Minden azzal kezdődött, hogy elállt az eső. Pedig már ott tartottam, hogy beállok fűszálnak a többi közé az út mellett. És akkor egyszeriben minden megint szépre és jóra fordult.

De mielőtt folytatnám, valami más. Számotokra talán ez nem olyan érdekes, de nekem talán ez a leglényegesebb, hiszen mégiscsak gyalogolok. Így hadd térek rá egy kicsit bővebben. A néhány napos megállók szükségesek több szempontból is, de mint mindennek, ezeknek is megvan a maguk böjtje. Egy kihagyott nappal 2-3 napi gyaloglás adta kondíciót vesztek el. Az újrakezdések után úgy a harmadik-negyedik estére készülök ki teljesen, ami után el szokott érkezni egy holtpont, utána megint könnyebb.

Csak hogy érzékeltessem, mit tesz egy év gyaloglás: mostanában lazán lenyomok 100 fekvőtámaszt, vagy elég könnyen felemelek 90-100 kilót. Azt hiszem, mondhatom, hogy nincs egy deka zsír se rajtam, testem kizárólag csontból és izomból áll. Ám ezúttal elérkeztem a fizikai határaimhoz. Az eső rákényszerített, hogy beruházzak egy nagy esernyőbe és egy új esőkabátba, amivel a felszerelésem alulról súrolhatja a 30 kg-ot. Az én testsúlyom olyan 65 kiló körül mozoghat, ami azt jelenti, hogy majdnem a testsúlyom másfélszeresével gyalogolok egész álló nap. A (Hanoi-tól számítva) harmadik napot megnyomtam, 43-km-rel zártam este, és az azóta eltelt 3 napban rég nem érzett fajdalmakkal küzdök. A lábaimban az inak begyulladtak, és a nap második felére égő fájdalmat érzek, különösen a lábfejemben és a bokámban. De most, hogy végigtapogatom a testem, tulajdonképpen mindenhol. Az, hogy a hátizmaim be vannak durranva, vagy hogy a vállaimat és az ágyékomat gennyes kiütések tarkítják, az számomra a legtermészetesebb. Volt már ilyen, és lesz is, pár hét, és ezen is túl leszek, csak nem szabad megállnom.

Szóval a harmadik nap, alkonyatkor már közel jártam a 40 km-hez, amikor a célfaluban ráleltem a remélt és egyetlen rozoga kis hotelre. De a fogatlan fösvény (vagy inkább hívjam kopasz kapzsinak?) tulaj úgy felbosszantott az irreálisan magas árral, hogy magamat is meglepve felpattantam, és faképnél hagytam, rábízva magam a sorsra. Újabb 5 km-t poroszkáltam már a sötétben, amikor beértem egy nem várt méretekkel bíró városkába, ahol nem remélt olcsó és kitűnő szállást, pompás vacsorát („kumzaj”: sült rizs hússal és zöldségekkel) és internetkávézót találtam, ami a fáradt utazó minden kívánsága a nap végén. Még nyirkos-vizes felszerelésemet is nagyjából ki tudtam szárítani.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!