Simon Dávid a Föld körül

I don't have time for what others do and they don't have time for what I do.

Alig pár napom maradt a kambodzsai vízumból, nyilvánvalóan képtelenségnek tűnt gyalog elérnem a durván 240 km-re levő határt, vietnami vízumom nem volt, minthogy további maradásom se, így másnap reggel újból nyakamba vettem az utat. Mindennek tetejébe hétvége volt, azaz még két napot kellett volna várnom, hogy bejussak a vietnami nagykövetségre. Hát nem vártam. Magam sem bíztam abban, hogy megkapom a szükséges matricát a határon, de lassan kezdek hozzászokni, hogy az egyik legszűkebb keresztmetszete egész utamnak a bürokrácia. Inkább gyalogolok még 2 napot különösebb cél nélkül, mintsem hogy költsem a pénzt teljesen értelmetlenül.

Két órába tellett, amíg a városon kívülre jutottam az 1-es számú főutat követve, ami a délnek tartó Mekonggal fut párhuzamosan, helyenként alig pár száz méterre tőle. Felrémlett, milyen kis ártalmatlan csermelynek - szélessége alig haladta meg a 10 métert - tűnt ugyanez a folyam fenn északon, Laoszban, amely emitt kilométeres átmérőjével ellentmondást nem tűrően hömpölygött a bal oldalamon.

Egyre délebbre tartottam, minden egyes lépéssel saját előző rekordomat döntöttem meg, még soha nem jártam ilyen közel az Egyenlítőhöz: valahol a 11. hosszúsági fok környékén jártam. Délutánra ki is tikkadtam rendesen, így betértem az egyik nagyobb buddhista kolostorba, ahol csak egyet pihegni akartam, ledobtam a hátizsákomat a földre, hogy kb. egy óra múlva mellette ébredjek. Újra feltápászkodtam, és alkonyatig csak úgy mentem. Végül is ezt szeretem a legjobban csinálni, csak úgy menni, nézelődni, és közben a semmiségeken vagy a megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseken agyalni. Pont kapóra jött a felirat: Police Academy of Cambodia. Jártam helyi rendőrőrsön, főkapitányságon, turisztikai rendőrségen, de akadémián még nem.

Tanulva az elmúlt hetekből, nem tétováztam egyenesen megcélozni a kaput, ami után alig száz méterrel egy röplabdameccset állítottam meg egy pillanatra, amint a lehetséges szállás után kérdezősködtem. A szokásos útlevél-tanulmányozás, kérdezgetés és telefonálgatás következett. Egy szó, mint száz, alig egy óra múlva már fiatal rendőrtanulókkal söröztem. Ma már természetesnek tűnik, pedig az elején igen furcsa volt, hogy DK-Ázsiában a nagy melegre való tekintettel jéggel isszák a sört. Lefekvéskor féltem kicsit, hogy a falakon tátongó öklömnyi lyukakon éjszaka majd újabb szúnyoginvázió fog beömleni, átmeneti szállásomat Dante valamelyik pokolbugyrává varázsolva, de nem így lett, kifejezetten jól aludtam.

A reggelit vagy ötven khakiszínű egyenruhás között költöttem el, a helyi rendőrfőnök pedig nem várt kedvességgel lepett meg a búcsúfotó után: egy fehér szalagot a csuklómra kötve megáldott, és sok szerencsét kívánt. Jó kedvemet tovább fokozta a déli pihenőm előtti improvizációm. Beálltam segíteni a frissen aratott rizst gereblyézni, amit a kétsávos út két szélén sokméteres hosszú csíkban terítettek a parasztok szárítani, kihasználván ismeretüket a helyi időjárási viszonyokat illetően - aznapra nem vártak esőt. Hogy ezt honnan tudják megmondani, azt nem fogom soha megmondani, mindenesetre nem vártam meg, hogy kiderüljön, vajon igazuk volt-e, mert nekiálltam stoppolni vissza Phnom Penhbe beszerzendő azt a fránya vízumot.

A mintegy ötven km-t gyorsan megtette a kisbusz, ami felvett, és én egyből a követségre mentem, ahol leadtam az útlevelem, hogy másnap reggel érte menjek. Egy olcsó hotel lett aznapra a menedékem, nem mozdultam ki, a frissen vásárolt könyvemet olvastam elalvásig.

Másnap felvettem az útlevelemet egy hangos 'Xin chao' kíséretében, és a buszpályaudvarra mentem, ahonnan nemsoká indultunk is. Előbb át kellett kelnünk egy komppal a Mekongon, majd nemsoká ebédszünet következett, és valamikor a délután közepe felé megpillantottam az ismerős vietnami feliratot. Innen újabb két órába tellett, hogy beérjünk Ho Chi Minh City belvárosába.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A legenda szerint egy idős apáca (Lady Penh - innen ered a város neve) egy, a Mekongon úszó khokifában talált öt kis buddhaszobornak emelt templommal kezdődik Phnom Penh története valamikor 700 évvel ezelőtt. És ebben ki is merült minden romantikája a városnak, merthogy a két világhatalom – az USA és Kína - sikeresen tönkretette az egykoron Ázsia gyöngyszemeként ismert várost, amely négy nagy folyó találkozásánál fekszik. A nem kevésbé mocskos-kiszipolyozó francia geopolitikai törekvések legalább rendelkeztek annyi kulturális hozadékkal, hogy néhány épen maradt francia-koloniális stílusú épület tarkítsa a mai belvárost a Mekong korzó mentén.

A történelemkönyvek természetesen nem tanítják, nekem is csak 5 hónap indokinai utazás után állt össze a kép, és ehhez figyelmes hallgatóként sok történetet végig kellett hümmögnöm, hogy bátran leegyszerűsítve le merjem írni a következőket. A "Nagy testvérről", azaz Kínáról van szó. Amerika szót sem érdemel, tartom annyira felvilágosultnak és értelmesnek olvasóimat, Titeket, hogy tudjátok, ma százmilliók szenvednek közvetve vagy közvetlenül Washington és a hozzá kapcsolódó gazdasági lobbi önös érdekei miatt. A másik vége a rúdnak a módszerekben nem válogató sárga opresszió. A kínai kommunista párt egyik belső mottója: (fordíts) mindenki(t) mindenki ellen. Ennek a politikának az eredménye lett Vietnam kettészakítása (hathatós amerikai-francia „támogatással”, gondoljunk csak az indokínai- és a vietnami háborúra), Kambodzsa félbetörése, és ennek az eredményét látjuk ma a Koreai-félszigeten is. Ehhez hatékonyan használták a kommunista-szocialista eszmék elterjesztését, az értelmiség kiirtását, az éheztetést, majd végső esetben a közvetett katonai támogatást.

Kambodzsának el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében - mert sajnos eltűnt. Hiszen miután Vietnam túl nagy falatnak bizonyult az ügyben, hogy Kína rátegye a kezét Délkelet-Ázsiára, Kambodzsát szemelték ki, mint leendő bázist. Abban az évben, amikor én születtem, azaz 1979-ben Vietnam azért támadta meg a vörös khmerek által bitorolt Kambodzsát, hogy még időben megállítsa a kínai tervet, és ezáltal biztosítsa a saját jövőjét. Sikerült, bár igazi nyertese ennek a háborúnak sem volt, mint ahogy egy háborúnak sincs.

A történelemóra után vissza a jelenbe. Phnom Penh belvárosa hotelek, bárok, éttermek, masszázsszalonok és utazási irodák egyvelege, amit kéregetők és lazsáló tuktukosok hada árasztott el az utóbbi bő egy évtizedben. Tehát pont az, amit egy utazó, ha tehet, elkerül. Így az első este el is vesztette a város minden maradék varázsát - az én szememben. Másnap reggel kicsekkoltam, és már Manival a hátamon kerestem fel a híres 'Independence Monument'-et, amiről egy képet akartam rajzolni emlékképpen. A megfelelő szöget épp egy indiai étterem terasza előtt találtam meg, már késő délelőttre járt az idő, így úgy döntöttem, hogy az ebédemet ott költöm el. A fiatal tulajdonos érdeklődését felkeltettem, így beszédbe elegyedtünk. A majd' három hónapos indiai utazáson úgy látszik nem múlt el nyomtalanul: a chapati, a lasza, az alu-gobi-panir falatonként hozták vissza az emlékeket, és vele a megmaradt hindi alapokat, amit nagyon hálásan fogadott vendéglátóm. Olyannyira, hogy amikor az ebéd végeztével fizetni akartam, visszautasította, sőt, még azt is felajánlotta, hogy vegyek a lakásán egy zuhanyt, és pihenjek egyet. Nem akartam visszaélni jóságával, így egy nagy 'danniavad-dal' (köszönöm hindiül) elköszöntem, és tovább barangoltam a Mekong partján. Indulhatnékom volt már, de célszerűen ezt másnap reggelre halasztottam.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„All travel has its advantages. If the passenger visits better countries, he may learn to improve his own. And if fortune carries him to worse, he may learn to enjoy it” – Samuel Johnson.

Szóval lejöttem a hegyről, a motorosom is előkerült némi várakozás után, amit kiskatonák társaságában töltöttem, akik 4 és fél perc alatt elszívták a teljes doboz cigarettámat. A lefelé úton életemben először láttam valódi aknadetektoros katonákat, más, mint filmen nézve. Visszaérve a faluba, gyorsan összepakoltam a felszerelésem, teletömtem bendőmet, és kisétáltam a körforgalomig, ahol döntenem kellett, a pénzem megint elfogyott. Így két lehetőség közül választhattam: vagy vissza, a 230 km-re levő Siem Riepbe, vagy a majdnem dupla annyira eső Phnom Penhbe. Vízumomból alig 10 nap maradt hátra, és még előttem volt sok száz kilométer, a bő 4 hónapos indokínai túrám a végéhez közeledett, legalábbis, ami a gyaloglás részét illeti.

Autóba pattantam - igen, egy taxiba, először az 500 nap alatt -, és pár óra múlva nagy könnyebbséget jelentett, amikor az automata egy köteg friss dollárt köpött ki a markomba már Siem Reap belvárosában. Kambodzsa kiszolgáltatott helyzetére jellemző, hogy nincs monetáris rendszere, az a pár ATM, ami csak a 3-4 legnagyobb városban akad, nem ad rielt, csak amerikai bankókat... Nagyon furcsa érzés volt visszatérni valahova, ilyenből is az első alkalom volt utam során. A vendégház, amit alig egy héttel korábban hagytam ott, akárcsak maga a város, ismerősként fogadott, de már semmi dolgom nem volt itt, így másnap reggel továbbálltam.

A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt, és bár a főváros még csak most következett, de én lélekben már máshol jártam. A főváros felé félúton fekszik Kampong Thom, ahova már ismét nem csak gyalogolva jutottam el, ami persze szinte teljesen elveszi az igazi utazás varázsát, de az idő vészesen fogyott. Egy olyan se íze, se bűze hely, ahová az utazó csak aludni tér be. Hogy ezt csak azért írom, mert itt újra találkoztam Nitával, és érdektelennek és kifejezetten nem vonzónak találtam őt? Másra emlékeztem? Mindenesetre másnap könnyű szívvel hagytam magam mögött a települést, hogy egy kemény napi szakasz után - volt az jó 40 is - újra nekiálljak stoppolni nem sokkal sötétedés előtt. El akartam érni Phnom Penht, amitől nem vártam sokat - utólag teljes joggal.

Kezem és hüvelykujjam rezignáltan csuklott minden elhaladó jármű után, és már épp azon voltam, hogy akkor keresek valami alvásra alkalmas helyet, amikor egy nagy fekete terepjáró a főváros felől érkezvén visszakanyarodott, és előttem megállt. Az ablak mögül egy idősebb, körszakállas katona szólított meg jó angolsággal. Próbáltam tiszteletteljesen előadni, hogy a fővárosba tartok, és meg is lett az eredménye, a hátsó ülésre mutatott. A kambodzsai határőrség elit alakulatának két magasabb beosztású tisztjéhez volt szerencsém, Manit és Villámot különböző pisztolytáskák és muníciótartók tetejére helyeztem, és beszálltam. Az idősebb tiszt, aki leszólított, néhány formális kérdés után rágyújtott egy finom aromájú pipára, betett egy Elvis Presley lemezt, és kellemesen pöfékelve elfeledkezett rólam. Fiatalabb, szótlan társa ellentmondást nem tűrően előzgetett, és szorította az út szélére a lassabb járműveket, miközben én azt számolgattam, hányadik fővárosom következik.

Már Phnom Penh agglomerációjában voltunk, amikor a pipás tiszt hátrafordult, és megkérdezte, hol tegyenek ki. Passz - mondtam -, egy olcsó szállás megteszi. Erre ő azzal kontrázott, hogy akkor előbb megállunk az öccse házánál, ott van egy kis dolga. Alig 10 perc múlva egy jobb környéken állt le a motor, én is kiszálltam, hogy kinyújtsam elgémberedett lábaimat. Pár perc múlva egy - akkor meg úgy gondoltam kapós - ajánlattal állt elő a házigazda, szálljak meg náluk éjszakára. Nem gondolkoztam kétszer, egyből belementem - de rosszul tettem. A finom vacsora közben sem gondoltam arra, hogy az egyik legrosszabb éjszakám következik. A ház fedett előterében készítettek ki egy kempingágyat, ahol magamra maradtam, miután a háziak eltették magukat másnapra.

Illetve mégsem maradtam magamra, népes éjjeli társaságom egy nagy falka kegyetlen vérszívó volt, akik - nem túlzok - egy szemrebbenésnyi nyugtot sem hagytak nekem. Hajnalra vagy jó 200(!) csípéssel lettem gazdagabb, talán ha percekre aludhattam el, de a nyilvánvaló szúnyogméreg-túladagolástól és a totális kimerültségtől már-már hallucináltam. A hajnali pír megváltásként érkezett, csak ott akartam hagyni kegyetlen börtönömet, a szituáció hasonlatos volt ahhoz a bizonyos maharastrai éjszakához Indiában, amit egyértelműen egész eddigi utam legmélyebb lelki és fizikai pontjaként tartok számon. De mögöttem volt a tapasztalat, hogy minden, amibe nem halok bele, csak erősít. Talán udvariatlan voltam, amikor a reggelit gyorsan befalva, hamar búcsút mondtam, de érdekelt is engem, csak aludni akartam, teljesen le voltam nullázva. Beporoszkáltam a városközpont szélére, és gondolkodás nélkül vettem ki egy szobát az első hotelben. A hideg zuhany és a frissen vetett ágy olyan megváltás volt, amiért nem tudtam elég hálás lenni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Temple. House of God and as such it belongs to Him, not to any people.

Minden nappal új remény is virrad. Nem érdekelt már, hogy jó 60 kilométerrel visszavetettek, csak a célt láttam magam előtt, és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. Ezért már a rendőrökkel közösen eltöltött reggeli közben tudtam, hogy azonnal stoppolni fogok, és legalább Anlong Vengig eljutok aznap. Előbb egy cukornádat szállító kisteherautót sikerült megfognom, ahol négy gyerkőccel osztozkodtam a platón, akik nagyon élvezték, ahogy a 3 zöldmangóval zsonglőrködtem nekik. Az első fuvar a 67-es útig dobott vissza, a következővel már az aznapi célt is elértem.

Hogy mi az, ami legjobban megragadt ebből a kisvárosból? A sötét, szomorú története. A Kambodzsát Thaiföldtől elválasztó, nyugat-keleti irányban húzódó hegyvonulat lábánál fekszik, és mint ilyen, a khmer kommunisták első és utolsó állásaként szolgált. A hírhedt-rettegett 'khmer rouge' több szörnyűséget követett el ezen a környéken, mint bárhol máshol az országban. 1979-ben még 3000 ártatlan embernek kellett meghalnia egy kivégző táborban, a tömegsírt megtalálták, de kihantolása még hátravan. Pol Pot sajnos túl jó munkát végzett: az emberek arcán a barázdák árulkodtak a közelmúlt szörnyűségeiről, sem a Coca-Cola hirdetések, sem a teljesen felesleges ENSZ-dzsipek nem tudtak elrejteni az igazságot: az ország még nagyon hosszú ideig nem fogja kiheverni ezt a traumát.

A másnap - miután a tartomány egyetlen fabódé internetkávézójából életjelet adtam magamról öt nap után - a gyaloglás és stoppolás kiegyenlített harcából hozta ki a legtöbbet: elrepített Chang Klangig. Találtam egy egyszerű vendégházat, ahonnan már csak vacsorázni mozdultam ki a 60 méterre se levő étkezdéig, és még így is gatyáig áztam - esernyővel a kezemben. A kiskatona - aki a családjával üzemelteti a helyet, felajánlotta, hogy 10 dollár ellenében másnap 5-kor értem jön, hogy felvigyen a durván 30 km-re levő templomhoz, majd onnan le is hozzon. Más választásom nem lévén, elfogadtam az ajánlatát. Másnap Preah Vihear, Délkelet-Ázsia egyik legrégebbi - a 7. sz. elején épült - és legkülönlegesebb temploma várt rám.

Nyugtalanul aludtam, és nem hajnalban, hanem még éjjel ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Végtelenül izgatott voltam, hosszú hónapok óta nem éreztem ilyet, igazi kaland szaga volt a napnak. Végül is nem Johnny, a kiskatona, hanem valami embere jött értem 5-kor, én már türelmetlenül vártam kinn, a vendégház lépcsőjén. Rögtön indultunk, és alig pár km múlva megállítottak egy katonai ellenőrzőpontnál, ahonnan csak pár kérdés megválaszolása után engedtek tovább. A táj körülöttünk buja zöldbe bújt, erdő borította a hegyeket és lábaikat.

Az egész 25 km-es határzóna egy nagy katonai bázis: barakkok, ágyúállások, laktanyák, lövészárkok és mindenféle kisebb katonai épületek egymás hegyen-hátán, sokszor beépülve a még mindig erős természetbe.

Újabb ellenőrzőpontok következtek, majd olyan negyedóra múlva nagyot dobbant a szívem: végre megpillantottam a hegyet, amely a templomot rejtegette, amihez egy titkos fogadalmam köt. Csak a szoknyáját, talán az alsó 200 métert lehetett látni, afelett tejszerű felhőréteg terpeszkedett teljesen misztikussá téve az amúgy is különleges helyet. Balra, nyugatnak, majd ismét északnak fordultunk, hogy elkezdődjön a kaptató. Egy-egy rövidebb szakasztól eltekintve sárgás-vöröses sáron kellett felkorcsolyáznunk, táncolt a motor feneke rendesen. Újabb és újabb fedezékek, bunkerek maradtak el mellettünk, és katonák feleltek vissza fejbiccentéseimre. Időnként kifejezetten meredekké vált az út, volt olyan vízmosás, ami miatt le is kellett szállnom a motorról.

Aztán az utolsó 'checkpointtól' már nem lehetett motorral továbbmenni, így egyedül folytattam gyalog. A fuvarosommal abban egyeztem meg, hogy pár óra múlva ugyanitt találkozunk. Sejtelmes köd ülte meg az egyébként vadregényes hegyet. Az út - amit az évezredek alatt lefolyt monszunesővíz, a nap és a szél, valamint az ember- és állatforgalom alakított ki - vörös-sárga üledékes kőszőnyeg volt. Zászlósuhogás, emberi munka távoli zaja hallatszott, de a 30-40 m-es látótávolság miatt sokszor nem láttam semmit. Hát a napfelkeltének lőttek, gondoltam magamban, miközben további katonai jelenlét alig kivehető jelei mutatkoztak az út két oldalán.

15 percnyi kaptató után egyszer csak egy épület végének a vonalai rajzolódtak ki a sűrű ködben. Egészen közel kellett mennem, hogy rájöjjek, ott állok a templomnál. Leborultam a sarkához, majdnem sírtam. [Azt szoktam mondani, hogy Indiában váltam utazóvá. Úgy éreztem elértem a következő szintet. Preah Vihearnal értem világutazóvá.] Ahogy szép lassan elkezdtem kőről kőre, motívumról motívumra, helységről helységre járni a komplexumot, szép lassan rajzolódott ki hosszúkás alakzata. A templom főhajója mellett egy különös kompozícióra lettem figyelmes: egy négyzet alakú kis toronyszentély jó 4-5 m magas tetején egy hatalmas bokorfa ült. Betuszkoltam magam a szűk bejáraton, de benn sem volt sokkal tágasabb. Felnézve, fantasztikus harmóniában futottak fel egymás mellett a karomnyi vastag gyökerek. Meggyújtottam 5, külön erre az alkalomra tartogatott orchidea füstölőt ötünkért (a családomért).

Aztán amikor azt hittem, hogy végeztem a templommal, következett az újabb meglepetés. Az épület túlsó végén egy kiskatonába futottam, akit megkértem, hogy lőjön rólam két képet. A templom túloldalán visszakerülve bal kéz felől újabb épületet vettem ki. Közelebb érvén esett csak le a tantusz: a fényképek és az alaprajz alapján, amit még egyszer korábban láttam, egyből összeállt előttem a teljes kép. Amiről azt hittem, hogy maga a templom, csak az előszentély volt, az igazi nagy csak most következett!!! Bámulatos falreliefek, Vishnu(?) képei minden ajtó felett, oroszlán és naga őrök sorokban és tonnás kődarabok félig besüllyedve a talajba. Egy egész épen fennmaradt meditációs fedett folyosó futott körbe, és a nagy középső kőhalom alatt az alig pár négyzetméteres főszentély egy arany buddhaszoborral volt az utolsó, abszolút ráadás. Felmásztam a sokméteres kőrakás legtetejére, ám így se láttam be az egészet a még mindig tejfölös köd miatt.

Amikor már tényleg végeztem - vagy jó két órát tölthettem el teljesen egyedül, senkitől és semmitől sem zavartatva -, végre elkezdtem visszafelé sétálni. Furcsa érzés volt, belül, legbelül egy nagyon fontos mérföldkő. A katonák és a valós háborús hangulat rányomta a bélyegét az egészre, maradt bennem valami rossz érzés, ám valahogy más emberként jöttem le a hegyről.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„...several generations sharing the same roof, the same rice and the same religion” - LP.

Arra ébredtem hajnalban, hogy az egyik rendőr mocorog a jobb oldalamon, majd - szolgálatát sikeresen teljesítve - veszi a sátorfáját. Chon is - aki a másik oldalamon aludt - kinyitotta a szemét nemsokára, én addigra már a szíjakat húztam meg Manin. Banánlevélbe csavart babos rizst és görögdinnyét kaptunk reggelire, majd soha véget nem érő fényképezkedés következett. Okos fényképezőm – na, ez az igazi okos masina, nem az Iphone4 - pontosan tudta, mikor volt elég, és lemerült.

Már az úton azon merengtem, hogy milyen alapon és lelkiismerettel lövi és terrorizálja Thaiföld ezt az amúgy is szerencsétlen országot (bocsánat, de nem találok jobb kifejezést, de erről majd később) immáron hosszú évtizedek óta, annak ellenére, hogy Preah Vihear azelőtt épült, mintsem hogy az első thai király ükapjának az ükapja megszületett volna. Soha nem tartozott huzamosabb ideig a thai királysághoz, és a nemzetközi közvélemény is egyértelműen Kambodzsát favorizálja ebben az ügyben. Próbáltam elhessegetni a rajtam felülálló kérdéseket, és gondolatban visszatértem a ház udvarára, ahol az éjszakát töltöttem.

Még a reggeli előtt segítettem zsenge banánfatörzset szeletelni, ami a rizspelyvaporral egy nagy mozsárban összetörve áll össze a disznók kedvelt táplálékává. Aztán olyan lényegtelen dolgokon járt az agyam, hogy vajon mi a szerepe a vízben főtt fának, merthogy hosszú hónapok után megfejtettem a szalonnaízű barnavíz titkát: amikor fogat mosni mentem a dézsához, és levertem a teáskannát, az meg kiborult, megmutatva mit rejt.

A táj tulajdonképpen Siem Reap óta sokkal erőteljesebb volt, a zöld fák időnként már komoly erdőkké olvadtak össze, és egy-két alacsonyabb hegyet is kivettem a horizonton. Bal kéz felől az Angkor Park - melynek kiterjedésére jellemző, hogy harmadik napja követtem a határvonalát - legtávolabbi temploma, Benteay Srey, míg jobb kéz felől a Phnum Kulen Nemzeti Park terült el. Kínai tésztaleves ebédemért ezúttal sem fizettem, mert egy fiatal francia nő és egy khmer lány az eső elől menekülvén pont annál a kis bodegánál keresett menedéket, ahol az én Villámom járt kézről-kézre nagy hümmögések és mormogások közepette. Én megszólítottam őket, így hosszú idő után francia volt az asztali nyelv, közvetlen stílusom pedig megszolgálta az ingyenkosztot.

Délután nagyon csúnyán elkapott az eső, mégis olyan ereje van a napnak, hogy fél óra múlva már nem is emlékeztem rá, vagy ha igen, csak azért, mert visszasírtam. Már alkonyodott, és én már kilométerek óta rutinosan pásztáztam a terepet, hol akadok alkalmas szállásra, amikor egy kis falun vezetett át az utam. Egy egyenruhás férfi kérdezett rá az út mellől, hogy hova tartok. Nem tellett bele két percbe, és én már egy építkezés melletti füves részt tapogattam, hogy a Menedékre veszélyes hegyes-szúrós köveket, szilánkokat tessékeljem pár méterrel arrébb. Az építkezés történetesen a falu új rendőrőrséért folyt, így még véletlenül sem gondoltam arra, hogy én nem itt fogok ma aludni, biztonságban éreztem magam. Még zuhanyozni is engedtek (a szokásos dézsából merem magamra módszerrel), és én épp azon voltam, hogy elteszem magam másnapra, amikor megérkezett az éjszakai szolgálatot teljesítő pár rendőr. Azonnal magukhoz rendeltek, és közölték velem, hogy én ma bizony itt nem alszom, mert azok miatt a bizonyos banditák miatt nem tudják garantálni a biztonságomat. Más választásom nem lévén, már a sötétben sátort bontottam, majd felültem egy, a nekem kijelölt egyenruhás rendőr mögé. Minket egy másik követett.

Persze, hogy a rossz irányba indultunk - visszafelé. Hullafáradtan, egy huszonegynéhány kilós hátizsákkal egyensúlyozni valaki mögött egy motoron nem egy leányálom, különösen, amikor nem tudod, hova visznek, és az a valahova csak nem akar jönni. A sötétben egy-két markáns épületet felismertem, mint ahogy azt is az idő előrehaladtával, hogy hibát követtem el, amikor nem tiltakoztam a deportálás eme furcsa módja ellen. Fél óra múlva, amikor már remegtek az izmaim a kimerültségtől, lefordultunk a 67-es útról, Siem Reap irányába. Már azt hittem, hogy visszavisznek a városba, amikor olyan 15-20 kilométerrel előtte egyszer csak bekanyarodtunk egy kivilágított épület udvarára. A Siem Reap-i turisztikai rendőrségen voltam, ahol nyájasan fogadott az ügyeletes tiszt, aki már tudott az érkezésemről. Főtt tojást és rizst raktak elém, én mosolyogva válaszolgattam a kérdésekre, de közben azon morfondíroztam, hogy akkor most mi van? Ott vagyok, ahol két és fél nappal ezelőtt, a vízumomból vészesen fogy az idő, és különben is, mi az, hogy banditák!?

A rendőrség kicsempézett földjére terítettem ki polifoamomat, és sírtam vissza Menedéket, ahogy a pofátlan rovarokat hessegettem, amíg végleg ki nem merültem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!