Malaka története tökéletesen tükrözi az elmúlt 500 év globális történelmet. Van egy hely, ahol virágzik a helyi kultúra, amíg a mohó és egyszerre kíváncsi fehér ember rá nem bukkan. Szellemi és technológiai fölényét kihasználva, minden erőlködés nélkül azonnal maga alá gyűri, és megveti a lábát. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő még erősebb fehér ember, aki már politikai fortélyokat is bevetve, az egyéb környékbeli államokat maga mellé állítva, átveszi a hatalmat. Aztán, mint oly sokszor, az angolok uralmával ér véget a kolonizáció időszaka, amit a 20. századon végigsöprő függetlenségi hullám sodor el. A régi-új ország persze azóta is keresi saját identitását, amit végül a globalizáció ha el nem is töröl, de csúnyán megcsonkít.

Mégis, Malaka egy speciális eset, mert történelme kezdetétől és földrajzi fekvésénél fogva egy etnikai és kulturális olvasztótégelyként szolgált. Az első európai felfedezők, a portugálok érkezése előtt száz évvel jutott el ide a „kínai Kolumbusz”, a 15. század első felében az Indiai-óceán teljhatalmú uraként ismert Cheng Ho admirális. No meg vele együtt érkeztek az első kínai kereskedők és telepesek is. Így, bármily meglepő, a maláj kultúra szerves része a kínai, még ha az iszlám dominál is. Aztán 1511-ben jött a portugál iga, amit szűk másfél évszázad múlva a holland kereskedelmi, és végül a 19. század
elején a brit imperialista törekvések törtek meg.

2007-ben a város az ENSZ Világörökség része lett, de ahogy valaki olyan szépen megfogalmazta nekem, ez egy élő világörökség, nem annyira a történelmi épületek, hanem sokkal inkább a sokat mosolygó, sokszínű és egymással békében élő helyiek miatt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy normálisan a kieső, a turisták által nem látogatott helyeket preferálom, ám ezúttal visszájára fordult a dolog. Jólesett az angol reggeli, hogy nem kellett semmilyen más nyelven erőlködnöm, mert mindenki beszél angolul (amúgy utazásom során először a helyi nyelvet, a bahasát is elhanyagoltam, bevallom lusta és ignoráns voltam eleddig, egy hónap után alig tudok egy-két egyszerű mondatot elgagyogni). A turisták jó felét a hétvégenként tömegesen érkező szingapúriak adják, de a belföldi turizmus is felszálló ágban van. Ezt egészíti ki a szintén növekvő „ittragadtak” tábora, az egyik este például egy 11 fős asztaltársaság részeként képviseltem kis hazánkat 10 másik náció ellenében.

Yeetea régi családi háza, a hely, ahol laktam ezekben a napokban, a belvárostól – ami tulajdonképpen a Chinatown-t jelenti - jó két kilométerre fekszik. A három szobából az egyiket egy idős holland férfi bérli, aki az elmúlt 20 Évet itt töltötte, de egy mukkot sem beszél a helyi nyelveken, az angolt is nagyon töri, így jobb híján kézzel-lábbal kommunikáltunk egymással. Egy biciklit is kölcsönkaptam szállásadómtól, így rendesen bejártam a várost, volt időm rajzolgatni és figyelni az embereket, a helyieket és az idelátogatókat. Jó volt látni, hogy szinte mindenki mosolyog. Malakának valahogy jó hatása van az emberekre.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!