha az ember társaságban jön ide ilyenkor. De mint minden – határral. Amikor negyedszer ázik szarrá az útleveled, pedig előre mutattad a taknyosnak, hogy ne öntse, akkor az tud bosszantó lenni. De ha meg nem mutatod, akkor azért öntenek nyakon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!