Simon Dávid a Föld körül

A Couchsurfing (CS) - ez egy, a világra és másokra kíváncsi utazókból és nyitott, önzetlen helyiekből álló önkéntes, internetes nemzetközi szerveződés - már sokszor adott meghálálhatatlan pluszt az amúgy sem egyhangú utazásom során. Így történt ez Kantonban is, ahol, mint a legtöbb nagyvárosban, megérkezésemkor feliratkoztam a helyi CS közösségbe, ám ezúttal volt egy pikantériája a dolognak. Ráleltem Balázsra, aki azontúl, hogy valamilyen szinten összetartja a maroknyi, itt élő magyar közösséget, aktív szervezője a több száz lelket számláló kantoni CS-eseknek. Minden héten péntek este egy étterem-bárban gyűlnek össze: van itt törzstag, épp átutazó vándor, vagy akár valakinek az ismerőse.

Amikor leértem a helyre, már vagy húszan ültek körbe több asztalt. Balázs egyből azzal nyitott, hogy épp most érkezett két másik magyar. Hozzáteszem, hogy eddigi 380 napos utam során mindösszesen három röpke találkozás erejéig hallottam élő magyar szót. Pár percre rá, Katival és Rolival kiegészülve, már a legnagyobb nemzeti „frakciót” jelentettük, és bevallom őszintén, hogy olyan jól esett hallani a hazait, hogy tojtam én magasról a körülöttünk értetlenül álló többiekre (pedig amúgy mindig én vagyok az, aki próbálja bevonni a megfelelő nyelven a társalgásból kívül rekedteket). Hajnalig diskuráltunk...

Másnap délutánra egy közös palacsintázás lett megbeszélve Balázs lakásán. Itt volt még egy másik magyar hölgy is, Gabi, aki végre magyar szájíz szerinti palacsintát sütött, amit túróval, szilvalekvárral és mákkal töltögettünk, istenem, mennyei manna volt az nekem! Nem is beszélek a tejfölös kenyérről vagy a magyar szalámiról, még akkor is, ha csak ázsiai utánzatból voltak az alapanyagok. Magyar filmet (Indul a bakterház) néztem, és magyarokkal magyar vicceken nevettem. Kiélveztem minden pillanatát társaságuknak.

Dehát előre kellett néznem, mert szerencsésen ismét magamhoz vehettem az útlevelem, benne - a sajnos csak egyhónapos, ej, az a fránya bürokrácia! - vietnami vízumommal. Várom is már nagyon, lábaim, vállaim rendesen panaszkodnak is a tétlenség miatt, alig várják, hogy újabb tesztnek vessem alá őket. Este kimentem a főpályaudvarra, s itt kellett szembesülnöm az újabb akadállyal: se vonat, se busz nem indul Vietnamba. Jobb híján visszafelé baktattam a hotelomba, magamban sorra véve a lehetőségeket: megpróbáljak stoppolni vagy esetleg vonatozzak a határ közelébe, majd onnan valahogy átjutok? És ekkor valamely védőangyalom ismét a segítségemre sietett: ahogy gondolataimba merülve leléptem az egyik sarkon, majd elütött egy busz, és a közelemben lévő rendőr rám szólt. Beszédbe elegyedtünk (na jó, ez erős túlzás), mire ő odahívta az egyik közeli, fiatal kollégáját, aki meglepően jó angolsággal kérdezni kezdett. Én előadtam, hogy mi nyomja a szívemet, mire ő visszairányított a pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő buszpályaudvar központi információjához, ahol egy mosolygós kislány egyből előállt a megváltó megoldással. Vegyek egy buszjegyet a vietnami határ előtti nagyobb városig, ahonnan egy újabb busszal továbbindulhatok Vietnamba. Ami végül is meggyőzött, az az volt, hogy - mint megtudtam - a legtöbb vietnami is így közlekedik Kanton és az országuk között. Így hát megvettem a jegyet, és holnap ilyenkor már valahol zötyögök Indokína felé. Bő két hét leforgása alatt láttam Kína két különböző arcát az ezer közül, pedig eredetileg nem is volt az útitervbe véve. Hát nem szép az élet?

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ahogy lepattantam a vonatról, egy mélyet szippantottam a levegőbe. (Rudyard Kipling, a Dzsungel könyve szerzője fogalmazta meg zseniálisan: "Az első feltétel, hogy megismerj egy országot, szívj egyet a levegőjéből.") A korábbi fáradtság - melytől alig pár órája le-lekókadt a fejem - eltűnt, helyét az újdonság izgalma váltotta fel. Még akkor is, ha már egyszer hosszabb időt töltöttem el ebben a városban, valahogy sejtettem, hogy az újdonság erejével fog hatni rám.

Emlékképek sora rohanta meg az elmém arról a bizonyos, 8 évvel ezelőtti nyárról, amikor itt jártam egy nyári egyetem keretében: láttam Perti professzort, ahogy a tipikus olaszos angolságával magyaráz nekünk, felrémlett a szállodánk aranyozott főbejárata, ahol mindig mosolyogva várt a londiner, a sport-reklámforgatás, amibe véletlenül belekeveredtünk, és az a gurmet étterem, ahova az egyik este elvittek minket, és ahol az első szint nem állt másból, mint egy nagy akvárium tömegből, ott kiválasztottuk az akkor még vígan lubickoló tengeri herkentyűket, amiket alig egy fél órával később vígan és jóízűen elfogyasztottunk.

A kifelé hömpölygő embertömeget kezdtem el követni, hogy még egy ellenőrzőponton átjussak, mielőtt kinn találtam magam Guangzhou, azaz Kanton főpályaudvara előtt. Már kifelé menet feltűnt, hogy senki sem jön velünk szembe, és senki sem várakozik a peronokon. Ezt csak később értettem meg, hogy a kínai szervezett rendszerből fakad. Az indulók egy jó fél kilométerrel arrébb, egy teljesen más részét használták a pályaudvarnak, sőt, a várokozó rokonok, ismerősök sem léphettek be a pályaudvar területére, az azelőtti teret kettéválasztó kordon túloldalán tolongtak.

Megérkezésemkor 2 dolgot kellett azonnal elintéznem. Pénzhez kellett jutnom (merthogy meg mindig nem volt semmi készpénzem) és internethez kellett férnem, hogy bejelentkezzek annál a New York-i embernél, akivel meg Lhássszaban vettem fel a kapcsolatot. Az első viszonylag simán ment, bár látni kellett volna a döbbent vagy vigyorgó arcokat, ahogy a járókelők éppen arra fordultak, amerre a koszos és fura idegen egy „mózesbottal” kérdezgeti a rendőröket, hogy mi merre.

No, a második dolog már nem ment olyan simán. Pedig Wei barátom kioktatott a vonaton, hogyha azt kérdezem „internet”, senki sem fogja érteni, a megfelelő kínai szót sokszor elismételtette velem, ami magyarul egy kicsit úgy hangzik: ugyanmá'. Kérdezősködtem mindenfelé, hasztalanul, még egy McDonald’s-be is betévedtem. Ott egy fiatal lány elmondta, hogy persze éppen félóra múlva már ingyen van. Ekkor esett le a tantusz: feltűnt, hogy a vonaton is a legtöbb ember, ahogy egy kérdés felmerült, egyből a telefonján az interneten kereste a választ; egy fejlett országba érkeztem, ahol az internetkávézó intézménye szinte avítt, mindenkinek van saját kütyüje, és a legtöbb helyen a wifi ingyen van!!

Na, ezen a ponton meg voltam lőve, gondoltam, keresek akkor valami szállást, elteszem magam másnapra. Még mindig a főpályaudvar közelében kószáltam, és korábban leráztam több, szállodaprospektust lobogtató embert, de most az egyik nőnek megálltam. Ahogy egy pillantást vetettem a brosúrára, feltűnt benne az „internet room” opció. Visszakérdeztem, hogy ez nem csak beetetés-e, amire a nő felhívta nekem a szállodát, ahol megerősítették, hogy mintegy 15 eurónyi jüan ellenében létezik ilyen szoba. Több sem kellett, és már robogtunk is egy kis nyitott, motoros háromkerekűn a hotel felé. Három perc múlva már töltögettem ki a szükséges papírokat, majd fellifteztem az ötödik emeletre.

Valóban szép, tiszta szoba volt, egy nagy lapos képernyővel (ez a tévé, amit azóta sem kapcsoltam be) és egy kisebbel, ami számítógéphez tartozott. Bár testem fáradt volt, hajnalig ültem a gép előtt, élvezve végre a nagy sávszélességet.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Persze, ahogy lenni szokott – de így szép az élet –, a Kantonba tartó vonatozás sem indult minden probléma nélkül. Az alig két éve épült lhasszai pályaudvaron a legmodernebb biztonsági előírásoknak megfelelő biztonsági rendszer várt, s ezen bizony képtelenség volt átjutni észrevétlenül késeimmel. A lézeres átvilágítás után rögtön félreállítottak.

És itt egy kemény csata kezdődött. A hatóságok minden szúró- és vágótárgyat habozás nélkül elkoboznak, nincs apelláta. De én nem hagytam magam. Pengét és Nagy Pengét, a kisebbik és nagyobb késemet, hűséges társaimat, amelyek több mint egy éve tűzön-vízen, vadonon és civilizációkon keresztül velem voltak, nem hagytam veszni a hatalmas kosár ócskavas között. Alkudoztam, udvariasan kérleltem, magyaráztam, pénzt ajánlottam. Addigra már a velem együtt vitatkozó svájci pár is lemondott a svájci bicskájukról, a helyiek pedig meg sem próbáltak ellenkezni. Annyit sikerült elérnem, hogy az „ügyem” eljutott valami magas beosztású tisztig, még szerencse, hogy jóval korábban értem ki a pályaudvarra.

A segítőkész és angolul meglepően jól beszélő fiatal rendőrnő – hosszas várakozás után – visszatért a főnökével, és udvariasan, de határozottan elmondta, hogy nem tehetnek kivételt, még úgy sem, hogy odaadják megőrzésre a vonatot kísérő rendőrtisztnek drága Társaimat.

Ekkor jutott eszembe egy mentőötlet. Ha nem jöhetnek velem, akkor menjenek vissza! Sikerült meggyőznöm a biztonságiakat, hogy próbálják meg elérni a hotelt, s onnan majd valahogy utánam küldik késeimet. Persze a vonal foglalt volt. Nagy megkönnyebbülésemre majd félóra után a hotelben végre felvették a telefont. Előbb kínaiul, majd a telefont nekem átengedve én angolul is elmagyaráztam, hogy a késeket visszaküldi a rendőrség az én kérésemre.

No, ezen az incidensen is túl voltam, de nem maradt sok időm hátra a vonat indulásáig, és ekkor realizáltam az újabb nehézséget. A pénzem eltette a rendőrség, 1 jüanom maradt, ami egyenlő a nullával. Pénzt felvenni már nem tudtam, így mindösszesen 20 USD-vel (ami – mint később kiderült – nem ér semmit Kínában), de legalább egy dupla adag reggelivel a gyomromban szálltam fel a vonatra.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!