Simon Dávid a Föld körül

Hajnalban a kórterem mocorgása és a beszüremlő fény együttesen ébresztett. A lázam eltűnt, sokkal jobban voltam. Nemsokára az ügyeletes nővérke jött oda hozzam es elmutogatta, hogy mehetek, amerre látok. Előtte még egy hosszú számlát tett az orrom elé, hiába, nem empátiából láttak el. Alighogy kitett a tuktuk a „belvárosban”, megcsapott a rosszullét újabb hulláma, pedig most jöttem a kórházból. Egy kis vendégházat találtam, ami viszonylag elfogadható áron volt, de a szobám nélkülözött minden luxust, se WC,se bútor, se TV, egy asztalka székkel és egy ágy. Még szerencse, hogy a plafonon egy ventillátor duruzsolt, a következő napokban jó barátok lettünk.

Hiába aludtam át a délelőttöt, sokkal jobban nem lettem, hacsak nem a maroknyi lázcsillapító hatására, amit egy gyógyszertárban szereztem be egy levél, ki tudja milyen antibiotikummal együtt. Délután a tompa fejfájás, szédülés a következő - kínai - kórházig űzött, ahol megint csak (sok) pénz ellenében legalább kiderült (egy ujjszúrós vérvétel során), hogy nincs maláriám vagy dengue-kórom.

Megnyugtattak, de megint csak elfelejtettek kivizsgálni, így visszatérvén kis szobámba, rá kellett jönnöm, hogy saját magamat fogom meggyógyítani. Kissé meglepőnek találtam, hogy egy (újabb) kórházban senki sem tud sem angolul, sem franciául, de Laoszban kezdek nem csodálkozni semmin. Addigra a kór lehúzódott a gyomromra, és a következő két napban sűrűn látogattam a folyosó legtávolabbi végébe eső mellékhelyiséget. A koplalásnak, fekvésnek és sudoku rejtvények megfejtésének (találtam egy ilyen könyvet a hotelben) meglett az eredménye, úgy a negyedik nap környékén elkezdtem egyre több erőt érezni magamban.

Luang Prabangról. Ne gyere ide, nem éri meg, a világon szinte csak jobb helyeken jártam. A hatalmas füst alatt alig parázslik némi tüzecske, és az is kihunyófélben van. Nagy erőkkel dolgoznak eme tűz oltásán a tömegesen érkező turisták és a végtelenül kapzsi helyiek. Ezt a benyomást még az újévi álca sem tudta elnyomni bennem, az egész város az újév és a víz-fesztivál miatt van felbolydulva. Ez azt jelenti, hogy az újév, azaz az esős szezon beköszöntét hatalmas össznépi utcai locsolkodással ünneplik. Csakhogy szemmel láthatóan ez a locsolkodás sohasem akar véget érni, immáron jó egy hete az egész ország az út mentén lavórral, vödörrel lesben álló fiatalokkal van tele. Luang Prabang pedig ennek tetejébe az egy főre jutó vízipisztoly–mennyiség világrekordját is felállította idén. Ez egyébként jó muri, különösen, ha az ember társaságban jön ide ilyenkor. De mint minden – határral. Amikor negyedszer ázik szarrá az útleveled, pedig előre mutattad a taknyosnak, hogy ne öntse, akkor az tud bosszantó lenni. De ha meg nem mutatod, akkor azért öntenek nyakon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Vannak nehéz napok, sokszor azt se tudom megmondani, pontosan miért is. Ma reggel sajgó izomlázzal ébredtem a vádlimban, a sípcsonti harántizmomban, a vállaimban, a nyakamban. Fogalmam sincs miért. Minden lépés külön szenvedés és erőfeszítés a vízhólyagmaradványok okozta fájdalom mellett... mintha lassító mérget ettem volna” - ezzel kezdődik a naplóbejegyzésem arról a bizonyos napról, amikor reggel a hátam mögött hagytam Pak Mongot. Első megállóm után csak rosszabb lett a helyzet, elkezdtem duplán látni, így rövid idő után újabb pihenőre kényszerültem. Ekkora már fáztam a napon is, tudtam, hogy lázas vagyok. Egy öregember sietett segítségemre: felajánlotta, hogy pihenjek meg a házában. Próbáltam elaludni, nem ment. Egy pár óra keserves forgolódás után úgy döntöttem, felpattanok valamire, és elmegyek Luang Prabangig, ahol talán találok megfelelő orvosi ellátást.

Lestoppoltam egy nyitott kisbuszt, amivel olyan 3 óra alatt elzötyögtem a nagyvárosig. Ekkorra már késő délután felé járhatott az idő, a kisbusz valahol a város szélén tett ki (kihasználva, hogy nem tudok/bírok tiltakozni és a fuvardíj duplájára akart lehúzni), és én olyan rosszul voltam, mint még soha, amióta elindultam Budapestről. Émelyegtem, szédültem, és fáztam piszkosul.

Egy platós kisteherautót sikerült meggyőznöm, hogy vigyenek el a legközelebbi kórházig, ahol a bejáratnál a személyzet flegmán intett, hogy csak menjek beljebb. Első kérdésemre, hogy beszél-e valaki angolul, meglepő módon azt a választ kaptam, hogy nem, senki. Pedig egy viszonylag új, kertes kórházi komplexumban voltam. Egy-két ápolónő, majd egy fiatal orvosnő is odajött hozzám, ahogy várakoztam. Miután én többet tudok laosziul, mint ők angolul, elképzelhetitek, milyen hatékonysággal tudtam előadni panaszaimat. A hónaljamba nyomtak egy lázmérőt, és amikor pár perc múlva megnézték, azonnal másképp kezdtek el hozzám állni. A higanyszál majdnem a negyvenesnél állt, azonnal ágyra fektettek, adtak két hatalmas injekciót a hátsó felembe, majd infúzióra kötöttek. Azt nem állíthatom, hogy meglepődtem, de azért furcsa volt, hogy a vérnyomáson kívül mást nem is ellenőriztek, kérdéseket se tettek fel, az útlevelem se kellett, csak a pénzem. Alig negyed óra múlva elkezdett dolgozni a gyógyszer, bármi is volt, így késő estére le is nyomta a lázamat. Feltételezhetően az intenzív osztályon feküdtem, a nővérszoba mellett, egy kislány, egy szótlan nő és két másik férfi társaságában.

Szóval Luang Prabangban voltam, de másképp alakultak a dolgok, mint ahogy azt előre elképzeltem. Arra aludtam el, hogy a plafonon, a fejem fölött gyorsan sikló gőték szúnyogvadászatát lestem, miközben a fehér ruhás nővérke sziluettje még valamit igazgat az infúziómon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!