Azzal, hogy elhagytam Udon Thanit, beérkeztem az igazi, belső Thaiföldre, ami ugyan sokkal kevésbé ismert, mégis ez az ország gerince, ide nyúlik vissza a történelme, itt él a lakosság jó háromnegyede. Még amikor az útvonalat terveztem, néztem ki magamnak azt a kevésbé forgalmas (bár Laosz után ez igencsak relatív), a 2-es főúttal nagyjából párhuzamosan futó utat, amit 2 nap alatt reméltem elérni.

Jól esett a gyaloglás, sima volt a terep, hol voltak már a hegyi szerpentinek... Könnyűre fogtam, a napi kitűzött cél 27 km volt, megfelezve az 55 km-es távolságot Udon Thani és a következő nagyobb helység, Nam Bua Lam Phu között. Késő délután egy bennlakásos iskola udvarán focimeccset vettem észre, úgy döntöttem szerencsét próbálok, és megkérdezem, hogy felverhetem-e a sátramat. Egy 40 körüli férfi – aki évekig élt Olaszországban, így könnyen elbeszélgettünk - felajánlotta, hogy ha az iskola területén nem is, de a közelben levő házától nem messze megmutatja, hol találok biztos helyet Menedék számára. Így is lett.

Megjegyzem, hogy olaszországi vagy angliai tapasztalataim után jelenleg nem ismerek egyetlen országot sem, ahol olyan mértékben nemzeti sport lenne a foci, mint Thaiföldön. Minden 2-3 km-re esik egy füves focipálya, pár éves kortól egészen a szenior kategóriáig késő délutántól napnyugtáig a legtöbbet használják is. Borítékolom, hogy egy évtizeden belül világbajnokságra kvalifikálják magukat, és újabb egy évtizeden belül komolyan számolni kell velük: egy per pillanat 65 milliós országról beszélünk.

Másnap korán reggel arra ébredtem, hogy a nevemen szólítanak, a férfi jött ellenőrizni, hogy rendben átvészeltem-e az éjszakát. Az úton a két megállóm, amit beiktattam a 6 és 7 km-es szakaszok után, arra mindenképpen jó volt, hogy szép lassan kezdjem átállítani a laoszi „nyelvjárásomat” a thaira, valamint, hogy egy migrációs jelenségről is megbizonyosodjak. Míg a környező országokból (Myanmar, Laosz, Kambodzsa) Thaiföldre jönnek dolgozni az emberek, addig a thaiok tömegesen élnek/éltek rövidebb-hosszabb ideig a fejlett nyugati országokban, pénzt és 'know-how'-t visszahozva hazájukba. Ez sokszor segít nemcsak a kommunikációban, hanem szükségeim megértetésében is.

A délutánra maradt 15-öst egy mindössze tízperces szünettel szakítottam meg, igaz, ez nem csak rajtam múlott, hanem a zuhén is, ami elkapott, kóstolgatott, tréningezett a közelgő monszunszezonra, ami becslésem szerint jó egy hónap múlva be is köszönt majd. Még jóval sötétedés előtt elértem a célt, Nong Bua-t. Itt miután megtekintettem az egyik híres királyuk emlékművét, találtam egy olcsóbb kis bungalót, és még természetes fénynél kezdtem gyűlölt ellenségeim, a szúnyogok levadászásába. Bizony, a jó 50-60 skalp csak arra volt jó, hogy másnap kevesebb piros pöttyel ébredjek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!