A háztól, ahol laktam, alig ötven méterre van egy taoista templom. Az egyik este úton hazafelé spontán megálltam, nagyobb mozgolódás volt, mint normálisan. A hetedik hónap, azaz az „éhes szellemek” hónapja zárónapja volt, minden rendes taoista ilyenkor biztosítja a jó szerencséjét a következő évre. Nyilván egyből feltűnést kelthettem, ahogy a biciklit a kerítésnek támasztottam, majd odaléptem egy füstölőtartó mozsárhoz, és kivettem belőle egy maréknyi kínai füstölőt. Ahogy elkezdtem körbejárni a templomot, háromszori hajlongással adózva minden méteren, (gondolom) látták, hogy komolyan veszem a dolgot. A dolgom befejeztével odalépett hozzám egy férfi, és el kezdett faggatni. A vége egy jóízű beszélgetés lett, és én egy nagy zacskó friss gyümölccsel távoztam, de előtte még segítettem felállítani az „áldozati asztalokat”, ahová a közösség tagjai helyezték el a makulátlan gyümölcsöket és egyebeket.

Ez már csak egy ilyen hét volt. Ünnep, ünnep hátán. Mert hogy véget ért a Ramadán is, és eljött a muszlim karácsony. Pusztán kíváncsiságból, vagy mert inkább próbáltam legyűrni nemrégiben újraéledt ellenérzéseimet az iszlámmal szemben, talán nem is fontos, de betértem egy mecsetbe. Érezhetően ünnepi hangulat volt, de akkor is zavart legbelül, hogy nők nem voltak jelen, csak férfiak: kisgyerekektől egészen aggastyánokig. A legtöbben ünnepi viseletben, fejfedővel, turbánnal. Ahogy leültem egy félreeső sarokban, és elmormoltam a magam fohászát, intett egy narancssárgára festett szakállú középkorú férfi, mint később kiderült a mecset második imámja.

Nagy meglepetésére arabul köszöntem, és mondtam el a rövid ájtatos szöveget, amit a „tespi” morzsolása közben (olyan, mint nálunk a rózsafüzér vagy a „mala” a hinduknak és a buddhistáknak) szoktak felsorolni. Ennél már csak akkor nézett nagyobbat, amikor a kérdésére, hogy muszlim vagyok-e, először egy igen-nemmel, majd helyesbítve nem-igennel feleltem. Pár perc múlva már erősen győzködött, térített, hogy válasszam az egyetlen „igaz utat”, amire én csak joviálisan mosolyogtam. Hát igen, két teljesen eltérő világ.

Hogy teljes legyen az ünnepi sorozat, elérkezett az 1957-ben függetlenné vált Malajzia nemzeti napja is, amit az amúgy is nagy számban fellelhető nemzeti lobogók megsokszorozódása, illetve az iskolák bezárása, a belföldi turisták ugrásszerű növekedése jelzett a legjobban.

Viszonylag sok időt töltöttem egy helyi kínai művész műhelyében, akivel művészetről, politikáról és sok minden másról hosszú órákon keresztül beszélgettünk, miközben ő komótosan festegetett egy nagy molinóra. Erről jut eszembe. Az egyik délelőtt betévedtem egy kortárs galériába, és két dolgot jegyeztem meg magamnak. Egyrészt, hogy a képek színvonala nagyon elmarad azon országokétól, ahol eddig megfordultam, másrészt viszont az árak a csillagos egekben járnak: én talán egy-két jobb festményért adtam volna a tizedét-huszadát a kép mellé biggyesztett árnak.

Yeetea, aki bár jó ember, teaüzlete díszletei mögé rejtőzködve sajnos igen erős alkoholista, észlelte, hogy a második este után inkább kerülöm a vele töltendő „kötelező” sörözést. A negyedik este már úgy feküdtem le, hogy szép és jó volt Malaka, de ennyi pont elég is volt belőle. Ezt tetézte egy 10 napja egyre erősödő fajdalom a jobb lágyékomban, s szomorúan konstatáltam magamban, hogy valószínűleg kiújult a 15 éve műtött lágyéksérvem. Úgyhogy másnap visszabandukoltam a belvárosba, minden lépés külön fajdalommal járt, leadtam a kulcsokat, és kitaxiztam a buszpályaudvarra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!