Jó kedvemet és kellemes közérzetemet (amit a frissen mosott ruhák is fokoztak) tovább erősítette, hogy vagy jó tíznapi száműzetés után előbújt a napocska is. Persze ez, ahogy lenni szokott, egyből megemelte a folyadékbevitelemet - és a stopjaim számát is. A következő cél lebegett előttem, egy újabb UNESCO világörökség, amit ha nem is aznap, de másnap látni reméltem. A híres Ha Long öbölre gondolok. Épp most ellenőriztem a Wikipédián, hogy Vietnamban hat ilyen világörökség van, éppúgy mint a mi kis hazánkban. Ti hányat tudtok összeszedni belőlük?

Annyit helyesbítenem kell egy korábbi bejegyzésemet illetően, hogy szép lassan egyre több emberbe futok bele, aki legalábbis valamicskét beszél angolul.

Sajnos a kommunizmus árnyoldalát is felfedezni véltem, ahogy a 18-as számú főutat követtem nyugati irányba: a hihetetlen gyönyörű vidék olyan igazi szocialista módon félig iparteleppé van átalakítva, a főút mellett futó vasúti sín a számtalan felszíni bánya szénkitermelését hivatott szolgálni. A levegő pocsék, tele van szénporral, szinte minden ember orr- és szájvédő maszkkal mozdul ki otthonról. Próbáltam fokozni a tempót, hogy minél előbb kikerüljek a nem éppen kellemes környezetből.

Már kezdett szürkülni, amikor egy lakatlanabb részre értem, egy a hegyek által teljesen körbezárt völgybe, ahol egyszer csak egy gyönyörű és hatalmas fehér kőszobrot láttam egy félreismerhetetlen kolostor egyik végében. Betértem, hogy esetlegesen itt szálljak meg, de kérésem nemleges válaszra talált – pedig csak annyit kértem, hogy felverhessem a sátramat az üde gyepen. Végül elszenvedtem a következő faluig, ahol egy ócska kis szállodában hajtottam álomra a fejem. Az sem zavart, hogy nem volt melegvíz, izzadt testemnek felüdülés volt a zuhany alá beállni.

A másnapot, a szokásos „pha” (tésztaleves, metélő hagymával és marhahússal, én mindig ezt kérek bele) elfogyasztása után korán kezdtem, tudtam eseménydús nap vár rám. Beértem Ha Long városába, ill. talán az újvárosnak nevezhető részére, hogy azt is mögöttem hagyva, végre megpillantsam a híres nagy hidat. Elmondhatatlan érzés, amikor, szenvedve, de elérsz egy kitűzött célpontot. A jutalom a meseszép látvány volt, ami a hídról tárulkozott elem. A tenger, a szélét csipkéző hihetetlen formájú hegyek, a nagy és kisebb teherhajók és a porszemnek tűnő halászbárkák fantasztikus harmóniájára tekintettem le a majd 100 méter magasan átívelő hídról. Ez volt a napi cél, innen minden más már csak ráadás volt. A híd túloldalán leereszkedtem a kiépített partszakaszra, hogy elkezdjem végigkövetni a szállodák végeérhetetlen sorát, mely egyértelműen a nyugati turizmusra és a vietnami új pénzes rétegre épült - szó szerint. Egyből elkezdtek szaporodni a turisták is, bő egy hét leforgása alatt az egyetlen thaiföldi biciklistát kivéve távolról se láttam külföldit. Itt egyből ötösével jöttek. Végül Ha long óvárosának széléig értem el, ahol még nem tudom hol fogok aludni, de egy biztos: holnap végre megpillantom az öblöt élőben, amiről már oly sok képet láttam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!