Ahogy lepattantam a vonatról, egy mélyet szippantottam a levegőbe. (Rudyard Kipling, a Dzsungel könyve szerzője fogalmazta meg zseniálisan: "Az első feltétel, hogy megismerj egy országot, szívj egyet a levegőjéből.") A korábbi fáradtság - melytől alig pár órája le-lekókadt a fejem - eltűnt, helyét az újdonság izgalma váltotta fel. Még akkor is, ha már egyszer hosszabb időt töltöttem el ebben a városban, valahogy sejtettem, hogy az újdonság erejével fog hatni rám.

Emlékképek sora rohanta meg az elmém arról a bizonyos, 8 évvel ezelőtti nyárról, amikor itt jártam egy nyári egyetem keretében: láttam Perti professzort, ahogy a tipikus olaszos angolságával magyaráz nekünk, felrémlett a szállodánk aranyozott főbejárata, ahol mindig mosolyogva várt a londiner, a sport-reklámforgatás, amibe véletlenül belekeveredtünk, és az a gurmet étterem, ahova az egyik este elvittek minket, és ahol az első szint nem állt másból, mint egy nagy akvárium tömegből, ott kiválasztottuk az akkor még vígan lubickoló tengeri herkentyűket, amiket alig egy fél órával később vígan és jóízűen elfogyasztottunk.

A kifelé hömpölygő embertömeget kezdtem el követni, hogy még egy ellenőrzőponton átjussak, mielőtt kinn találtam magam Guangzhou, azaz Kanton főpályaudvara előtt. Már kifelé menet feltűnt, hogy senki sem jön velünk szembe, és senki sem várakozik a peronokon. Ezt csak később értettem meg, hogy a kínai szervezett rendszerből fakad. Az indulók egy jó fél kilométerrel arrébb, egy teljesen más részét használták a pályaudvarnak, sőt, a várokozó rokonok, ismerősök sem léphettek be a pályaudvar területére, az azelőtti teret kettéválasztó kordon túloldalán tolongtak.

Megérkezésemkor 2 dolgot kellett azonnal elintéznem. Pénzhez kellett jutnom (merthogy meg mindig nem volt semmi készpénzem) és internethez kellett férnem, hogy bejelentkezzek annál a New York-i embernél, akivel meg Lhássszaban vettem fel a kapcsolatot. Az első viszonylag simán ment, bár látni kellett volna a döbbent vagy vigyorgó arcokat, ahogy a járókelők éppen arra fordultak, amerre a koszos és fura idegen egy „mózesbottal” kérdezgeti a rendőröket, hogy mi merre.

No, a második dolog már nem ment olyan simán. Pedig Wei barátom kioktatott a vonaton, hogyha azt kérdezem „internet”, senki sem fogja érteni, a megfelelő kínai szót sokszor elismételtette velem, ami magyarul egy kicsit úgy hangzik: ugyanmá'. Kérdezősködtem mindenfelé, hasztalanul, még egy McDonald’s-be is betévedtem. Ott egy fiatal lány elmondta, hogy persze éppen félóra múlva már ingyen van. Ekkor esett le a tantusz: feltűnt, hogy a vonaton is a legtöbb ember, ahogy egy kérdés felmerült, egyből a telefonján az interneten kereste a választ; egy fejlett országba érkeztem, ahol az internetkávézó intézménye szinte avítt, mindenkinek van saját kütyüje, és a legtöbb helyen a wifi ingyen van!!

Na, ezen a ponton meg voltam lőve, gondoltam, keresek akkor valami szállást, elteszem magam másnapra. Még mindig a főpályaudvar közelében kószáltam, és korábban leráztam több, szállodaprospektust lobogtató embert, de most az egyik nőnek megálltam. Ahogy egy pillantást vetettem a brosúrára, feltűnt benne az „internet room” opció. Visszakérdeztem, hogy ez nem csak beetetés-e, amire a nő felhívta nekem a szállodát, ahol megerősítették, hogy mintegy 15 eurónyi jüan ellenében létezik ilyen szoba. Több sem kellett, és már robogtunk is egy kis nyitott, motoros háromkerekűn a hotel felé. Három perc múlva már töltögettem ki a szükséges papírokat, majd fellifteztem az ötödik emeletre.

Valóban szép, tiszta szoba volt, egy nagy lapos képernyővel (ez a tévé, amit azóta sem kapcsoltam be) és egy kisebbel, ami számítógéphez tartozott. Bár testem fáradt volt, hajnalig ültem a gép előtt, élvezve végre a nagy sávszélességet.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!