Az egyetlen elektronikus tárgyam a zsebfényképezőm. Ti csak egy piciny töredékét látjátok annak a sok ezer fotónak, ami dokumentálni hivatott utamat, és csak azért, hogy biztonságban tudjam a képeimet (egyesével kell hazaküldenem őket), bizony sokszor több időt töltök internetkávézókban, mint szeretnék. Amikor Si Bu Ruaengben észrevettem, hogy a speciális elemtöltőm nem működik, már tudtam, hogy meg van kötve a kezem, valahol sürgősen be kell szereznem egyet. Ezt a feladatot napolta el Nilan, aki valahonnan szerzett egyet kölcsönbe, hogy legalább átmenetileg orvosolja a problémát, emiatt tolódott indulásom is. De nem várhattam mindörökké, késő délelőtt búcsút intettem, és tovább követtem a 228-as utat.

Őrült hőség, majd egy zuhé is elkapott, de inkább frissítőleg hatott, így már 3-4 km-rel járhattam a tervezett célvároska, Si Chomphu előtt, amikor a napi sokadik „önkéntes fuvarosnak” engedtem, és megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi 'resort'-ig. Alig pár perc beszélgetés után már ott tartottunk, hogy a házában fogok aludni. Chin, a korábban még gyalog lehagyott általános iskolai igazgató egyből a szívembe zárta magát közvetlen és szimpatikus jellemével. A hazáig, a másnapra gondolt célig, Chumphae-ig tartó 40 km-en beszélgettünk mindenről: politikáról, nőkről, történelemről, az élet mindennapos dolgairól, úgy szálltunk ki az autóból, mintha már 5 éve ismernénk egymást.

Chin jelenleg egyedül él, mert felesége, aki szintén tanár egy kétéves szolgálatot teljesít az északi határ menten, egyetlen fia pedig utolsó szakközépiskolai évében jár a közeli nagyvárosban. Így külön szobát kaptam, megint kis tállal merítgettem magamra a vizet fürdés gyanánt, és utána egy a városban elköltött 'hotpot' vacsora következett.

Hatkor keltünk, hogy Chin napi rutinját együtt csináljuk végig. Még én ajánlottam fel neki, hogy ha ő segített nekem, akkor én is segítek neki, maradok egy napot, úgyis nyertem egyet. Minden reggel a 2 km-re levő 'wat'-hoz, azaz buddhista templomhoz jár, ahol többedmagával – a hagyományt követve – ételt visz a szerzeteseknek. A buddhizmus - legalábbis a thai „kisut” alfaja - szerint minden, amit adsz ebben a világban, visszakapod a paradicsomban. Mi a piacnál álltunk meg, venni egy pár kis zacskó ezt-azt, a legtöbben azonban a templomba hatalmas edényekkel és mindenféle földi jóval érkeztek. Az előkészületeket - szelektálás, gyümölcshámozás, rizsosztás, stb. - a korábban érkezők végezték, mi is ezek között voltunk, bár én arra használtam fel az időt, hogy meditáljak egyet, ha már úgyis egy ilyen helyen voltam.

Aztán olyan 7 óra körül elkezdődött a szertartás. A négy szerzetes szemben a hívőkkel egy kb. fél méter magas pódiumon, a szobroknak háttal, egymás mellett helyezkedett el, és egyesével elvette az ételfelajánlásokat. Az első elvette, kiszedett belőle az előtte levő nagy üstbe, majd továbbcsúsztatta a másodiknak, míg az utolsótól elvette a szerzetes lábánál várakozó férfi. Az ételáradat végeztével közös ima következett, végül egy, a templomtól alig pár 10 méterre levő nagyobb, fedett részre átvittük a maradékokat. Természetesen úgy van kiszámolva, hogy jusson-maradjon is, bőséges, sok fogásból álló reggeli következett, ahol én az elején kissé megilletődve, csöndben majszolgattam az elém tett szakajtóból a jól ismert ragadós rizst.

Közben Chin számtalan kérdésre válaszolt velem kapcsolatban, de egészen a gyümölcsökig ők se nagyon mertek hozzám szólni, én meg aztán pláne nem – mégis csak egy templomban voltam, próbáltam alázatos maradni. A vége felé persze oldódott a hangulat, és egy–két direkt nekem szegezett kérdésre hebegtem-habogtam valamit félig thaiul, félig laosziul. Amikor végképp nem értettem, mindig segítségemre sietett Chin. Annyi étel volt, hogy még az iskolába, ebédre is vittünk magunkkal szárított halat, zöldséglevest, rizst, mangót, dinnyét, papayát.

Hogy mi történt az iskolában, az már a következő írásom tárgya.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!