Simon Dávid a Föld körül

A Couchsurfing (CS) - ez egy, a világra és másokra kíváncsi utazókból és nyitott, önzetlen helyiekből álló önkéntes, internetes nemzetközi szerveződés - már sokszor adott meghálálhatatlan pluszt az amúgy sem egyhangú utazásom során. Így történt ez Kantonban is, ahol, mint a legtöbb nagyvárosban, megérkezésemkor feliratkoztam a helyi CS közösségbe, ám ezúttal volt egy pikantériája a dolognak. Ráleltem Balázsra, aki azontúl, hogy valamilyen szinten összetartja a maroknyi, itt élő magyar közösséget, aktív szervezője a több száz lelket számláló kantoni CS-eseknek. Minden héten péntek este egy étterem-bárban gyűlnek össze: van itt törzstag, épp átutazó vándor, vagy akár valakinek az ismerőse.

Amikor leértem a helyre, már vagy húszan ültek körbe több asztalt. Balázs egyből azzal nyitott, hogy épp most érkezett két másik magyar. Hozzáteszem, hogy eddigi 380 napos utam során mindösszesen három röpke találkozás erejéig hallottam élő magyar szót. Pár percre rá, Katival és Rolival kiegészülve, már a legnagyobb nemzeti „frakciót” jelentettük, és bevallom őszintén, hogy olyan jól esett hallani a hazait, hogy tojtam én magasról a körülöttünk értetlenül álló többiekre (pedig amúgy mindig én vagyok az, aki próbálja bevonni a megfelelő nyelven a társalgásból kívül rekedteket). Hajnalig diskuráltunk...

Másnap délutánra egy közös palacsintázás lett megbeszélve Balázs lakásán. Itt volt még egy másik magyar hölgy is, Gabi, aki végre magyar szájíz szerinti palacsintát sütött, amit túróval, szilvalekvárral és mákkal töltögettünk, istenem, mennyei manna volt az nekem! Nem is beszélek a tejfölös kenyérről vagy a magyar szalámiról, még akkor is, ha csak ázsiai utánzatból voltak az alapanyagok. Magyar filmet (Indul a bakterház) néztem, és magyarokkal magyar vicceken nevettem. Kiélveztem minden pillanatát társaságuknak.

Dehát előre kellett néznem, mert szerencsésen ismét magamhoz vehettem az útlevelem, benne - a sajnos csak egyhónapos, ej, az a fránya bürokrácia! - vietnami vízumommal. Várom is már nagyon, lábaim, vállaim rendesen panaszkodnak is a tétlenség miatt, alig várják, hogy újabb tesztnek vessem alá őket. Este kimentem a főpályaudvarra, s itt kellett szembesülnöm az újabb akadállyal: se vonat, se busz nem indul Vietnamba. Jobb híján visszafelé baktattam a hotelomba, magamban sorra véve a lehetőségeket: megpróbáljak stoppolni vagy esetleg vonatozzak a határ közelébe, majd onnan valahogy átjutok? És ekkor valamely védőangyalom ismét a segítségemre sietett: ahogy gondolataimba merülve leléptem az egyik sarkon, majd elütött egy busz, és a közelemben lévő rendőr rám szólt. Beszédbe elegyedtünk (na jó, ez erős túlzás), mire ő odahívta az egyik közeli, fiatal kollégáját, aki meglepően jó angolsággal kérdezni kezdett. Én előadtam, hogy mi nyomja a szívemet, mire ő visszairányított a pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő buszpályaudvar központi információjához, ahol egy mosolygós kislány egyből előállt a megváltó megoldással. Vegyek egy buszjegyet a vietnami határ előtti nagyobb városig, ahonnan egy újabb busszal továbbindulhatok Vietnamba. Ami végül is meggyőzött, az az volt, hogy - mint megtudtam - a legtöbb vietnami is így közlekedik Kanton és az országuk között. Így hát megvettem a jegyet, és holnap ilyenkor már valahol zötyögök Indokína felé. Bő két hét leforgása alatt láttam Kína két különböző arcát az ezer közül, pedig eredetileg nem is volt az útitervbe véve. Hát nem szép az élet?

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Elmentem megnézni Kanton legpazarabb részét, Zhujiang Xincheng-et, melyet tavaly októberben adtak át szinte teljesen újjávarázsolva, hiszen alig egy hónappal később itt rendezték a 2010-es Ázsiai Játékokat. Itt található a vadonatúj Játékok Stadion, az ide költöztetett Guangzhou Múzeum, és számtalan hipermodern felhőkarcoló irodaház, átadták az új és gigantikusra sikeredett tartományi könyvtárat, a modern ízlésvilágot tükröző operaházat, ami úgy néz ki mint egy hatalmas ufó, és egy olyan díszparkot, ahol még a tűzcsapok is mindennap cserélődő színes virágokkal vannak felcicomázva.

Itt derült ki számomra, miért látni szerte a városban kőből faragott kosokat. A város szimbóluma az 5 kos (sokszor helytelenül kecskeként emlegetik őket), amelyet a gyönyörű Juexiu parkban egy híres és monumentális szoborcsoport elevenít meg. A hozzájuk kapcsolódó történet röviden így hangzik. Durván 2000 évvel ezelőttig, a mai Kanton területe egy lápos mocsaras vidék volt, az itt élő emberek egész napos kemény munkával is alig tudták előteremteni napi betevőjüket. Míg egy nap - a legenda szerint - az égből alászállt 5 égi teremtmény (isten) 5 kos hátán ülve. Látván a szenvedő embereket, megáldották őket és a földet, hogy ezentúl ne kelljen oly keményen robotolniuk és a föld bő termést adjon minden évben. Ők ezután ismét felszálltak az égbe, de az öt kost hátrahagyták emlékeztetőül, akik kővé változtak. Bár a helybeliek élete jobbra fordult, azóta is arról híresek, hogy milyen munkabírásúak.

Volt időm meglátogatni egy-két híresebb templomot is. Az alapvető vallás errefelé a buddhizmus, mely számomra éles kontrasztban áll a tibeti buddhizmussal. Annak ellenére, hogy mindkettő a buddhizmus fiatalabbik ágába, a „Mahayana"-ba (magyarul azt hiszem nagy út) tartozik, szembeötlő különbségeket véltem felfedezni, elsősorban praktikus gyakorlásával kapcsolatban. Fontos, hogy ez a személyes véleményem, nem akarok senkit se megbántani. Számomra itt a hívők sokkal méltóságteljesebben fejezik ki spiritualitásukat. A legfontosabb különbség: nem arról szól a dolog, hogy ki tud több pénzt odadobni a számtalan különböző, hatalmas vagy éppen miniatűr buddha szobrok lábaihoz, hanem vesznek egy adag füstölőt, amivel szépen körbejárják az adott szentélykomplexumot. Egyelőre ennyit a buddhizmusról, én is épp csak ismerkedem vele. Talán egy templomot említenék, ez a Guangxiao Si. Arról nevezetes, hogy itt található az az ereklyeszerű sanctum, amibe annak a 4 szerzetesnek a haja van bezárva, akik idehozták a buddhizmust az i. sz. 7. században. Ugyebár a buddhista szerzetesek (a nők is) borotválják a fejüket azért, hogy véletlenül se keltsék fel a másik nem szexuális érdeklődését. Ez egy kicsit Lonely Planet-esre sikeredett, de hát én vagyok a Ti szemetek.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A következő két nap arra volt jó, hogy teljesen beleszeressek Kantonba. Egy modern megapolisz, szinte tökéletesen működő rendszerrel, ahol az emberek még sokszor csak ismerkednek a civilizáció áldásaival, pedig fejlettség tekintetében már leelőztek több nyugati nagyvárost.

Tegnap például bementem egy gyógyszertárba, hogy egyrészt nem múló gyomorpanaszaimra valami gyógyírt találjak, másrészt, hogy kimerülőben lévő gyógyszerkészletemet kissé felfrissítsem. Nem gondoltam, hogy simán fog menni, nem reméltem, hogy egy „angol professzor” vár a pult túloldalán. Hát nem is beszéltek angolul, de a zseniális rendszer megint a segítségemre sietett. Egy nagy katalógust toltak az orrom elé, ahol a különböző nyugati gyógyszerek angolul ábécés sorrendbe vannak szedve, így az ő dolguk pusztán annyi, hogy az egyes medicinákhoz tartozó szám alapján kikeressék a kínai megfelelőt. Nem győztem csodálkozni.

Más példa. A közlekedési rendszer (mely alapvetően a tömegközlekedésre épül, bár nyilván a gyorsan gyarapodó nép egyre több autót vesz - ide csak hallomásbol jutott el a gazdasági válság...) bámulatosan előzékeny, nem láttam közlekedési dugót és meglepően fejlett infrastruktúrával van támogatva. Az utak szélesek és jó minőségűek (egy három cm mély lyukat sem láttam), és minden közlekedési formának megvan a saját tere. Ha gyalogos vagy, akkor külön alul- és felüljárók, hidak vezetnek át a legszélesebb sugárúton; ha taxis vagy, akkor a buszokkal külön sávon osztozol, ha megengedheted magadnak az autót, akkor csak a sebesség korlátozásra figyelj (mert mindenhol kamerák követnek, „Mao is still watching you”), ha biciklit használsz, akkor arra figyelj, hogy a motoros háromkerekűek gyorsabbak nálad, de van akkor is külön sávod. A közlekedési lámpák visszafelé számolnak, hogy még hány másodpercig van zölded, de az sem baj, ha látássérült vagy, mert hangot is kiadnak, hogy tudd, mikor kelhetsz át. A járdák minden sarkon leereszkednek az úttest szintjére, hogy ha kerekesszékben ülsz, ne okozzon gondot az úttesten való átkelés, bár azt gondolom, hogy az elsődleges szempont itt a sok kis árupakoló targonca akadálymentes közlekedése volt. És ha mindez nem lenne elég, akkor a végtelen számú rendőr és biztonságért felelős ember azonnal rád sípol, rád szól, ha nem kooperálsz a rendszerrel. És működik - és jól!!!

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Ahogy lepattantam a vonatról, egy mélyet szippantottam a levegőbe. (Rudyard Kipling, a Dzsungel könyve szerzője fogalmazta meg zseniálisan: "Az első feltétel, hogy megismerj egy országot, szívj egyet a levegőjéből.") A korábbi fáradtság - melytől alig pár órája le-lekókadt a fejem - eltűnt, helyét az újdonság izgalma váltotta fel. Még akkor is, ha már egyszer hosszabb időt töltöttem el ebben a városban, valahogy sejtettem, hogy az újdonság erejével fog hatni rám.

Emlékképek sora rohanta meg az elmém arról a bizonyos, 8 évvel ezelőtti nyárról, amikor itt jártam egy nyári egyetem keretében: láttam Perti professzort, ahogy a tipikus olaszos angolságával magyaráz nekünk, felrémlett a szállodánk aranyozott főbejárata, ahol mindig mosolyogva várt a londiner, a sport-reklámforgatás, amibe véletlenül belekeveredtünk, és az a gurmet étterem, ahova az egyik este elvittek minket, és ahol az első szint nem állt másból, mint egy nagy akvárium tömegből, ott kiválasztottuk az akkor még vígan lubickoló tengeri herkentyűket, amiket alig egy fél órával később vígan és jóízűen elfogyasztottunk.

A kifelé hömpölygő embertömeget kezdtem el követni, hogy még egy ellenőrzőponton átjussak, mielőtt kinn találtam magam Guangzhou, azaz Kanton főpályaudvara előtt. Már kifelé menet feltűnt, hogy senki sem jön velünk szembe, és senki sem várakozik a peronokon. Ezt csak később értettem meg, hogy a kínai szervezett rendszerből fakad. Az indulók egy jó fél kilométerrel arrébb, egy teljesen más részét használták a pályaudvarnak, sőt, a várokozó rokonok, ismerősök sem léphettek be a pályaudvar területére, az azelőtti teret kettéválasztó kordon túloldalán tolongtak.

Megérkezésemkor 2 dolgot kellett azonnal elintéznem. Pénzhez kellett jutnom (merthogy meg mindig nem volt semmi készpénzem) és internethez kellett férnem, hogy bejelentkezzek annál a New York-i embernél, akivel meg Lhássszaban vettem fel a kapcsolatot. Az első viszonylag simán ment, bár látni kellett volna a döbbent vagy vigyorgó arcokat, ahogy a járókelők éppen arra fordultak, amerre a koszos és fura idegen egy „mózesbottal” kérdezgeti a rendőröket, hogy mi merre.

No, a második dolog már nem ment olyan simán. Pedig Wei barátom kioktatott a vonaton, hogyha azt kérdezem „internet”, senki sem fogja érteni, a megfelelő kínai szót sokszor elismételtette velem, ami magyarul egy kicsit úgy hangzik: ugyanmá'. Kérdezősködtem mindenfelé, hasztalanul, még egy McDonald’s-be is betévedtem. Ott egy fiatal lány elmondta, hogy persze éppen félóra múlva már ingyen van. Ekkor esett le a tantusz: feltűnt, hogy a vonaton is a legtöbb ember, ahogy egy kérdés felmerült, egyből a telefonján az interneten kereste a választ; egy fejlett országba érkeztem, ahol az internetkávézó intézménye szinte avítt, mindenkinek van saját kütyüje, és a legtöbb helyen a wifi ingyen van!!

Na, ezen a ponton meg voltam lőve, gondoltam, keresek akkor valami szállást, elteszem magam másnapra. Még mindig a főpályaudvar közelében kószáltam, és korábban leráztam több, szállodaprospektust lobogtató embert, de most az egyik nőnek megálltam. Ahogy egy pillantást vetettem a brosúrára, feltűnt benne az „internet room” opció. Visszakérdeztem, hogy ez nem csak beetetés-e, amire a nő felhívta nekem a szállodát, ahol megerősítették, hogy mintegy 15 eurónyi jüan ellenében létezik ilyen szoba. Több sem kellett, és már robogtunk is egy kis nyitott, motoros háromkerekűn a hotel felé. Három perc múlva már töltögettem ki a szükséges papírokat, majd fellifteztem az ötödik emeletre.

Valóban szép, tiszta szoba volt, egy nagy lapos képernyővel (ez a tévé, amit azóta sem kapcsoltam be) és egy kisebbel, ami számítógéphez tartozott. Bár testem fáradt volt, hajnalig ültem a gép előtt, élvezve végre a nagy sávszélességet.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Ébredés után már nem is emlékeztem az előző napi nehézségekre. A táj csodálatos volt, északkeletnek tartottunk, hogy előbb Kína legnagyobb tavát (itt a helyesírással bajban vagyok), majd több nagyobb várost, többek között a régi fővárost, Xi-ant hagytuk magunk mögött. Sokat olvastam, írtam, tanultam, miközben egyre sűrűbben és egyre messzibb vagonokból érkeztek, hogy legalábbis szemügyre vegyék a fura jövevényt. Muzulmán kínaiak szotyolával és édes tökmaggal, mongol kinézetűek instant csirkelevessel, szecsuániak csípős-savanyú csirkelábbal, mások gyümölccsel, Wei és Devi újdonsült barátaim cigivel és általános tudnivalókkal halmoztak el (igen, ez van, már megint rágyújtottam arra a fránya cigire). A vonat csak zötyögött, és bár sokszor lassúnak tűnt, már rég magunk mögött hagytuk a Himaláját, és benn jártunk Belső-Kínában. Így telt el a második nap.

Harmadnap reggelre már kifejezetten élvezetessé vált az út (bár nem aludtam jól, fojtogató volt az oxigén hiánya a parányi kabinban, amit a levegőbefúvók sem tudtak ellensúlyozni): kínaiul tanultam. Ez a tizennegyedik új nyelv (szerb, bolgár, török, grúz, örmény, azeri, fárszi, arab, marati, gujrati, hindi, nepáli, tibeti), amibe belekóstolok utam során, és lassan már a kínai sem hangzott többé kínaiul, hanem csak egy idegen nyelvként, amit módszeres kérdezéssel és makacs ismétléssel darabjaira téptem – ámultak is a népek! Persze kézzel-lábbal segítve meséltem az utamról, kérdezősködtem és kérdésekre válaszoltam, gyerkőcökkel játszottam. Egyszer csak egy hatalmas folyón keltünk át, és mint megtudtam ez nem más volt, mint a Föld harmadik legnagyobb folyója, a Jangce, amin az azóta is példaként emlegetett, jó ötven éve épített szovjet hídon keltünk át. Délelőtt Mao Ce Tung szülőhelyétől nem messze haladt tovább az utunk, hogy végül a délutáni órákban belépjünk Guangdo tartományba, az utolsó ilyenbe hosszú utunk során.

51 és fél órája ülök a vonaton. Ez eddigi életem leghosszabb vonatútja, állítólag ötezer km, de ha csak a fele, akkor sem piskóta. És ha minden igaz, akkor négy óra múlva megérkezem Kantonba, egyetemista korom egyik fontos állomásához, ahol egyszer hat hetet töltöttem egy nyári, egyetemi „campus” keretében. Amikor leszállok majd a Kínai-tenger partvidékén, a Gyöngy-folyó deltájában, újabb állomáshoz fogok elérkezni. Hihetetlennek tűnik, hogy anno alig 32 óra leforgása alatt eljutottam ugyanoda, ahova ezúttal jó egy évbe telt.

Az emberek jók, semmilyen rendszer nem tudja elnyomni jóságukat – erről győződtem meg sokadszorra. Jó döntés volt vonatra szállnom, egy értékes úttal lettem gazdagabb.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!