Simon Dávid a Föld körül

Amikor fölkeltem, sajgott mindenem, és bár viszonylag korán indultam (a reggeli friss levegővel a legjobb menni), az első 5 km-en kétszer is megálltam. Előbb reggelizni – a szokásos „pho bo”-t, tésztalevest marhahússal és zöldhagymával, amit citrommal, chilivel, fokhagymával és borssal szoktam dúsítani –, majd kora délelőtt a nagy zöld közepén egy kis kunyhónál, ahol aznap az első házassági ajánlatot kaptam. Egy helyi gazda körbevezetett a szokásos banán- és bambuszfák szegélyezte talpalatnyi rizsföldjén, amit akár háztűznézésnek is vehettem. Azt hiszem, akkor győztem meg az öreget végképp, hogy megfelelő parti vagyok, amikor kétszer egymás után is megvertem a még Hanoiban szerzett kínaisakk-készletemmel, miközben persze nem maradhatott el az elengedhetetlen borozgatás sem. Ebédre marasztaltak, majd még tovább is, de „társaim” (a felszerelésem, élén Villámmal, a mindig útra éhes vándorbottal) már toporogtak, hogy induljunk.

A nap is kisütött, mutogatva erejét, hogy bizony még vissza fogom sírni az esőt, és egy hosszabb menet után egy olyan kisvárosba értem, ahol mindenki mosolygott, és bár szívem szerint maradtam volna éjszakára, az út ismét szólított. Még a városka szélén belefutottam egy olyasvalamibe. melyet már százszor hallottam, de még sohasem láttam. Egy kakasviadalba. Arra lettem figyelmes, hogy férfiak egy pár méter átmérőjű földdarabot guggoltak körbe az út szélén. A kör közepén két szerencsétlen madár begytől felfelé már teljesen lekopaszította egymást, rondábban néztek ki, mint egy pulyka. Amikor a kör szélére terelték egymást a nagy csipkedésben, a legközelebbi ember mindig visszaterelte/-tolta őket középre, ahol folytatták a szemmel láthatóan csak végkimerülésben véget érő harcot. Én egy jó fél órát bambultam, hol a madárkát, hol a félkedvűen guggoló-pöfékelő közönséget. Közben két dolgon merengtem: mi az, ami a kakasokat újra és újra egymás ellen hajtja, és mi az, ami az egyre csak gyűlő emberek érdeklődését inkább fokozza, mint lankasztja. Kérdéseimre a választ nem vártam meg, újra nekiindultam.

Késő délután úgy hagytam magam mögött a – mint később megtudtam egyetlen – hotelt, hogy majd csak elérem valahogy a következőt, de ezúttal számításom csalt, ám a sors megint kegyes volt hozzám. Amikor elkezdtem afelől kérdezősködni, hogy merrefelé verhetném fel a sátramat (miután megtudtam, hogy a következő hotel túl messze esik), az egyik szebb ház portáján egy mosolygó család felajánlotta, hogy felverhetem Menedéket, a sátramat a ház kertjében. Már akkor szemet szúrt a sokaság között egy mosolygós olyan 18 éves forma leányzó. No, alig telt el 10 perc, és a falu apraja-nagyja ott sereglett körülöttem. A sátrat mintegy bemutatóként alig pár perc alatt feldobtam, úgy kellett kivennem az emberek kezéből a különböző részeket, mert mindenki részese akart lenni a falu nyugodt életet szemmel láthatóan felbolygató eseménynek. A rendőrprefektustól, aki tüzetesen végigvizsgált minden egyes pecsétet az útlevelemben, a faluorvoson át a jegyzőig, mindenki, aki számított, látni akarta az idegent, aki gyalog érkezett! Újabb nem várt fordulat következett. Talán a szomszéd ténsasszony, talán valamelyik rokon egyszer csak megfogta a kezem, majd megfogta a kislány kezét, akit még korábban kiszúrtam, és valahogy mindig ott volt körülöttem, majd egymásra tette, amit helyeslő moraj, majd üdvrivalgás követett a majd száz fős tömegből. A dolog pikantériája az volt, hogy mögöttünk állt – ahogy én azt korábban kivettem – a lányka udvarlója. Hát ha több életem volna, bizony nem tétovázom, és azonnal igent mondok, de hát csak egy van. Így csak a gondolattal játszottam el, amikor már persze a házban – mert hogy is hagyhattak volna, hogy kint aludjak a kertben – jóval éjfél után nyugovóra tértem. Ez volt a története a napnak, amikor kétszer is majdnem házasember lettem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Minden azzal kezdődött, hogy elállt az eső. Pedig már ott tartottam, hogy beállok fűszálnak a többi közé az út mellett. És akkor egyszeriben minden megint szépre és jóra fordult.

De mielőtt folytatnám, valami más. Számotokra talán ez nem olyan érdekes, de nekem talán ez a leglényegesebb, hiszen mégiscsak gyalogolok. Így hadd térek rá egy kicsit bővebben. A néhány napos megállók szükségesek több szempontból is, de mint mindennek, ezeknek is megvan a maguk böjtje. Egy kihagyott nappal 2-3 napi gyaloglás adta kondíciót vesztek el. Az újrakezdések után úgy a harmadik-negyedik estére készülök ki teljesen, ami után el szokott érkezni egy holtpont, utána megint könnyebb.

Csak hogy érzékeltessem, mit tesz egy év gyaloglás: mostanában lazán lenyomok 100 fekvőtámaszt, vagy elég könnyen felemelek 90-100 kilót. Azt hiszem, mondhatom, hogy nincs egy deka zsír se rajtam, testem kizárólag csontból és izomból áll. Ám ezúttal elérkeztem a fizikai határaimhoz. Az eső rákényszerített, hogy beruházzak egy nagy esernyőbe és egy új esőkabátba, amivel a felszerelésem alulról súrolhatja a 30 kg-ot. Az én testsúlyom olyan 65 kiló körül mozoghat, ami azt jelenti, hogy majdnem a testsúlyom másfélszeresével gyalogolok egész álló nap. A (Hanoi-tól számítva) harmadik napot megnyomtam, 43-km-rel zártam este, és az azóta eltelt 3 napban rég nem érzett fajdalmakkal küzdök. A lábaimban az inak begyulladtak, és a nap második felére égő fájdalmat érzek, különösen a lábfejemben és a bokámban. De most, hogy végigtapogatom a testem, tulajdonképpen mindenhol. Az, hogy a hátizmaim be vannak durranva, vagy hogy a vállaimat és az ágyékomat gennyes kiütések tarkítják, az számomra a legtermészetesebb. Volt már ilyen, és lesz is, pár hét, és ezen is túl leszek, csak nem szabad megállnom.

Szóval a harmadik nap, alkonyatkor már közel jártam a 40 km-hez, amikor a célfaluban ráleltem a remélt és egyetlen rozoga kis hotelre. De a fogatlan fösvény (vagy inkább hívjam kopasz kapzsinak?) tulaj úgy felbosszantott az irreálisan magas árral, hogy magamat is meglepve felpattantam, és faképnél hagytam, rábízva magam a sorsra. Újabb 5 km-t poroszkáltam már a sötétben, amikor beértem egy nem várt méretekkel bíró városkába, ahol nem remélt olcsó és kitűnő szállást, pompás vacsorát („kumzaj”: sült rizs hússal és zöldségekkel) és internetkávézót találtam, ami a fáradt utazó minden kívánsága a nap végén. Még nyirkos-vizes felszerelésemet is nagyjából ki tudtam szárítani.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Eredetileg múlt péntek estére ígérték az útlevelem. Péntek este rákérdeztem, és szombatot mondtak. A vasárnap nyilvánvalóan kiesett, s amikor hétfő este ismét elővettem a dolgot, széttárták kezüket, és annyit mondtak: „holnap már biztosan meglesz”. Így lett péntek estéből kedd kora délután, de legalább kezemben tartottam a két szükséges pecsétet, a vietnami vízumhosszabbítást és az egy hónapos laoszi vízumot. Kedden már úgy feküdtem le, mint az érettségi előestéjén, tele izgatottsággal és reménnyel. Illúzióim nincsenek, az eddigiek kutyafüle ahhoz képest, ami a következő hónapokban vár rám.

Még talán két dolgot hadd említsek meg visszamenőleg. Az egyik, hogy jó érzés volt Vass professzort hallgatni Hanoi legnagyobb egyetemén (merthogy hétfőn elmentem meghallgatni, ha már egyszer összehozott minket a sors), büszke voltam rá, ahogy hihetetlen nagy tudását megfontolt, de egyszerű könnyedséggel adta át a tudásra éhes fiataloknak.

A másik, hogy elég volt Hanoiból. A lépten-nyomon kurjongató motoros taxikból, a turistákból, akiknek a pénztárcája többet megengedhet, és ezáltal folyamatosan verik fel az árakat (igen kérem, Hanoi mára legalábbis nem egy olcsó város, és holnapra ugyanolyan drága lesz, mint bármelyik nagyváros a világon), és végül a tüdőre egyértelműen ártalmas levegőből, mely nekem az utolsó két napban már enyhe fejfájást is okozott.

Szerda reggel elbúcsúztam szállásadóimtól, magam mögött hagytam az óvárost, majd a külső városrészekhez értem, ahol ráfordultam arra a főútra, amit követve a helyes irányra reméltem ráállni. Alig tíz perc után egy motoros a hátam mögül szokás szerint elkezdett „hozni”, fuvart remélve. Próbáltam nem venni tudomást róla, de a szemem sarkából láttam, ahogy lelassítva mellém ér, majd azt is, ahogy a vele szembejövő (és egyébként a mi fogalmaink szerint szabálytalanul közlekedő) biciklista lányt telibe kapja, mert nem előre néz, hanem rám koncentrál. Már későn ordítottam, a baleset megtörtént. Azonnal ledobtam Manit, a hátizsákomat, és odaugrottam a pár pillanatig mozdulatlan test mellé. Finoman le-, ill kiemeltem a bicikliről a motoros segítségével, és a megint mulya és érzéketlen helyieknek kétszer kellett elmondanom, hogy hozzanak egyet az alig pár méterre lévő székekből, amire leültettem a szemmel láthatóan sokkot kapott fiatal lányt, aki remegett, mint egy nyárfalevél. Szerencsére nem volt komolyabb baja. A motorosnak, aki a bizonyítványát próbálta magyarázni, hogy tulajdonképpen nem az ő hibája volt (a gesztikulációjából értettem meg), csak a „police” szót kellett kiejtenem, és már pattant is fel a motorjára, maga mögött hagyva a helyszínt.
Az eső, mely előző nap egy tájfun formájában csapott le Hanoira és környékére, egyre csak erősödött. Így szinte egész álló nap csak mentem és mentem, és a nap végén - bizony már kezdett szürkülleni - a megváltást hozó „nha nghi”, azaz hotel felirat láttán nem kis megkönnyebbülést éreztem. Bár „jó” vietnami szokás szerint (sajnálom, hogy ezt így kell írnom) megint átvágtak, többet fizettem a valós árnál, hiába tiltakoztam, hogy ez túl sok, nem volt erőm továbbcaplatni, és ráadásul szét voltam ázva.

Annyira kimerített az első nap, hogy majdnem 11 órát aludtam egyvégtében. A másnap, ha lehet, még rosszabb volt, a cseppet sem száradt vizes ruháimat magamra vettem, és újra nekiindultam. Az alig 15 km-re lévő nagyobb városba érvén a szerencsepénzemhez folyamodtam tanácsért, mitévő legyek. Azt mutatta, maradjak, így kerestem egy olcsóbb hotelt (mondanom sem kell, hogy megint magasabb árat mondtak, de ezúttal nem voltam hajlandó engedni, és tudták, hogy van több konkurens hotel is a közelben), majd felaggattam ruháimat, hogy holnapra csak félig vizesek legyenek. Csak imádkozom, hogy holnap legalább enyhüljön az eső, a térképre nézve egy jó negyvenes áll előttem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Március 15-e van, a magyar forradalom ünnepe. Számomra mégis másért igazán jeles ez a nap: pont egy éve, hogy megpillantottam Isztambul meseszép városát, akkor kezdett igazán valósággá válni ez az út. És az azóta eltelt év annyi mindent tartogatott számomra, hogy végiggondolni sem bírom egy menetben. De erre a március 15-ére is jutott egy különlegesség.

Amikor olyan gulyáslevest eszel hazádtól ezer kilométerekre, amit akár az édesanyád is főzhetett volna, és hozzá villányi vöröset kortyolgatsz, cigánynóta szól halkan a háttérben, no, az nem akármilyen élmény. Nem tudok elég hálás lenni Attila barátomnak, aki szinte minden napra tartogatott számomra valami különleges élményt. Tegnapelőtt este meghívott, hogy menjek el valami vietnami-magyar „öregfiúk találkozóra”. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy olyan idősebb emberekről van szó, akik valaha hosszabb-rövidebb ideig kis hazánkban éltek, jártak egyetemre. Már megérkezésemkor hibátlan magyarsággal, nagy jókedvvel és egy pohár vörösborral fogadtak. Nem bántam, hogy nem én vagyok a főattrakciója az estének: Vass László professzor úr, a BKF rektora épp a hétvégén érkezett, hogy kissé felélessze az egykor híresen jó magyar-vietnami felsőoktatási kapcsolatokat. A jelenlevő urak - jó tucatnyian lehetettek, és mint megtudtam ők a legnagyobb aktív magyar klub az egész Távol-Keleten - sem voltak amolyan tucatemberek. Volt közöttük főezredes a vietnami hadseregből (amikor naivan elkezdtem kérdezgetni, egyből finoman jelezte, hogy épp államtitkokról faggatom), volt Vietnam hollandiai nagykövete, komoly üzletember vagy éppen tisztességben megöregedett férfi 26 unokával. De ez mind lényegtelennek tűnt a Petőfi versidézetek vagy az ízes magyar kifejezések mellett, ami egyszerre varázsolt jó hangulatot és nosztalgiát a kis terembe. Hogy mennyire komolyan gondolták azt, amikor azt mondták, hogy Magyarország a második hazájuk, mi sem bizonyítja jobban: igen komoly összeget gyűjtöttek össze, hogy kihozzák Koncz Zsuzsát egy privát fellépés erejéig.

És akkor hadd kanyarodjak vissza egy kicsit a valódi Vietnamhoz. Épp a magyar találkozóra sétáltam, amikor alig öt méterre tőlem két motoros ütközött. Az ütközés pillanatát nem láttam, csak a nagy csattanásra kaptam oldalra a fejem. Egy pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek, de amikor láttam, hogy a szüntelen motoráradat teljesen közönyösen úgy kerüli ki a földön fekvő két embert, mint egy kátyút, leléptem a járdáról, és odasiettem hozzájuk. Közben engem is majdnem elütöttek, de foglalkoztam is én ezzel! Ráordítottam a körénk sereglő, de közömbösen bámuló emberekre, hogy legalább segítsenek arrébb tenni őket az út közepéről, persze hasztalanul. Sőt, maguk a balesetet szenvedettek is inkább ellenségesen fogadták segítségemet, így magam mögött hagytam a helyszínt, azon merengve, hogy mi lehet az oka ennek. Később megemlítettem az esetet másoknak, akik azzal a - számomra nem kielégítő - magyarázattal szolgáltak, hogy a távol-keleti kultúrákban a halál az élet természetes része (ezt még el is fogadom), és hogy mivel sokan vannak, az emberéletnek nincs igazán értéke. No comment.

Ugyanebből a gondolatmenetből fakad, és ez már sokkal tetszetősebb számomra, hogy a vietnamiak nem őriznek sérelmeket a múltból. Nem haragszanak az amerikaiakra, a franciákra, a kínaiakra. Nincsen bennük bosszúvágy, nem a múltba révednek. Egész Európának lenne mit tanulni ezektől a „elmaradott” népektől - ahogy sokszor mi kategorizáljuk őket. Egyik nap fel fogunk ébredni, és azt fogjuk észrevenni, hogy mi vagyunk már rég lemaradva, mert ők voltak annyira okosak, hogy átvették a jót tőlünk, de ugyanakkor megőrizték a saját jójaikat. És ez a nap egyre közelebb van.

Ha megkérdezed, hogy patkányt ettem-e már, akkor a válaszom az, hogy valószínűleg igen. Az egyik éjjel, amikor visszavitt Attila a hotelomhoz, a tulaj, Sang épp kinn állt az ajtóban. Későre járt az idő, az utcákon nem volt túl nagy a mozgás, így az előttünk elkarikázó biciklistát mindhárman észrevettük. Sang megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, miféle ember volt ez. Miután nem sikerült kitalálnunk a foglalkozását, megmondta: patkányfogó. Emberek különleges botokkal és hálókkal járják éjjel az utcákat, tópartokat, hogy befogjanak minél többet ezekből az általam igen kedvelt kis állatkákból. Hanoitól nem messze van egy hatalmas húsfeldolgozó üzem, ahol disznóhússal keverve pástétomot csinálnak belőle, amit aztán a városban sok kis utcai árus árul. Hát én szeretem a hanoi pástétomos szendvicset.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ha azt írtam múltkor, hogy a lány mellettem nagyon helyes, akkor tévedtem. Aki most mögöttem áll, na ő nagyon helyes. Egyszerűen észbomlasztó, hogy milyen itt a felhozatal. És ezeknek a lányoknak mindegy, hogy mi van rajtuk, a legújabb divatos cucc vagy egy egyszerű ruha, így is, úgy is rabul ejtenek. Úgyhogy amint kézbe veszem az útlevelem, spuri tovább, mert a végén még itt ragadok.

Ezzel kellett volna kezdenem. Kissé sajnálom, hogy nem tudok a kommentekhez hozzáférni és így reagálni sem rájuk - rajtam kívülálló okok miatt: a gyenge technikai háttér még azt sem engedi, hogy szerkesztője legyek saját blogomnak, ezt otthonról teszik helyettem, én e-mail formájában küldöm haza az anyagokat.

Az utóbbi pár nap arra volt jó, hogy majdnem teljesen visszaálljak a nagyvárosi ritmusra. Ez a város nyüzsög, sosem alszik. Az emberek sokat dolgoznak, szinte mindig sietnek, amit a frusztráló dudaszó állandó ricsaja jellemez talán a legjobban. A helyiek szerint a város minden évben újabb és újabb arculatot ölt, folyamatosan változik. Alapvetően igen nemzetközi, számtalan külföldi él itt, és minden réteg képviselteti magát: vannak jól öltözött, nyakkendős bankárok (valaha én is ilyesmi voltam), koszos körmű, de csillogó szemű hippik, kereskedők és rengeteg turista. Azért nem teljesen álltam vissza. Mivel nincsen mobilom - bár alapvetően ez neveltetés kérdése: engem úgy tanítottak, hogy inkább öt perccel korábban, mint egy perccel később legyél ott, ahol mondod -, ha megbeszélek egy találkozót, akkor pontosan igyekszem megérkezni. Az eddigi jó pár találkozómra eddig még senkinek sem sikerült pontosan megérkeznie, de ma már ilyen világban élünk...

Mi a legnagyobb hátránya Hanoinak? Kétségkívül a pocsék, egészségre ártalmas levegő. Ilyen büdös városban talán meg sohasem jártam. Tapasztalataim szerint túltesz Isztambul, Teherán, Bombay és Delhi minőségen aluli levegőjén is. Ez alapvetően 3 dologból jön össze: az első a milliónyi füstöt okádó motor, autó és teherautó, a második a poros környezet, és a harmadik, hogy nincsen szél, ami időnként kicsit elfújná a szmogot. A minap amikor egy teraszon ültem valakivel, vissza is kérdeztem, hogy „Biztos, hogy eget akartál mondani?!” (merthogy a hanoiak szinte sohasem látják a csillagokat, és csak elvétve a napot.)

Az előbb említettem a hatalmas forgalmat. Az egész olyan mint egy nagy élő szövet, amiben a résztvevő sejtek valahogy automatikusan tudják, hogy merre és milyen sebességgel kell tartaniuk. Szabálykövető „sejt” nincs, a piros lámpa, vagy az egyirányú utcatábla körülbelül annyit jelent nekik, mint nekem Orbán Viktor ígéretei. Viszont csak így működik, és működik, meglepően kevés a baleset. Mások mögött ülve motoron sokszor már azt hittem, hogy nekünk jönnek, de aztán az utolsó pillanatban valahogy mindig elkerültek.

A vietnamiak nagyon jó énekesek. Az egyik nap egy karaoke bárban győződtem meg erről. Akármelyik helyi kezébe került a mikrofon, a levegőt betöltötte a hangjuk, a vérükben van a dolog. Ahogy az enyémben a gyaloglás, a szabad ég, a természet. Alig várom, hogy újra feldobjam a hátizsákom, kezembe vegyem botomat, Villámot, és csak menjek, izzadjak és töprengjek a lényegtelen kis dolgokon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!