Simon Dávid a Föld körül

Reggel összepakoltam, és elindultam, gondoltam egyszerű feladat vár rám, gyalogolok néhány kilométert a kikötőig, ill. a kompig. Merthogy még pár nappal korábban arra az elhatározásra jutottam, hogy hajóval jutok el Hai Phong-ig, a híres nagy északi kikötővárosig. El is jutottam,de milyen kalandok árán!

Nem sokkal ezelőtt hallottam a város történetét, és ha nem tévedek az első lesz életemben, melyet a hagyomány szerint egy nő alapított (bocsánat talán a második, ha Hatsepsut romvárosát is ideszámolom), egy híres amazon és szabadságharcos, Le Chan, olyan kétezer évvel ezelőtt. Aztán ez a negyedik legnagyobb város Vietnamban, nem beszélve az újkori történelméről. De talán a legfőbb indok az volt, hogy így megspórolok vagy háromnapi gyaloglást, mert bizony az idő fogy az egyhónapos vízumból.
Ám ilyen csúnyán nem nagyon szoktam összezavarodni, ahogy ma reggel. Az eredeti információm szerint továbbindultam nyugatnak, hogy alig másfél kilométer után visszafordítsanak a másik irányba. Aztán vagy egy jó órás további bolyongás és hasztalan kérdezősködés után abban a kikötőben találtam magam, ahonnan tegnap az öböl túrára indultam.
Innen nem indul hajó, legalábbis nem Hai Phong-ba, vagy csak borsos árért - tudtam meg. Végül találtam egy figurát, aki azt az opciót ajánlotta fel, hogy egy csónakkal jussak el a másik kompkikötőig. Kemény alkudozás után, bepattantam a kis motoros csónakba és már szeltük is a habokat, hogy alig félóra múlva kitegyenek egy jó pár kilométerrel arrébb. Megnyugodtam, hogy elérem a fél tizenkettes kompot, minden a terv szerint halad. Befizettem a gyanúsan olcsó jegyet, a komp meg is jött, és időben el is indult, csak akkor kezdett el bűzleni a dolog, amikor a szigetvilág közepén egy másik kompkikötőt pillantottam meg, de még ekkor is azt gondoltam, hogy útközi állomás. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony nem, itt a vége a dolognak. Partra huppantam, elmondtam egy cifra mondatot, majd meggyorsítottam a lépteimet, magam mögött hagyva az utolsó embert és házat is. Gyönyörű, meseszép vidéken keresztül gyalogolhattam vagy egy órát, már rég elszállt minden bosszúm, amikor egy rozsdás-kopottas táblára lettem figyelmes, valami barlangfélét jelzett. Az elhagyatott ösvényre lekanyarodtam, és már szedtem is kettesével a lépcsőket, arrébb tolva az utamba kerülő növényeket. Egy ráccsal elzárt barlangbejáratnál álltam, de ez nem tántorított el attól, hogy átpréseljem magam a rács és a szikla közötti résen, miután feltettem fejemre barlangász-szerű lámpámat. No, hát ha csodálatos volt tegnap a nagy barlang, akkor ez csudálatos. A levegő sokkal nehezebb, párásabb volt, a lábam előtt elsiklott egy lilás gőte, denevérek suhogtak el a fejem felett, és a szemközti fal csillogott, mint egy ékszerbolt. Egyszóval érintetlen, az ember által még nem fertőzött helyre keveredtem.

Ahogy kijöttem a barlangból, a helyi pásztorkutyákat kellett leráznom magamról, ami persze azt is jelentette, hogy egy falu közelébe keveredtem. No, itt a régi Vietnam arca rémlett fel, ahogy a főutcán végigsétáltam, és végül engedtem a helyi fogadós invitálásának egy disznóleves erejéig. Itt realizálódott bennem, hogy valami szigeten rakott ki a komp, a túloldala jó pár kilométerre, szerintük negyvenre van. Nem kellett kétszer végiggondolnom a dolgot, maradhatok és sétálhatok, amit bizonyára nagyon élveznék, de akkor sok időt vesztek, úgyhogy egy újabb alku végén a kocsmáros mögé felpattantam a motorra, és már „vágtattunk” is a sziget túloldal felé. Így utólag jegyzem meg, tényleg volt vagy jó negyven km.
A délutáni menetrend szerinti gyorshajóra jegyet váltottam, hogy helyiek és külföldiek társaságában tényleg hajón érjem el Hai Phong kikötőjének keleti csücskét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ezt a  csodálatos délelőttöt már a híres Ha Long öbölben töltöttem, jobbára egy hajó fedélzetén. Logisztikai szempontból jó helyen szálltam meg, a legnagyobb turistakikötő alig negyedóra kellemes reggeli gyaloglásra esett. Szóval ébredés után kisétáltam, hogy egyek egy hotdogot, aztán egyből afelől kezdtem el kérdezősködni, milyen opciók vannak egy hajótúrára. Végül egy hatórás útra szerettem volna befizetni, ám mire kijöttem egy térképpel a kezemben a tízperces kérdezősködés után, pont lekéstem a napi hatórás utat, így maradt egy rövidebb, négyórás verzió. Sebaj, gondoltam magamban, lássuk mit tud ez? Egy kisebb bárkára tereltek, miután megvettem a jegyet a hajóra és egy másikat egy barlangba, ahol majd kikötünk - közölték velem. Alig helyezkedtem el a hajó felső szintjén, máris indultunk, az alsó szinten hat jobbmódú vietnami volt az útitársam, a kapitányon és kétfős legénységen kívül. Nyílegyenesen afelé a nagyobb sziget felé szeltük a habokat, amely a legközelebb esett a parthoz. A húszperces út után egy öbölben kötöttünk ki, ahol akkora volt a hajóforgalom, hogy nem győztem csodálkozni. Persze így értelmet nyert a számtalan hotel, masszázsszalon és karaoke bár funkciója is.

Pár tíz métert kellett megmásznunk egy a sziklaoldalba vájt lépcsőn, hogy a lélegzetem is elakadjon, olyan látvány fogadott a barlang bejáratánál. Egy hatalmas, átláthatatlan barlangüreg egyik végében voltam, ahol az akár húsz méter magas sztalagmitok hihetetlen formákban gyűrűztek minden irányba. A szavakkal nehezen visszaadható látványt a különböző színű hangulatvilágítások fokoztak, alig tudtam eldönteni, hogy csak tátott szájjal sétáljak, vagy minden méteren megálljak fotózni. Vagy fél órát tartott, amíg bejártam az egész barlangot, az sem zavart már, hogy sok száz ember folyamatos hömpölyege noszogatott folyamatosan előre.
A hajónk addig „átparkolt” egy másik helyre, hogy újból felvegye utasait, majd továbbálljon a szigetvilág belseje felé. Valószínűtlen formájú hegyek, alul keskeny, felül széles sziklák, gyönyörű napsütés, egyszóval fantasztikus látvány fogadott.

Nemsoká egy kis úszó falucska egyik úszó házánál, ill. egészen pontosan úszó, tengeri farmjánál kötöttünk ki, ahol az elképzelhető összes tengeri állat volt összerakva vízi ládákban. Itt oldódott fel a hangulat köztem és útitársaim között, akik egy közös ebédre invitáltak, amely mellesleg nyilvánvaló része volt a virágzó turistaüzletnek, szinte kötelező volt vásárolni. Én rájuk bíztam a döntést, majd a rám eső részt kifizettem. Innen továbbhajóztunk, miközben az egyik matróz a hajó mini konyhájában elkezdte készíteni az ebédet. Továbbsiklottunk a kisebb-nagyobb sziklacsoportok között, hogy végül a part felé forduljunk vissza,  s közben az ebéd is tálalva lett. Nohát, azt kell mondjam, nem bántam meg a kötelező részt, a hatalmas rákok, puha kagylók és a jó két és fél kilós tintahal fehér húsa csak úgy omlott a számban. Persze a szokásos tósztozás nem maradhatott el, ám ezúttal valami gagyi vodka rontotta az összhatást.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Jó kedvemet és kellemes közérzetemet (amit a frissen mosott ruhák is fokoztak) tovább erősítette, hogy vagy jó tíznapi száműzetés után előbújt a napocska is. Persze ez, ahogy lenni szokott, egyből megemelte a folyadékbevitelemet - és a stopjaim számát is. A következő cél lebegett előttem, egy újabb UNESCO világörökség, amit ha nem is aznap, de másnap látni reméltem. A híres Ha Long öbölre gondolok. Épp most ellenőriztem a Wikipédián, hogy Vietnamban hat ilyen világörökség van, éppúgy mint a mi kis hazánkban. Ti hányat tudtok összeszedni belőlük?

Annyit helyesbítenem kell egy korábbi bejegyzésemet illetően, hogy szép lassan egyre több emberbe futok bele, aki legalábbis valamicskét beszél angolul.

Sajnos a kommunizmus árnyoldalát is felfedezni véltem, ahogy a 18-as számú főutat követtem nyugati irányba: a hihetetlen gyönyörű vidék olyan igazi szocialista módon félig iparteleppé van átalakítva, a főút mellett futó vasúti sín a számtalan felszíni bánya szénkitermelését hivatott szolgálni. A levegő pocsék, tele van szénporral, szinte minden ember orr- és szájvédő maszkkal mozdul ki otthonról. Próbáltam fokozni a tempót, hogy minél előbb kikerüljek a nem éppen kellemes környezetből.

Már kezdett szürkülni, amikor egy lakatlanabb részre értem, egy a hegyek által teljesen körbezárt völgybe, ahol egyszer csak egy gyönyörű és hatalmas fehér kőszobrot láttam egy félreismerhetetlen kolostor egyik végében. Betértem, hogy esetlegesen itt szálljak meg, de kérésem nemleges válaszra talált – pedig csak annyit kértem, hogy felverhessem a sátramat az üde gyepen. Végül elszenvedtem a következő faluig, ahol egy ócska kis szállodában hajtottam álomra a fejem. Az sem zavart, hogy nem volt melegvíz, izzadt testemnek felüdülés volt a zuhany alá beállni.

A másnapot, a szokásos „pha” (tésztaleves, metélő hagymával és marhahússal, én mindig ezt kérek bele) elfogyasztása után korán kezdtem, tudtam eseménydús nap vár rám. Beértem Ha Long városába, ill. talán az újvárosnak nevezhető részére, hogy azt is mögöttem hagyva, végre megpillantsam a híres nagy hidat. Elmondhatatlan érzés, amikor, szenvedve, de elérsz egy kitűzött célpontot. A jutalom a meseszép látvány volt, ami a hídról tárulkozott elem. A tenger, a szélét csipkéző hihetetlen formájú hegyek, a nagy és kisebb teherhajók és a porszemnek tűnő halászbárkák fantasztikus harmóniájára tekintettem le a majd 100 méter magasan átívelő hídról. Ez volt a napi cél, innen minden más már csak ráadás volt. A híd túloldalán leereszkedtem a kiépített partszakaszra, hogy elkezdjem végigkövetni a szállodák végeérhetetlen sorát, mely egyértelműen a nyugati turizmusra és a vietnami új pénzes rétegre épült - szó szerint. Egyből elkezdtek szaporodni a turisták is, bő egy hét leforgása alatt az egyetlen thaiföldi biciklistát kivéve távolról se láttam külföldit. Itt egyből ötösével jöttek. Végül Ha long óvárosának széléig értem el, ahol még nem tudom hol fogok aludni, de egy biztos: holnap végre megpillantom az öblöt élőben, amiről már oly sok képet láttam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor még gyerekként néztem a Vietnamban játszódó akciófilmeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi vietkonggal fogok teázgatni. Pedig egyik nap délelőtt ez is megesett velem. Az öreg, akinek az asztalához az eső elől szárítkozni tértem meg, jó harminc évig szolgált a hadseregben, 22 amerikait szedett le (azért ez durva, hogy egy, a mi fogalmainkkal mérve gyilkossal ültem egy asztalnál), mutogatta a lőtt sebei után maradt hegeket, miközben banánt kínált. Hogy a világ milyen relatív, az szinte mindennap kiderül: ő csak a hazáját védte az ellenséges inváziótól.

Amikor tegnapelőtt megérkeztem Cẩm Phả-ba, kicsit nagyobb távot teljesítettem, mint előre elterveztem. Azt már tudom, hogy ami a Googlemapsen 30-nak tűnik, megvan az 50 km is, vagy még több, és amikor nekivágtam, tudtam, hogy aznap kemény menet vár rám. Így a korai ebédszünet után csak mentem és mentem, de akárhányszor megkérdeztem a helyieket, hogy még mennyi van a következő városig, ahol szállást reméltem találni (gondoltam legrosszabb esetben felavatom a sátramat Vietnamban is), mindig ugyanannyit mondtak. Délután 1-kor ugyanúgy húszra volt, mint 4 órakor - szerintük (pedig ekkor már egy jó harmincas mögöttem volt). És ekkor jött a nem várt segítség. Egy motoros lehúzódott mellém, majd miután meggyőződtem arról, hogy nem pénzért ajánlja fel a mögötte lévő ülést, felpattantam mögé. Így hagytam el Mong Duang-ot (az eredeti célfalut), hogy elrobogjak egészen Cẩm Phả-ig, ami az első nagyobb város, amit Vietnamban elértem. Miután találtam egy szuper szállodát, a szobám csillogott-villogott, és még BL-összefoglalót is találtam valamelyik külföldi csatornán, leadtam koszos, összeizzadt ruháimat mosásra (még Kantonban is kézzel mostam jobb híján), már tudtam, hogy másnap maradok. Saccoljatok, hogy mennyibe került egy éjszaka? Nem, még sokkal kevesebbe. Alig 8 euróba.

Este meg betévedtem egy híres buddhista zarándoktemplomba, ahol vagy egy jó órát bambultam, ahogy egy nagyobb csoport, egy idősebb férfi vezetésével végzi a szigorú ceremóniát. Amin csodálkoztam, hogy jó tucatnyian voltak, de egytől egyig csak nők. Az öreg egy aktatáskából elővarázsolta a tradicionális barna köpeny-ruhát, feltett a fejére egy barna kötött sapkát, majd a feneketlen táskából előszedett füstölőket, gyertyákat, kis bronzüstöket, egy félbevágott emberi koponyát (ilyet már láttam Tibetben), dobverőket és még számtalan egyéb kelléket, majd elkezdett kántálni, dobolni. Volt egy méltósága az egésznek.

Aztán az egész másnapot tulajdonképpen legkedvesebb szenvedélyemnek, a rajzolásnak szenteltem. A város szívében van egy, a franciáktól visszamaradt kisebb katedrális, amit egy pár éve renováltak kanadai emigránsok adakozásából. A reggeli után elsétáltam a katedrálishoz, hogy az előtte lévő kis téren egy kölcsön székre leüljek, és belefogjak a munkámba. No innentől kezdve két dologra kellett figyelnem: az egyik, hogy az időnként rákezdő eső elől mindig megmentsem a rajzom, és hogy a körülöttem-felettem tolongó emberek (gyerekek és felnőttek egyaránt) kíváncsiságból fakadó figyelmetlen lökdösődése elől mindig időben felkapjam a tollam. Már szürküllött, amikor odakanyarítottam a dátumot a lap aljára.

Itt olvashatsz cikket Simon Dávidról!

Az időjárási viszonyokról. Az elmúlt napokban az idő borongós, a nap legnagyobb részében szitál az apró szemű eső, a napot nem láttam előjönni jó egy hete. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy ha ilyen a száraz évszak (itt most tavasz van), akkor milyen az esős (monszun, azaz nyári évszak). Olyan két hónap múlva majd azt hiszem szó szerint a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ugyanakkor hozzáteszem, hogy gyalogolni szinte ideális, olyan se meleg, se hideg, leginkább egy hosszúujjú pólóban vagyok. A táj körülöttem üde zöld, a talaj sok esetben vöröses-agyagos, az egyetlen oda nem passzoló szín az ég komor szürkéje.
Hiába fogadkoztam még a határvárosi útlevél-eltűnés után, hogy tőlem ugyan többet el nem veszik a passzust, rá kellett jönnöm, ez törvényi előírás, így minden egyes hotelben bejelentkezéskor le kell adnom az útlevelem, amit a hotelosnak el kell vinni a helyi rendőrségre bemutatásra.

Végül egy érdekesség. Itt tényleg senki sem beszél angolul, viszont meglepetésemre több ízben hasznomra vált német tudásom, a francián már kevésbé csodálkoztam (például a tegnapi szállásomon az egyik idelátogató férfirokon francia Svájcban él, kellemesen elbeszélgettünk, érződött az élc a hangjában az itteni rendszert illetően...)

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!