Thaiföld az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amit a fehér ember soha nem kolonizált, nem vont irányítása alá, és erre roppant büszkék – azt hiszem joggal. Nagyon erős a királykultusz, szinte száz méterenként csicsás királyi családi megaportrék szegélyezik az utakat, az épületekben, otthonokban Buddha természetes párja valamelyik királyuk. Kulturáltságuk, finomságuk, általános empátiájuk (ez személyes vélemény) magas fokú, a mögött a bizonyos mosoly mögött valós erkölcsi értékeket lehet felfedezni. Számos más távol–keleti országhoz hasonlóan (és talán eddig elfelejtettem volt említeni) nem csak a templomok, hanem a házak, boltok küszöbén is mindenki leveszi a lábbelijét, ezáltal azokat tisztán tartva és a tiszteletet jelezve. Az már az én külön gondom, hogy általában az út porától mocskos talpam sokszor több koszt visz be egy helyiségbe, mintha szandál-papucsomba lépnék be.

Vissza az úthoz.  Az ágy csak későn dobott ki, a nap már magasan járt - reggel fél 9-kor simán kánikula van -, ráadásul nem is éreztem magam csúcsformában, és ezen még a finom tál sültrizs reggeli sem segített. Nehezen vettem fel az út ritmusát, de pont amikor fejben már ott jártam, hogy csak menni kell, és minden lépéssel közelebb kerülök a napi célhoz, szűk 5 km után, egy csillogó fekete autó állt meg mellettem. A kedves fiatal férfinak nem kellett sokáig győzködnie, hogy nem jó ebben a hőségben gyalogolni, s bő 20 perc múlva megállt egy kávézó előtt, Si Bu Ruaeng, a napi célállomás centrumában. Akkor még nem tudtam, hogy a kávézó nem csak egy finom jeges kávé erejéig, hanem szinte a következő 24 órában lesz a „főhadiszállásom”.

Két nő tett-vett a kávézóban, persze készségesen szolgálták fel a frissítőt, és meglepően türelmesen válaszoltak egy-két gyerekes kérdésemre a nyelvükkel kapcsolatban. „Ha már így van, akkor menjünk mélyebbre” – gondoltam, és megkértem, hogy - mint a kisiskolásokkal - menjünk végig az ábécén. Hamar előkerült egy elsősöknek írt képes nyelvtankönyv is, és bizony a következő két órában szorgalmasan másoltam, és ismételtem az alfabétát. Kérem szépen, mindig azt hittem, hogy a magyar az egy bonyolult nyelv, már csak a maga 44 betűje miatt is. Visszakozom. A thaiban is épp 44 van, csak éppen mássalhangzóból. Például 5 féle „k” betű. De ez a vékonyabb vége a botnak, a vastagabb: erre jön rá a 25 magánhangzó.

Tik, az egyik a két nő közül, aki férjével vezeti a kávézót, minden perccel egyre kedvesebb lett velem, különösen azután, hogy előadtam kiféle-miféle jövevény vagyok. Hogy csillapíthatatlannak tűnő tudásszomjam, vagy csak másságom nyerte el az ő és férje, Nilan szimpátiáját, az már ebből a szempontból lényegtelen. Egy szó, mint száz, mire délután a szemközti internetkávézóba átsétáltam, Mani és Villám már a bolt mögött, a ház belsejében pihent. Este még tettem egy bátortalan kísérletet, hogy megkérdezzem van-e valami hotelféle a városkában, de mi sem volt természetesebb számukra, hogy a ház mögötti kertben, a szaletli alatt szálljak meg éjszakára. A pompás 'wok'-tál vacsora már csak bónusz volt egész napos kedvességükre, még egy ventillátort, szúnyogriasztó mécsest, hűtött vizet, antimoszkitó krémet is kikészítettek rögtönzött nyoszolyám mellé, az már csak rajtam múlt, hogy a függőágyat vagy a bambuszgyékényt választom–e fekhelyül.

Frissen ébredtem, és azt hittem a háziak még alszanak, így csöndben kúsztam ki az alig felhúzott boltrács alatt, hogy egy tál kínai levest (errefelé 'kaphun'-nak hivják, ha jól értettem) fogyasszak az egyik utcai standnál. Imádom ezeket az utcai standokat, ez egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik Európából. Gondoltam addig varrok (mindig van mit), amíg felébrednek, két öltés között kaptam fel a fejem a motor hangjára, amin a család valahonnan hazaérkezett.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!