„Fire, water and government know nothing of mercy” – ismeretlen.

Hajnalban ébredtem, és a sültrizst még a reggeli meleg előtt belapátoltam, hogy hamar újabb városkák és faluk legyenek mögöttem. Késő délutánra Painan és Batang után, de még Lengayang előtt jártam. Megint nem álltam meg kora délután az adódó hotelnél, hanem mentem tovább. Így keveredtem egy teherautó-pihenőhöz, ahol a nyugati partvidéken a különböző árukat és nyersanyagokat szállító hatlamas teherautók sofőrjei szoktak enni mosakodni, pihenőt tartani. A viszonyok ennek megfelelően messze esnek a luxustól, sőt a civilizációs higiéniától is. De mindenképpen jobb és biztonságosabb, mint az út mellett sátorozni. Gondoltam én. Amikor hátramentem a közös - zuhany nélküli - zuhanyzófélébe, akkor még csak finoman hárítottam el a gazda közeledését, ahogy kimásztam az undorító mosakodó lyukból. Vacsora után, a kifeszített szúnyoghálóm alatt elhelyezkedve (amit az egy nagy közös alvó- és étkezőhelyként szolgáló helyiség közös hosszú fapriccse egyik szélén installáltam) azt vettem észre, hogy a fószer mellém fekszik, és kétpercenként a köztünk lévő alig félméteres távolságot fálaraszonként lopva egyre közelebb fészkelődik. Bár lehunytam a szemem, éberen, megfeszült izmokkal vártam, mire készül. Amikor egyszercsak a combomon éreztem a kezét, minden erőmmel megragadtam a csuklóját, kicsavartam a kezét, és visszalöktem oda, ahonnan jött, nyomatékosítva, hogy hagyjon békét nekem. Az egész hangtalanul és pár másodperc alatt történt, a távolabb hortyogó két másik sofőr nem is észlelt belőle semmit.

Az éjjel végig féléberen aludtam, és pirkadatkor arra ébredtem, hogy az egyik sofőr rázza a lábam. Még előző este ajánlotta fel vacsora közben, hogy elvisz a következő 250 kilométeren, amikor hallotta, hogy merre tartok. Akkor még nem tudtam, hogy a következő egy hét félig-meddig a teherautózásról fog szólni. A főúton döcögve, mindkét oldalon a víz látványa fogadott. Jobb kéz felől a hatalmas óceán, bal kéz felől pedig az esőzések miatt kisebb árvíz húzódott sok-sok kilométeren keresztül. Nem annyira komoly, hogy evakuálni kellett volna, de sok ház kis szigetnek tűnt az eláraszott kertekben. Dél körül értük el azt a szakaszát a partnak, ahol kilométereken keresztül húzódtak a megbarnult pálmafák - a két évvel ezelőtti cunami jegyét viselték magukon. A part mentén élő embereket a víz élteti, hiszen a hal és a rizs, amit mindennap esznek, onnan jön, de a víz jelenti a legnagyobb veszélyt is egyszerre: árvizek és cunamik formájában.

Délutánra értük el Mukomukot, Bengkulu tartomány északi városát, amitől alig 20 kilométerre esett a telep, ameddig közös utunk tartott. Megköszönve a jó társaságot és a könnyed és kényelmes utazást, újból stoppolni fogtam neki. Estére el akartam érni a még mindig több mint 200 kilométerre eső Bengkulu városát, ahol újabb ingyenszállást reméltem a Couchsurfing révén. Ezúttal pénzért, de legalább gyorsan eljutottam a városba: egy autó vett fel. Este már egy internetkávézóból sikerült kapcsolatot teremtenem Evannal, aki autóval jött értem, három lány társaságában. Egy érdekesség. A fogszabályzó Indonéziában ma egy státusszimbólum, ha van neked, azt jelenti, hogy gazdag, legalábbis jómódú vagy. Számtalan fiatal, jó családból való lány amúgy hibátlan mosolyát teszi több mint ellentmondásossá. A három lányból kettőnek az volt, így nem is ragaszkodtam, hogy én fizessem a közös vacsorát, ami után hazamentünk a szüleivel és egyik bátyjával és annak családjával élő Evan házába.

A Bengkuluban eltöltött két nap javát Evan - aki egyébként Hollandiában tanult, és ettől társalgásaink a szokásosnál magasabb szintet ütöttek meg - munkahelyén, a bengkului kormányzóhivatalban töltöttem. Rendelkezésemre bocsátottak egy külön szobát egy laptoppal, ami tökéletes is lett volna, hogy végre rendesen írjak, ha nem jött volna oda kétpercenként valaki megkérdezni a világ legidegesítőbb kérdését: Dari mana? (Where are you from?). Így be kellett érnem a lopott percekkel, egy gyönyörű óceánparti naplementével, mert hetek óta az első nap volt, hogy napnyugtakor nem esett az eső, majd a házban egy kényelmes ággyal, ahol kipihenhettem magam.

Aztán egy rossz döntést hoztam, buszra szálltam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!