Ha azt mondod, hogy utazó vagy, és szereted a fővárosokat, akkor valamelyik állításod nem igaz.

Bár verőfényes idő volt, két okból nem láthattam a hírhedt Krakatau vulkánt, ahogy a habokat szeltük a Szunda-szorosban keleti irányban. Az egyik, hogy az egyik kamion tetején elköltött reggeli után (képzeljétek el, ahogy egy komp legalsó szintjen, egy kamion tetején hét indonéz teherautó-sofőrrel kézzel tömöm a rizst a számba, viccesen nézhetett ki) egyből az utasoknak fenntartott alvórészlegen kötöttünk ki, és senkit nem kellett ringatni. A másik, hogy a híres vulkáni szigetcsoport olyan jó 200 km-re déli irányba fekszik a útvonaltól, amit a kompok használnak.

Három és fél órával később simán partot értünk Jáván, Indonézia központi szigetén, melynek lakossága körülbelül Német- és Franciaországé együtt. Az első megálló egy reggelivel egybekötve egy benzinkútnál talált minket. Merthogy még mindig a teherautó-konvojjal tartottam, bár fogalmam sem volt, hogy hová tartanak, csak annyit tudtam, hogy Jakartába. Rutinos sofőrjeim amit elvesztettek a vámon, azt visszahozták a réven. Én szépen végignéztem, ahogy két üzemanyag-szállító teherautó beáll melléjük a benzinkút parkolójába, és szépen feltöltik a benzintankokat. Átcsurrant vagy 4-5 hektoliter benzin. Menet közben Antok megint csak annyit jegyzett meg vigyorogva: „korupszi”.

A következő megálló már a legutolsó volt, a széntelep, ahol a rakományt előbb lemérték, majd lelapátolta egy markológép. Kora délután már mehetnékem volt, érzésre meg mindig messze voltam magától a várostól, és miután szedtem magamnak kétmaroknyit az édes kisszemű ázsiai cseresznyéből, búcsút mondtam Antoknak és társainak. Battyogtam vagy két órát, mire rájöttem, hogy a város szíve még vagy 50 kilométer. Döntést kellett hoznom. Az anyagiakat szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy amit hotelre elköltenék, inkább taxira fordítom, és megpróbálok elérni Septi, a lampungi barátom ismerőséhez, akinél legalábbis átmenetileg egy matrac várt.

Jakarta nem sok szót érdemel, mint ahogy előre sejtettem. Annyiban szerencsém volt, hogy a városon belül egy faluba csöppentem, ahol a következő 10 napban összeszedtem magam. Mit csináltam 10 napig? Szerencsére sok mindent lehetett, mert tulajdonképpen egy kis sportfaluba csöppentem bele. Sakkoztam az öregekkel, fociztam a fiatal srácokkal vagy éppen a pingpongklubba jártam le. Tióval, akivel időközben igencsak megkedveltük egymást (egyébként egy tehetséges zenészről van szó), egymást tanítottuk, amikor éppen ráért, és nem az 5 négyzetméteres szobában horkoltunk egymás mellett. Én leginkább a nyelvet tanultam, hogy úgy hagyjam magam mögött a fővárost, hogy viszonylag folyékonyan beszéljem az indonéz nyelvet.

Kétszer egy napra mozdultam ki „a városi faluból”, és annyi elég is volt. Láttam az - egyébként európai építész által tervezett, és véleményem szerint legízléstelenebb és legotrombább, hatalmas - Istiklal mecsetet és Monast, az égnek törő nemzeti emlékművet. Mindkettő a szabadságot és a függetlenséget hivatott hirdetni - hát egyiknek sem sikerült. Hasznosabban töltöttem az időm Szultánnal és a faluban lézengő férfiakkal, akik az alig méteres sikátorok szélén naphosszat semmit csinálnak a padokon, mintsem a város plázáiban és szórakozóhelyein lebzseljek. Merthogy Jakarta a drága éttermeken és a nyugati világot majmoló helyieken kívül körülbelül ezt nyújtja.

Csak egy barátomat és a jelet vártam, hogy indulhassak. 10 nap sok is volt, de kibírható a körülményekhez képest, különösen, hogyha azt veszem, hogy szinte végig esett, legalábbis minden délután és este. Újra találkoztam Mittával, az indonéz lánnyal még Malajziából, és vonatra szálltunk, hogy együtt menjünk Bandungba, ahol a családja már vár minket.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!