Amikor először láttam az egyik hotelszoba plafonján, fogalmam sem volt, hogy mi az. Egy zöld nyíl, ami pont a sarokba mutat. Viccesen megjegyeztem, hogy biztos valami veszélyes pókról van szó. Aztán pár nappal később, ismét láttam egyet, ahogy az ágyon végignyúltam. És akkor beugrott. Tényleg nagyon veszélyes, a legerősebb méregnél is mérgezőbb: az emberi hülyeségről van szó. A zöld nyíl, a 'qiblat', azaz Mekka irányába mutat. A dogmatikus gondolkodás tökéletes manifesztációja, a szabad lélek csapdája. Senki se értse félre, de a megengedő keleti filozófiák megismerése után nem tudom nem világosan látni a három dogmatikus vallás, a zsidó, a keresztény és a muszlim világ égbekiáltó hátulütőit, amiért hosszú távon vagy teljes reformációra, vagy pusztulásra vannak ítélve - szerény véleményem szerint.

Vissza az útra, és vissza a szép élményekhez. Eddig ugyan jól lehúztam ezt az országot, ám a sok negatívum mellett nyilván akad egy csomó jó dolog is. Valószínűleg el kellett hagynom Johor államot is, ami így utólag visszanézve, és másoktól is megerősítésre találva, nem a hely, amit az ember a „feltétlenül látni kell” listára tesz. Az egyik ilyen pozitív kis eset az volt, amikor már úton Malaka felé, egy muszlim család gyerekestül-öregestül kiszaladt a ház elé, hogy egy röpke fotósorozatot lőjön a furcsa szerzettel. Pedig én csak vizet kértem, és elkezdtem válaszolgatni az egyik angolul beszélő fiatal kérdéseire. Annak ellenére, hogy ők böjtöltek, nem engedtek el, amik meg nem töltötték a bendőmet.

Egy kis, de számomra tetszetős részlet a maláj kultúrából. Amikor az ember köszön, és kezet fog valakivel, a kézrázás után a tisztelet jeleként a jobb kezét a mellkasához érinti. Egy másik ugyanilyen funkciót betöltő gesztus - ami egyébként nemcsak Malajziára jellemző - a fizetésnél figyelhető meg. Amikor a pénzt adja vagy elveszi valaki, akkor a nem a pénzt tartó kezet a saját másik karjához érinti – szintén az alázatot szimbolizálva.

Amikor reggel továbbálltam Muarból, már ereztem, hogy valami nem stimmel, csak nem akar a testem visszaállni a rendes kerékvágásba. Így nem erőltettem a dolgot, 10 km után buszra szálltam, hogy alig másfél óra múlva leszálljak a 'Malaka Sentral'-on, ahonnan egy szűk órás séta után benn találtam magam a híres helység belvárosában. Úton a belváros felé szembejött velem egy kis internetkávézó, ahol jó hírek vártak. A férfi, akinek ismeretlenül írtam, válaszolt, és várt, így csak őt, illetve a boltját kellett megtalálnom, hogy elszállásoljam magam a következő pár eseménydús és emlékezetes napra. Ami azért nem volt egyszerű, mert ahogy már annyiszor megesett velem az út során, a helyiek elküldtek a rossz irányba. Végül egy rendőr igazított útba, és alig pár perc múlva beléptem egy kínai teaboltba, ahol egy ötven év körüli, kopasz és mosolygós férfi, Yeetea üdvözölt.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!