Erős sohasem leszel a súlyzóktól. Maximum izmos.

Ha már egyszer belejöttünk, úgy gondoltuk, hogy folytatjuk vulkántámadást. Bár hallottam róla korábban, úgy gondoltam nekem elég lesz Bromo, különben is Ijen csak egy másik vulkán. Aztán fenn a hegyekben elhatároztuk, hogy még meghódítunk egy másik tűzhányót, ha már mindenki azt rebesgette, hogy nagyon megéri. A probolinggói pályaudvaron, majd a vonaton igencsak kiütközött rajtunk a korai kelés. A csigázó várakozás és a kényelmetlen másodosztályú vonatülések eléggé megviseltek minket, és már sötétben - egy jó pár órás zötykölődés után - toppantunk be Banyuwangi városába, a hatalmas jávai sziget keleti csücskébe. Jó 5 és fél hetes kalandozás után tehát sikerült elkeverednem Jáva nyugati végéből a keletibe.

Egy szimpatikus és angolul jól tudó férfi (ez a kettő együtt igen ritka az állomások környékén) világosított fel bennünket, hogy nem lesz olcsó mulatság, ha tényleg fel akarunk jutni Ijenre. De előbb még szállást is kellett szereznünk, ráadásul úgy tűnt, hogy a másnap hajnali hegytámadás nem fog összejönni, legalább egy napot várnunk kell. A hotel, amit találtunk, medencével és a kényelmes szobával pont alkalmasnak ígérkezett arra, hogy rendesen kifújjuk magunkat. Az eső, de inkább égszakadásnak nevezném, alátámasztotta stratégiai döntésünk helyességét, így nem bántuk, hogy aznapra esett a pihenés. Végül is egy másik fickóval alkudoztunk hosszasan, hogy mennyi az annyi a terepjárós fuvarért, ami az egyetlen opciónak ígérkezett - másképp nem lehet feljutni a hegyre -, s másnap meg is értettük miért. 450000 rúpiáért, azaz kb. 50 dollárért, ott várt minket másnap hajnalban a rozoga négykerekű egy nem éppen bőbeszédű sofőrrel, de bántuk is ám.

Egy jó órás kőkemény hegyi kaptató után, ami helyenként legalább 15 %-os emelkedőt jelentett a vízmosta köves-rögös-kátyús úton, megérkeztünk a parkolóba. Kifizettük a belépőt és a fotózási engedélyt, és a kis falatozóban haraptunk valamit. Nem voltunk egyedül, pár másik autóval több látogató jött, köztük egy tévé amatőr stábja, valamint két geológus. Mint kiderült, speciális napot fogtunk ki, mert a vulkanikus aktivitás a szokásosnál jóval magasabbra szökött, kisebb gázkitöréseket prognosztizáltak. Végül három kanadaihoz és a jókedvű, fiatal túravezetőjükhöz csatlakoztunk, így egy-egy pluszinformációhoz jutottunk. Talán a legérdekesebb az volt nekem, hogy itt fenn a hegyekben szabadon él még a feketepárduc, minden nagymacskafajta legkülönlegesebbje.

Olyan fél óra gyaloglás után találkoztunk az első kénhordárral. Kawa Ijen (ez a vulkán hivatalos neve) különlegessége az, hogy egy aktív felszíni kénbánya működik a kráter gyomrában. A kén egy igen sűrű anyag, komoly tömeggel rendelkezik. A hordárok az egyik vállukon keresztbe vetett bambuszrúd két végén fonott kosárban hordják a kénrögöket. Legkevesebb 65, legtöbb 100 kilót cipelnek kilométereken és az egész életükön keresztül. Már a csúcshoz közel több ilyen kosárhordást ki lehetett próbálni, ami tulajdonképpen csak a megemelését jelentette. Nekem a lábaim rogyadoztak alatta, ezek az emberek meg kilométereken át cipelik is őket.

Végre felértünk a kráter peremére, a külső oldala teljesen földönkívülinek tűnt, ahogy a két évvel ezelőtti kitörés felperzselte és letarolta, csak megüszkösödött csonkok maradtak az erdős bozótosból. Aztán újabb 50 méter után ott volt alattunk a hatalmas, kilométeres kráter. A levezető út annyira különleges, hogy nem tudom semmi eddigi élményemhez hasonlítani. Meredek hegyi ösvény a sziklába vájva, vagy éppen a tonnás sziklak között, ugyanakkor a sok apró kő és lávahomok keveréke barmikor megindulhat a talpad alatt. Lentről a kénfüst a szál irányától változva félig elvarázsolt a látvány, valami fantasy filmben ereztem magam. Egyre lejjebb ereszkedve szép fokozatosan tárult elém a tó, ami a főkrátert sok focipálya nagyságban töltötte fel, ki tudja mikor. Bizonyos időközönként egy-egy kénhordár kapaszkodott velem szembe: komótos, kimért léptékkel küzdött a meredek emelkedővel, a kénfüsttel és a fájdalommal. A emberi fizikai teljesítőképesség határán élik le az életüket ezek a ránézésre inkább kisebb termetű, de legjobb esetben is csak átlagos méretű emberek. Mégis olyan erejük van, amit bármelyik szétgyúrt ismerősöm vagy élsportoló barátom megirigyelne.

Közvetlenül a tóparton van egy természetes bástya, aminek a tetején - már messziről láttam őket - 5 brahmin, azaz hindu pap végezte a napi puját, azaz szertartást. Fehér ruhában és turbánnal, kezüket összetéve, lótuszülésben kantálták a szanszkrit mantrákat, de közben arra is jutott energiájuk, hogy egy-egy mosolyt megeresszenek. Alattuk-mellettük, a tó innenső végén folyik maga a kénkitermelés. Vastag csövek vezetnek le a hegy oldalából, hogy az előbb légnemű, majd a külső hidegebb hőmérséklet hatására cseppfolyóssá való ként lecsapolják, ami a szabad levegőn másodpercek alatt dermed szilárd halmazállapotúvá. Pajti ötletét követve, én is odamerészkedtem az egyik kéntócsához, ahol megmutatták, hogyan lehet különböző formákat önteni, cseppenteni. Az elmaradhatatlan fotózást követően szép lassan visszaindultunk, még pont időben, mert a szélirány megfordult, és a torkot erősen kaparó, irritáló kénes gőz lepte el az ösvényt. Igazán csak felfelé menet értettem meg, illetve éreztem át, hogy mennyire embertelenül nehéz feladat felvinni a kénrögökkel megpakolt kosarakat, abba belegondolni, hogy ezt évtizedekig csinálja valaki, egyszerűen nem is bírtam.

Az élmény összetetten sokkszerű hatása alatt értünk fel ismét a karimára, ahonnan a pár kilométeres lefelé vezető út könnyed csevejjel telt még mindig a kanadaiak társaságában. A falatozónál bevágtunk egy sült tésztát, leöblítettük a torkunkban levő kesernyés kaparást, elbúcsúztunk, és újra a terepjáróba szálltunk. Visszazötyögtünk a városba, összepakoltunk, hogy még elérjük a fél óránként induló komp egyikét. Merthogy következett Bali, az indonéz cirkusz főattrakciója.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!