Két fiatal tanárnővel és Chinnel ettem degeszre magam ideiglenes tanárkodásomat lezárandó, hogy másnap ismét a szerzeteseknél kezdjünk, akik egy külön 'puja'-t, azaz imát mormoltak el felettem, és megáldottak szerencsével. Eljött a búcsú ideje, Chin még elvitt egy fotósboltig, hogy új töltőt szerezzek be, aztán ment a dolgára. Töltő nem volt, az útiterv így kényszerűen változott, nem folytattam tovább délre, hanem keletnek fordultam a 80 km-re levő nagyváros, Khon Kaen felé.

Nem mondom, hogy különösebben élvezetes lett volna autópálya mellett gyalogolni, de jó edzés, az biztos. Abban biztos voltam, hogy lesz fuvarajánlat, és élni is fogok vele. Arról fogalmam sem volt, hogy egy másik, újfajta sorozat is kezdődik.

Persze, ahogy magamban fogalmazni szoktam, egy tucat megcsinálja napodat, azaz legalább 12 km-t kell gyalogolni minden „gyaloglós” napon, így le is zavartam a kötelezőt. Rövid szünet után kinéztem magamnak a pontot, ahol stoppolni fogok, odasétáltam majd elkezdtem fekvőtámaszozni, mert reggel kimaradt. Nem fejeztem be, és egy autó máris lefékezett, két perc múlva már egy pickup hátsó részén sirattam a tenyérnyi kis fehér törülközőm, amit még Törökországban kaptam, és kánikulában fejkendőként használom - mert az erős ellenszél letépte a fejemről.

És akkor az a bizonyos sorozat. Az út nagyon drága minden értelemben, de most az anyagiakról beszélek. Nyilván keresem a lehetőségeket, hogyan is tudnék legalább annyit megkeresni, hogy az út egy részét magam fizessem, de eddig minden próbálkozásom hasztalan (hivatalos támogatóm nincs, eleddig egy kicsiny magyar ruhagyártó cég volt az egyetlen-egyszeri szponzorom, még most is megvan a tőlük kapott sapka; ja, nem köt a médiatörvény, a Hippsyről van szó). Soha nem fogom elfelejteni az első es utolsó alkalmat, amikor pénzadományt kaptam: egy török hoteltulajdonos nem csak ingyen szobát, de egy komolyabb összeget (50 euró bizony az) is adott nekem. Azóta kétszer kérdezte meg fehér ember (egyszer Indiában, egyszer pedig a vietnami-laoszi határtól nem messze), hogy szükségem van-e pénzre, amire nyilván nemmel válaszoltam, mert megalázónak éreztem.

Nos, Thaiföldön ez is megváltozott. Az első két alkalommal - a határátlépés utáni első napokban - még határozottan visszautasítottam, de egy család megtörte a trendet. Felvettek, és én már azon voltam, hogy „lekanyarodtunk a főútról, rossz irányba tartunk, hova visznek ezek engem?”, amikor megérkeztünk egy kisváros buszpályaudvarára. Itt vettek nekem két szendvicset, egy üdítőt, és ragaszkodtak, hogy tegyem el a majdnem 200 bathot (a buszjegyre és valami ennivalóra), és ennek tetejébe még vártak velem majdnem másfél órát a buszra, ami Khon Kaen-be vitt. Alig helyezkedtem el a buszon, amikor jött a következő meglepetés. A középkorú házaspár, akik együtt vártak velünk - hallván a történetemet -, kifizette a buszjegyemet, amit úgy tudtam meg, hogy amikor oda akartam adni a pénzt a kalauznak, ő rájuk mutatott, hogy már nem szükséges. Az eső eleredt, én küzdöttem az álmossággal, de mindhiába: már a buszvégállomáson horkantam nagyot, amikor megböktek, hogy megérkeztünk. Az nyilván megint fentről érkezett segítség volt, hogy a töltőt - amiért az egész kitérő volt - pár perc utánajárásba tellett megvennem, és kevesebbe került, mint a napi adományom.

Csak mert mi magyarok szeretjük a meséket és a hármas számot, muszáj volt történnie még valaminek. Este, gondoltam sétálok egyet még lefekvés előtt, amikor egy olasz pizzéria előtt vitt el az utam. Az alig pár nappal korábban nyitott Ristorante Stellában VIP–vendég lettem aznap estére, a nápolyi tulajdonos és olasz személyzete olyan ízekkel díjazta a történeteimet, hogy visszahozták az egyetemi évek emlékeit. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ez milyen tökéletes záróakkordja volt ennek a napnak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!