„Vannak nehéz napok, sokszor azt se tudom megmondani, pontosan miért is. Ma reggel sajgó izomlázzal ébredtem a vádlimban, a sípcsonti harántizmomban, a vállaimban, a nyakamban. Fogalmam sincs miért. Minden lépés külön szenvedés és erőfeszítés a vízhólyagmaradványok okozta fájdalom mellett... mintha lassító mérget ettem volna” - ezzel kezdődik a naplóbejegyzésem arról a bizonyos napról, amikor reggel a hátam mögött hagytam Pak Mongot. Első megállóm után csak rosszabb lett a helyzet, elkezdtem duplán látni, így rövid idő után újabb pihenőre kényszerültem. Ekkora már fáztam a napon is, tudtam, hogy lázas vagyok. Egy öregember sietett segítségemre: felajánlotta, hogy pihenjek meg a házában. Próbáltam elaludni, nem ment. Egy pár óra keserves forgolódás után úgy döntöttem, felpattanok valamire, és elmegyek Luang Prabangig, ahol talán találok megfelelő orvosi ellátást.

Lestoppoltam egy nyitott kisbuszt, amivel olyan 3 óra alatt elzötyögtem a nagyvárosig. Ekkorra már késő délután felé járhatott az idő, a kisbusz valahol a város szélén tett ki (kihasználva, hogy nem tudok/bírok tiltakozni és a fuvardíj duplájára akart lehúzni), és én olyan rosszul voltam, mint még soha, amióta elindultam Budapestről. Émelyegtem, szédültem, és fáztam piszkosul.

Egy platós kisteherautót sikerült meggyőznöm, hogy vigyenek el a legközelebbi kórházig, ahol a bejáratnál a személyzet flegmán intett, hogy csak menjek beljebb. Első kérdésemre, hogy beszél-e valaki angolul, meglepő módon azt a választ kaptam, hogy nem, senki. Pedig egy viszonylag új, kertes kórházi komplexumban voltam. Egy-két ápolónő, majd egy fiatal orvosnő is odajött hozzám, ahogy várakoztam. Miután én többet tudok laosziul, mint ők angolul, elképzelhetitek, milyen hatékonysággal tudtam előadni panaszaimat. A hónaljamba nyomtak egy lázmérőt, és amikor pár perc múlva megnézték, azonnal másképp kezdtek el hozzám állni. A higanyszál majdnem a negyvenesnél állt, azonnal ágyra fektettek, adtak két hatalmas injekciót a hátsó felembe, majd infúzióra kötöttek. Azt nem állíthatom, hogy meglepődtem, de azért furcsa volt, hogy a vérnyomáson kívül mást nem is ellenőriztek, kérdéseket se tettek fel, az útlevelem se kellett, csak a pénzem. Alig negyed óra múlva elkezdett dolgozni a gyógyszer, bármi is volt, így késő estére le is nyomta a lázamat. Feltételezhetően az intenzív osztályon feküdtem, a nővérszoba mellett, egy kislány, egy szótlan nő és két másik férfi társaságában.

Szóval Luang Prabangban voltam, de másképp alakultak a dolgok, mint ahogy azt előre elképzeltem. Arra aludtam el, hogy a plafonon, a fejem fölött gyorsan sikló gőték szúnyogvadászatát lestem, miközben a fehér ruhás nővérke sziluettje még valamit igazgat az infúziómon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!