Még sötét volt, amikor arra ébredtem, hogy egy rendőr bökdös, és kéri az útlevelemet. Ez azt jelentette, hogy a határ közelében vagyunk, a busz nemsoká be is kanyarodott egy pályaudvarra. Még a kutyák is felneszeltek a fura jövevény láttán, egy-két álmos arcon pedig kifejezetten láttam, nem tudja eldönteni, hogy álmodik-e vagy sem, ahogy a botommal elkopogtam mellette. Derültséget okozott a kínaiul beszélő japán és társa, mindehhez hajnali fél hat volt. Nem vesztegettük az időt, és egyből belevetettük magunkat a vietnami nyelv rejtelmeibe (mely hangzásában nagyon hasonlatos a kantonihoz), valamint megpróbáltunk elraktározni minél több hasznos információt fáradtságtól zúgó fejünkben.

Hosszas várakozás után a két vietnami nő, akik mellé leültünk, szólt, hogy induljunk. Így felpattantunk egy targoncafélére (roppant kellemetlen volt, ahogy a hideg hajnali szitálás az arcunkba vágott), hogy alig öt perc targoncázás után keresztülvágjunk egy pocsolyákkal tarkított burkolatlan térre. Amikor a tér túloldalán megálltunk, nyilvánvaló volt, a kínai-vietnami határon vagyok, valahol a térkép szélétől 2 és fél centiméterre. Itt egy újabb óra várakozás után végre megnyíltak a kapuk, közben szépen felgyarapodtunk, és a sok ember elkezdett ömleni a kontroll ablakok felé. Ám mielőtt eljutottam volna az útlevélellenőrzésig, egy másik pulthoz irányítottak, ahol mintegy 1 eurómyi jüan ellenében először hídvámot kellett fizetnem. Merthogy a két országot a városkát kettészelő folyócska választja el. Ezek után minden gond nélkül átjutottam a kínai oldalon, hogy egy színes zászlókkal feldíszített hídon keljek át, aminek a végén ott várt a felirat vörös csillagok és sarló-kalapácsok tengerében: Cong Hoa Xa Hoi Chu Nghia Viet Nam, magyarul Szocialista Vietnami Népköztársaság.

No, a kupaktanácsot megint összehívták a srácok, amikor a kezükbe került az útlevelem. Hiányzott a kínai vízum a passzusból, merthogy a sok kezet megjárt A4-es fecnim szabály szerint ott maradt a kínai kollégáknál. De hát nehéz volt nekik összerakni, hogy valami magyar vagyok, nincs kínai vízumom, de nyilvánvalóan Kínából jövök, és mégsem vagyok politikai menekült vagy titkos ügynök. Azért a végére csak átengedtek.

Innen, ismét Hirotával egy kisbuszba szálltunk, ami a következő buszpályaudvarig (a vietnami oldalon, de ugyanabban a városban) vitt minket. Amikor kiszálltam, felnéztem az égre, lenéztem a földre, szívtam egy teli tüdő levegőt, és magamban megfogadtam, hogy bizony egy külön vietkong osztag kell, hogy erőszakkal feltegyen engem bármilyen járműre,  mert én innen ha törik, ha szakad, gyalog folytatom, Isten engem úgy segéljen!

Épp eleget zötyögtem különböző járműveken az elmúlt majd 7.000 km alatt, mióta Katmandut elhagytam.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!