Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ismét gép elé kerülök, de az út teljesen kiszámíthatatlan, talán már az lenne furcsa, ha egyszer úgy történnének a dolgok, ahogy eltervezem.
De kezdjük onnan, hogy kedd este kicaplattam a kantoni buszfőpályaudvarra. A biztonsági átvilágítás előtt azon morfondíroztam, hogy akkor most az utolsó megmaradt kisbicskámat is el fogják kobozni? Úgy döntöttem, hogy nincs mit vesztenem, megpróbálom a filmekben látottakat: már a metróban, utcán is sokszor esett meg velem, hogy keményen váll-váll ellen ütköztem a siető kínai járókelőknek, ahogy nekem jöttek. Vártam, hogy kisebb csoport alakuljon ki a fémdetektor előtt, és ekkor gyorsan cselekedtem. Levettem vállamról a hátizsákot, és rátettem a futószalagra, majd pont amikor a lézer előtt áthaladt, magammal együtt belöktem egy egész családot az alig 80 centi széles kapun. Így a biztonságiak ahelyett, hogy a monitorra figyeltek volna, a kisebb perpatvarra kapták fel a fejüket. Én színpadiasan még fel is voltam háborodva, hogy a békés utazót lökdösik, nem elég a sok szabály, aminek meg kell felelni. Közben sunnyogtam a csomagom felé, hogy rámutatnak-e vagy sem. A végén még tőlem kértek elnézést. Megkönnyebbülésemre nem állítottak félre, gyorsan felkaptam a hátizsákot és a botomat, és a megfelelő számú kapu felé gyorsítottam lépteimet.
Fél órán belül (percre pontosan) ki is kanyarodott a buszunk, ami teljesen újszerű volt számomra. Egy nagy buszt tessék elképzelni, amin hosszában három sor roppant keskeny emeleteságy-rendszer fut végig. Én szerencsére egy felső, ablak melletti ágyra kerültem, ráadásul pont amellé a férfi mellé, aki meg az indulás előtt jó angolsággal elmagyarázta, hogy a busz melyik tárolórekeszébe tegyem a felszerelésem. Hirota, mint kiderült, egy japán figura, jó társaság volt, elalvásunkig egymásnak meséltük a történeteket, ő épp Afganisztánból tért meg Kantonba, ahol valami üzleti érdekeltsége van. Nem az első üzletember volt, aki panaszkodott az egyre emelkedő kínai árak miatt.
Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!
Utolsó kommentek