Simon Dávid a Föld körül

„I haven't been to everywhere but it's on my list” - Susan Sonntag.

Egyedül maradtam, illetve mégsem, mert Cun Eytnek es Ahmetnek még egy pár nap volt hátra a szabadságából. Még egy kis turistáskodás nekem is belefért, így hát maradtam. De azután repülőre ültem, és újra Jakartában voltam. Eredetileg nagyon nem így terveztem, de amiért végül is így döntöttem, az egy nagyon is banális ok volt: egyszerűen betelt az útlevelem, és újra volt szükségem. Megint csak hathatós otthoni segítség kellett, hogy ne egy átmeneti, hanem egy normális útlevelet igényeljek. Talán már említettem korábban, hogy jobban viszolygok a magyar külképviseleti szervektől és az ott dolgozó magyaroktól, mint a kórházaktól és a hullaházaktól. Eddigi tapasztalataim mindig azt mondatták velem, hogy a magyar adófizetők pénzén ezek az öltönyös-kiskosztümos jóemberek elég jól nyaralnak, viszont semmi alázat és empátia nincsen bennük azok iránt (a külföldre vetődött magyarokra gondolok), akikért dolgozniuk kellene.

Első benyomásom ezúttal sem különbözött ettől, az egyetlen magyar férfi, akivel találkoztam, kijött ugyan az üvegablak mögül a váróterembe bekapcsolni azt a masinát, ami a digitális fényképet és ujjlenyomatokat kellett, hogy rögzítse, de valahogy elfelejtett megállni két másodpercre bokros teendői között, rám nézni és kezet nyújtani hangos köszönésemre. Ezek után indonézül (!) kellett végigbeszélnem a procedúrát az amúgy kedves titkársági alkalmazottal - jóllehet magyarként, magyar útlevelet igenyeltem egy magyar nagykövetségen, ill. főkonzulátuson. „Mindegy - mondtam magamban -, a lényeg, hogy legalább ezzel is megvolnánk”, és mentem is volna, amikor előbb egy szimpatikus fiatalember, végül a konzul is (vele álltam levelezésben) megjelent, és „mentette a helyzetet”. Legalább normálisak és nem fölényeskedők voltak, amit úgy megszoktam a magyar diplomatáktól. Ez is valami, boldogan léptem ki a világ egyik leggyorsabban fejlődő városába.

Amúgy másodszorra, érdekes módon, kevesebb ellenérzésem volt Jakartával szemben, lehet, hogy csak azért, mert már nem éreztem magam teljesen idegennek? Viszont itt a következő 3 hetet kellett kihúznom. Két határidő szorított: az egyik hogy beleférjek a meghosszabbított vízumomba, és, hogy addig meg is érkezzen az új útlevél. Semmi dolgom nem volt, illetve egy. De az nagyon fontos.

Döntenem kellett, hogy merre és hogyan tovább. Többen mondták, hogy hibát követek el, ha kihagyom Ausztráliát, különben is egy ugrásra vagyok tőle. Szívem nem is titkos vágya volt, hogy eljussak a felkelő nap országába, Japánba. De ez messzinek és több mint költségesnek tűnt. És ott volt Hawaii, a különleges földdarab a semmi közepén, amiről mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. Az már világosan látszott, hogy nem fér bele Polinézia, Mikronézia, de még csak a Fülöp-szigetek sem. Ez mind-mind nem fért bele, valahogy nem voltak benne ebben az Útban. De egyet biztosan tudtam: Amerika következik vagy egyből vagy kitérővel. Szívem szerint legalább annyiban tartottam volna magam az eredeti tervhez, hogy Los Angelesben kössek ki, de erről Apám beszélt le. Hogy jogosan vagy sem, már sohasem fogom megtudni. Így huszáros elhatározás következett, és hosszas töprengés és meditáció után egyre inkább elkezdtem megbarátkozni azzal a névvel, ami a világ egyik, ha nem a legnagyobb városát jelenti: Mexikóváros.

730. nap, 2012. január 31. Két éve vagyok Úton. És pár nap múlva repülök egy új kontinensre, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Nincsenek nagy szavak, vagy okos gondolatok a fejemben. Hálás vagyok Ázsiának, például azért, mert visszaadta az emberekbe és a jövőnkbe vetett hitem. Leborulok Allah, Lord Ganesha és Lord Buddha előtt - ha éppen Ő nem ugyanaz, csak több nevet használ -, és köszönöm ezt a két évet. Nincs kedvenc országom, nincs kedvenc ételem vagy kedvenc helyem. Rájöttem, hogy még sincs a monszunnak szabálya, helyenként változik. Gandhit nem mindenki szereti szülőföldjén, és igenis lehet lekvárt mustárral enni. Szerintem vécépapírral barbárság feneket törölni, és a rák gyógyítható gyümölccsel. Ha tehetném, kineveznék egy napot az évben, amikor nem lehet számítógépet és mobiltelefont használni. A tévé már amúgy is a múlté. Ázsia jó és szép, ne hagyjátok ki, ha tehetitek! Om Santi.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Majdnem három hónapja utazom Indonéziában. És összesen 5 szigeten jártam a 17 és fél ezerből. Indonézia nagy, nagyon nagy” – naplóbejegyzés.

Az Indonéziát jobban ismerők közül mindenki egyértelműen állította, hogy nem Bali, hanem Lombok a szebbik és a jobbik. Az egy más kérdés, hogy a még keletebbre levő szigeteknek (Sumbawah, Flores, Komodo) még jobb a híre, de ezzel együtt anyagiakban mérve meg is kell fizetni az árukat. Lombokot még nem teljesen fedezte fel magának a nemzetközi és a belföldi turizmus, bár az elmúlt pár év alatt nyilvánvalóan megsokszorozódott az idelátogatók száma. Az új repteret alig pár hónapja adtak át, ez nyilvánvalóan nagy hatással lesz a szigetre jó és rossz értelemben egyaránt.

A hotelt nem volt nehéz megtalálni az egy hosszú főútból álló faluban, ahol már vártak minket a törökök. Csodálatos nagy kert, medence és egy kényelmes nagy szoba légkondival, fejenként kb. 15 dollárért. Másnap kivettünk egy robogót, hogy kicsit körbeszaglásszunk a környéken, és ami fogadott, az minden várakozást felülmúlt. Kuta tulajdonképpen egy hosszú, félkör alakú öböl, amit kisebb dombok, kiszögellések tagolnak. Szinte majdnem a tenger szintjén karcsú pálmaligetek fehérben játszó homokkal, amit a sziklás-füves dombok rendezetlen sorban dominálnak. Ehhez jön a tenger látványos fodrozódása, s ez a naplementében tökéletes összhatást és bámulatos színeket eredményez.

Az emberek még ártatlanabbak, bár már tisztában vannak a turisták vásárlói potenciáljával, így lehetetlen a part bármely szakaszán vagy a dombokon hosszabb ideig egyedül maradni, a karkötőt vagy kókuszdiót árusító gyerekek, a kendőket és helyi készítésű ékszereket árusító asszonyok, férfiak úgyis megtalálnak. Hozzáteszem: bár a kis faluban 3 ingatlaniroda is működik, talán még most sem késő venni itt egy darab földet, de az biztosan megsokszorozza a pénzét, aki 5-10 éve vásárolt ingatlant. A legjobbakra - mint megtudtuk - kivétel nélkül Suharto elnök és családja tette rá a kezét. A lányok gyönyörűek, a férfiak jóképűek, csak úgy kicsattannak az egészségtől.

Második este engedtem Pajtim unszolásának, és abban egyeztünk meg, hogy visszarepülök vele és a két törökkel Balira . Tonynak egy nappal korábban kellett visszaindulnia, a nyaralás gyorsan jött, gyorsan ment. Alig futottunk össze 6 és fél év után, máris külön kellett válnunk. Amikor utoljára megöleltük egymást, megfogadtuk, hogy nem várunk ennyit a következő találkozásig. Kissé elérzékenyülve integettem az autó után, ami ezt a nagy gyereket vitte tőlem egyre messzebb, mígnem elvesztettem a szemem elől. Az utolsó este Lombokon csöndben telt, éreztük a mókamester hiányát, annak ellenére, hogy a többiek csak először találkoztak vele, ők is igen megkedvelték. Másnap még egyszer utoljára kimentünk a csodálatos öbölbe, a gyerekekkel alkudtunk a karkötőkre, magunkba szívtuk a látványt, ami hamarosan örökre eltűnik az ember mohósága és túlszaporodottsága miatt, majd kicsekkoltunk. A reptér, amin alig száradt meg a festék, annak ellenére, hogy nemzetközi szabvánnyal rendelkezik, semmilyen biztonsági előírásnak nem felel meg. Ezt sem én, sem Penge II (a késem) nem bántuk, és felszálltunk a kis Fokkerre, ami alig 25 perc múlva tett le minket szinte észrevétlenül a denpasari repülőtéren.

Két nappal később ismét a búcsú napja jött el. Pajtim, akivel úgy megszoktuk egymást az elmúlt hónap alatt, megvette az utolsó ajándékokat is, és kissé melankolikusan és a hazatérés gondolatától talán nem a leglelkesebben, a tőle megszokott precizitással készülődött. Az első igazi társam volt otthonról, és összesen a második az egész út alatt. A tökéletes útitárs. Türelmes, rutinos, független, de érdeklődő és alázatos. Jobbat nem is kívánhattam volna. Most így visszaidézve, mennyit nevettünk, izzadtunk, fekvőtámaszoztunk és meséltünk egymásnak. Olyanokat, amiket csak egy baráttal lehet. Amikor keblemre öleltem, erősen kellett uralkodnom az érzelmeimen, úgy a szívemhez nőtt. Hogy mikor látom újra, fogalmam sincs, de abban biztos vagyok, hogy még látni fogom az én Pajtimat.

Nagy üresség lett a szívemben.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Utazóként két dolgot hamar megtanulsz tisztelni: a hegyet es a tengert.

Pajti, Tony, Cun Eyt, Ahmet és én együtt préseltük be magunkat az autóba, amivel Padang Bai-ig, a keleti parton levő kompkikötőig mentünk. A drága 'fastboat' helyett inkább a hagyományos kompot választottuk az újabb szigettámadásra, merthogy Lombok következett.

Olyan durván 3 és fél óra után ki is kötöttünk Lembar kikötőjében, Lombok szigetének nyugati oldalán. Innen másnap tovább akartunk állni, csakhogy kora reggel arra ébredtem, hogy Pajti lebetegedett, annyira, hogy az ágyból se nagyon tudott felkelni, így orvost kellett szereznem. A dokival tértem vissza, aki adott több erős gyógyszert, ami igen elkelt, mert rossz bőrben volt a Pajti. Természetesen maradtunk még egy éjszakát, és örömmel konstatáltam az újabb reggel, hogy Pajti sokkal jobban van. Így összeszedelődzködtünk, és áthajóztunk Gilire.

A Gili szigetek - három csöppnyi, összesen alig pár négyzetkilométeres szigetecske - egy turista paradicsom a sok ezer közül. Messze a legnagyobb érdeme, hogy nincsen rajta egy szem autó sem, motor sem. Méreteit megcáfolva sok szállás, bár és étterem közül választhat az ember. Végül egy bungalóféleséget találtunk, ahol 3 éjszakát töltöttünk. De milyen éjszakát! Tonyval újra egyetemisták voltunk, hajtottuk a lányokat, és élveztük a pezsgő éjszakai életet. Nappal pedig úsztunk, búvárkodtunk, fociztunk. Strandja mégsem a legideálisabb, a korallzátonyok és a sziklák a vízben rengeteg tengeri hordalékot dobnak partra, a vízfenék lábra különösen veszélyes, nem tudja az ember, hogy mibe lép bele. Viszont a tengeri élővilág gyönyörű, változatos. De a strandolásnak vége szakadt harmadnapra, újra hajóra szálltunk, hogy kicsit jobban megismerjük Lombok szigetét.

Elhamarkodott döntés es jó kaland volt - így utólag visszanézve. Pamenangban kötöttünk ki, és buszra szállva alig egy óra múlva kitettek minket Bayanban, a híres Rinjani hegy lábánál. Ez az utolsó falu, ahonnan ezt a hegyet mássza meg ezer es ezer turista és hordár minden évben. Na, kb. ennyit tudtunk a dologról előzetesen. Ráadásul kora délutánra értünk csak oda, de nekivágtunk a hegynek. Pajti annyi információval rendelkezett, hogy van 3 „camp”, ami után jönne a karima, ahonnan a tavat és a napfelkeltét lehet látni, a csúcsot csak ezután lehet támadni.

Egyedül vagy akár még kettesben Pajtival is teljesen más lett volna a helyzet, no de hárman voltunk. Tony barátom a klasszikus városi puhány megtestesítője, aki legény a bárpultnál, de nem a természetben. Indulás előtt vettünk némi elemózsiát és vizet (mint utólag kiderült, mindkettőből nagyon keveset). Alig indultunk neki, egyből eleredt az eső is, akkor még csak mosolyogtam Tonyn, aki már 500 méter után panaszkodott. Az elején még én próbáltam egy racionális, de tartható tempót diktálni, de olyan szűk óra után váltottunk. Pajti előrement, Tony leszakadva követte, én meg a sort zártam. Nemsokára elértük a Camp 1-et, eddigre Tonynak már olyan szép piros színe volt, mint akit felpofoztak. Kifújtuk magunkat, de hosszabb pihenő nem fért bele, mert alig három óránk maradt a sötétedésig.

Pajti kapaszkodott erősen, alig negyedóra múlva már el is tűnt a szemünk elől, a hegyi ösvény - sziklákkal, fagyökerekkel nehezítve-könnyítve az egyre meredekebb kapaszkodást - pedig csak egyre vitt feljebb. Tonyban a lelket tartottam, miközben azt számolgattam, hogy meddig jutunk el alkonyig. Volt egy pont, nem sokkal lehettünk a Camp 2 előtt, amikor Tony megállt, kétségbeesetten rám nézett, de én csak tovább unszoltam. Fél hat körülre értünk fel a második táborba. Pajti azzal fogadott minket, hogy barátságtalan nagy majmok cserkésznek a szomszédos fákon, úgyhogy haladjunk. Én azonban tudtam, hogy reménytelen így elérnünk a következő tábort. Pajti egy ideig erősködött, a majmokra hivatkozott, de meggyőztem, hogy más lenne a tészta, ha ketten lennénk.

A tábor tulajdonképpen mindössze egy tetővel ellátott, nyitott falu, nagy faemelvény volt, kb. egy méterrel a föld fölött. Munkához láttunk. Fel kellett állítani a fekhelyeket, szúnyoghálókat, fát gyűjteni, tüzet csinálni, és előkészíteni a jól megérdemelt vacsorát. A kedélyek lassan megnyugodtak, én közben elkészítettem a kínai tésztalevesben kimerülő vacsoránkat, ami inkább csak melegítés, mint forralás lett. Már ránk sötétedett teljesen, mire belapátoltuk az életmentő élelmet, és sokáig bambultunk a tűzbe, a rohamosan csökkenő hőmérséklet éreztette velünk, hogy hegyen és erdőben vagyunk. Elsőként Pajti bújt be a sátrába, az enyém alkalmatlan volt arra, hogy a fapallózaton felállítsam, így Tony aludt a hálózsákomban, én meg - jobb híján - ahogy voltam, úgy nyúltam végig. Nem volt könnyű éjszaka, Tony az erdő neszei-hangjai miatt aggodalmaskodott, így igyekeztem fennmaradni, rendszeres időközönként csekkoltam a tüzet, de hajnalban én is elszunyókáltam, miután Tony már vagy kétszer riasztott fel félálomból, hogy akkor ez most mi volt.

Pirkadatkor még szundikáltunk egy kicsit, de aztán viszonylag korán reggel összepakoltunk - és lefelé indultunk. Nyilván nem is maradt más opció, készleteink és felkészületlenségünk nem is hagyott más lehetőséget. Még táborbontás közben több lefelé ereszkedő csoport is elhaladt, megpihent mellettünk, és ekkor már feltűnt, hogy bizony mi voltunk az egyetlen fehérbőrűek, akik hordár és idegenvezető nélkül vágtunk neki az ismeretlennek. Ezek a hordárok fejenként 30-40 kilóval viszik a szükséges vizet-élelmet, sátrat, pokrócot az amúgy magában is komoly vállalkozásnak számító útra, a turistáknak úgymond csak magukat kell felvinniük.

Nekünk ezúttal ennyi fért bele, Tonynak nagy élmény volt, különösen a lejövetel, ahogy egyre lejjebb értünk, úgy tért vissza az önbizalma meg a hangja. Visszaérvén Bayanba, még aznap délután átutaztunk Kuta Lombokba, ahol Cun Eyt és Ahmet, a két török testvér már várt minket.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A barátság kötelez.

Minden nagy hirtelen történt. November végén először az vált bizonyossá, hogy Pajtim érkezik. Aztán kaptam egy levelet Latikától, Santosh barátom feleségétől, hogy karácsony előtt Balira jönnek ünnepelni az egyéves házassági évfordulójukat. Santosh-sal együtt jártam egyetemre, régi jó barátom, és 2010 júliusában őneki köszönhettem, hogy bejutottam Dubaiba, és végül náluk laktam 2 hetet. Majd Tony, szintén az egyetemről az egyik legjobb barátom írt nekem, hogy most oda vesz repülőjegyet, ahol vagyok. Évek óta tologattuk ezt a találkozót, és végre úgy látszott, hogy összejön. Bevallom őszintén, sok mindent fel kellett adnom, hogy láthassam barátaimat. Ahelyett, hogy a világ egyik legpompásabb szigetvilágába vetettem volna bele magam, ők lettek a prioritás. Afelől sem volt kétségem, hogy visszaállok teljes turista üzemmódba, ideiglenesen megint fel kell majd adnom a számomra oly kedves vándoréletet. Viszont kaptam helyette olyan pillanatokat, érzéseket és élményeket, amiket csak igazi barátoktól kaphat az ember. És még valami, Pajtikám roppant joviális és empatikus hozzáállása is kellett, hogy minden összejöjjön, és ne legyen konfliktus. Elfogadta, hogy számomra kedves és fontos emberek ők, és ezért hajlandó volt áldozatot hozni. Tudom, teljesen furcsán hangzik, hogy Balin „kellett ragadnunk”, de Bali egy másodosztályú turistaparadicsom ahhoz képest, ami várt volna ránk.

Így hát úgy szálltunk fel a kompra, ami az alig 3 kilométerre levő Balira volt hivatott átdobni minket, hogy ez a nagy (újra)találkozások szigete lesz. Annyiban helyzeti előnyünk volt, hogy Pajtim tavaly itt járt, és rendelkezett némi helyismerettel. A kompon egy újabb német világvándorral - ő motorral hódítja meg éppen Ázsiát - futottunk össze, hogy az alig huszonöt perces átkelést követően a híres szigeten landoljunk. Leráztuk magunkról a számtalan hiénát, és gyalog nekiindultunk. Hamarosan ránk esteledett. Korom sötét volt, az egyetlen fényforrást az egyre ritkuló autók fényszórói jelentették. Egy órás gyaloglás után a civilizáció jelei tünedeztek fel, majd egy 'public bus', azaz egy rozoga, nyitott ajtóval közlekedő „olcsó” busz állt meg, és ajánlott fuvart. Nem ingyen persze, Balin semmi sincs ingyen. Az első és utolsó dolog, ami ingyen volt, az üveg víz, amit még egy háznál kaptunk. Pedig a következő hetekben igen sok időt töltöttem ezen a szigeten. Negarában, a következő kisebb városkában állítottuk meg a buszt, és kezdtünk valami fedél után nézni. Az egyik koszos, a másik túl drága volt, így csak a többedik próbálkozásra sikerült megfelelő helyet találni. Igaz, a bejárattal szembeni Ganesha szobort megpillantva már tudtam, hogy ez lesz az aznapi menedék.

Aztán másnap délelőtt gyaloglás, egy zseniális vegetáriánus ebéd egy Krisna falatozóban, és újabb buszozás következett, s elértünk Legianba. Pajtikám annyira jól emlékezett a dolgokra, hogy rövid gyaloglás után meg is találtuk azt a hotelt, ahol ő tavaly töltött el pár napot. Így utólag szerencsére, a modortalan és udvariatlan recepciós annyira feldühített, hogy végül is nem ott szálltunk meg, hanem a Hotel Kumalában. A következő 3 hétben egy hosszabb megszakítással ez lett a bázis, és számos történés színhelye.

Bali. Sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mára félig megette a turizmus, a pénz, és annak mindent elsöprő hatalma. Persze különleges, ahogy keveredik a balinéz hinduizmus, az egyre inkább terjeszkedő iszlám és a nyugati ateizmus. Kétségtelen, hogy egy szörfparadicsom, mert olyanok az adottságai, és persze vannak még kevésbé frekventált helyek, bár nyilvánvalóan füllentettek azok, akiktől azt hallottam, hogy a sziget északi részén, illetve a sziget belsején vannak még érintetlen területek, ahol meg nem nagyon láttak fehér embert. Ez azért sem lehetséges, mert csak 2010-ben 2.6 millió turista látogatott Balira, ami a sziget gyorsan szaporodó lakosságának jó kétharmada.

Építészetét tekintve azonban valóban bámulatos. A minden sarkon, kis utcai beszögellésben megbúvó szentélyek, oszlopok, a cirádás, mégis harmonikus templomok vagy a furcsa szimmetrikus hatást keltő utakat-utcákat két oldalról összefogó kapuoszlopok gyönyörködtetik a szemet. Többektől kaptam tanácsnak, hogy egy-két dolgot érdemes megnézni a szigeten, mint például Tanah Lotot, a híres tengerparti sziklára épült szentélyt, amit csak csónakon, és csak a brahmin kasztba tartozóak látogathatnak meg. Hát többedmagunkkal el is mentünk, de az a szintű tömegturizmus, ami ott várt, el is vette a további érdeklődésemet. Ehelyett naphosszat a strandon vagy a szállodai medencénél éltük a turisták napi életét. És közben napról-napra izgatottabban vártam barátaim érkezését.

Egyszer csak épp bementem a szobába, amikor Tony ismerős hangja csapta meg fülem, és rohantam ki, hogy keblemre öleljem a nagy gyereket, aki az elmúlt hat és fél év alatt semmit sem változott. Együtt - hárman a Pajtival - mentünk át Kutára, a fő turistaközpontba, ahol addigra Santosh és Lat már várt minket a szállodájuk bárpultjánál. Nagy élmény volt, azt hiszem kívülről nézve is, ahogy ugrándoztunk, nevettünk meg persze koccintottunk jó néhányszor az újratalálkozás örömére. Utoljára így együtt hárman valamikor 2005 tavaszán hülyéskedtünk. Elmentünk szórakozni az egyik híres bárba, és a másnapot is jobbára együtt töltöttük. Időközben a szállodánkban jóban lettünk két török testvérrel, akik alig két nap alatt annyira beilleszkedtek társaságunkba, hogy amikor búcsút vettünk Santoshéktól, ők is velünk jöttek a további kalandokra, merthogy ennyi elég is volt Baliból - egyelőre.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Erős sohasem leszel a súlyzóktól. Maximum izmos.

Ha már egyszer belejöttünk, úgy gondoltuk, hogy folytatjuk vulkántámadást. Bár hallottam róla korábban, úgy gondoltam nekem elég lesz Bromo, különben is Ijen csak egy másik vulkán. Aztán fenn a hegyekben elhatároztuk, hogy még meghódítunk egy másik tűzhányót, ha már mindenki azt rebesgette, hogy nagyon megéri. A probolinggói pályaudvaron, majd a vonaton igencsak kiütközött rajtunk a korai kelés. A csigázó várakozás és a kényelmetlen másodosztályú vonatülések eléggé megviseltek minket, és már sötétben - egy jó pár órás zötykölődés után - toppantunk be Banyuwangi városába, a hatalmas jávai sziget keleti csücskébe. Jó 5 és fél hetes kalandozás után tehát sikerült elkeverednem Jáva nyugati végéből a keletibe.

Egy szimpatikus és angolul jól tudó férfi (ez a kettő együtt igen ritka az állomások környékén) világosított fel bennünket, hogy nem lesz olcsó mulatság, ha tényleg fel akarunk jutni Ijenre. De előbb még szállást is kellett szereznünk, ráadásul úgy tűnt, hogy a másnap hajnali hegytámadás nem fog összejönni, legalább egy napot várnunk kell. A hotel, amit találtunk, medencével és a kényelmes szobával pont alkalmasnak ígérkezett arra, hogy rendesen kifújjuk magunkat. Az eső, de inkább égszakadásnak nevezném, alátámasztotta stratégiai döntésünk helyességét, így nem bántuk, hogy aznapra esett a pihenés. Végül is egy másik fickóval alkudoztunk hosszasan, hogy mennyi az annyi a terepjárós fuvarért, ami az egyetlen opciónak ígérkezett - másképp nem lehet feljutni a hegyre -, s másnap meg is értettük miért. 450000 rúpiáért, azaz kb. 50 dollárért, ott várt minket másnap hajnalban a rozoga négykerekű egy nem éppen bőbeszédű sofőrrel, de bántuk is ám.

Egy jó órás kőkemény hegyi kaptató után, ami helyenként legalább 15 %-os emelkedőt jelentett a vízmosta köves-rögös-kátyús úton, megérkeztünk a parkolóba. Kifizettük a belépőt és a fotózási engedélyt, és a kis falatozóban haraptunk valamit. Nem voltunk egyedül, pár másik autóval több látogató jött, köztük egy tévé amatőr stábja, valamint két geológus. Mint kiderült, speciális napot fogtunk ki, mert a vulkanikus aktivitás a szokásosnál jóval magasabbra szökött, kisebb gázkitöréseket prognosztizáltak. Végül három kanadaihoz és a jókedvű, fiatal túravezetőjükhöz csatlakoztunk, így egy-egy pluszinformációhoz jutottunk. Talán a legérdekesebb az volt nekem, hogy itt fenn a hegyekben szabadon él még a feketepárduc, minden nagymacskafajta legkülönlegesebbje.

Olyan fél óra gyaloglás után találkoztunk az első kénhordárral. Kawa Ijen (ez a vulkán hivatalos neve) különlegessége az, hogy egy aktív felszíni kénbánya működik a kráter gyomrában. A kén egy igen sűrű anyag, komoly tömeggel rendelkezik. A hordárok az egyik vállukon keresztbe vetett bambuszrúd két végén fonott kosárban hordják a kénrögöket. Legkevesebb 65, legtöbb 100 kilót cipelnek kilométereken és az egész életükön keresztül. Már a csúcshoz közel több ilyen kosárhordást ki lehetett próbálni, ami tulajdonképpen csak a megemelését jelentette. Nekem a lábaim rogyadoztak alatta, ezek az emberek meg kilométereken át cipelik is őket.

Végre felértünk a kráter peremére, a külső oldala teljesen földönkívülinek tűnt, ahogy a két évvel ezelőtti kitörés felperzselte és letarolta, csak megüszkösödött csonkok maradtak az erdős bozótosból. Aztán újabb 50 méter után ott volt alattunk a hatalmas, kilométeres kráter. A levezető út annyira különleges, hogy nem tudom semmi eddigi élményemhez hasonlítani. Meredek hegyi ösvény a sziklába vájva, vagy éppen a tonnás sziklak között, ugyanakkor a sok apró kő és lávahomok keveréke barmikor megindulhat a talpad alatt. Lentről a kénfüst a szál irányától változva félig elvarázsolt a látvány, valami fantasy filmben ereztem magam. Egyre lejjebb ereszkedve szép fokozatosan tárult elém a tó, ami a főkrátert sok focipálya nagyságban töltötte fel, ki tudja mikor. Bizonyos időközönként egy-egy kénhordár kapaszkodott velem szembe: komótos, kimért léptékkel küzdött a meredek emelkedővel, a kénfüsttel és a fájdalommal. A emberi fizikai teljesítőképesség határán élik le az életüket ezek a ránézésre inkább kisebb termetű, de legjobb esetben is csak átlagos méretű emberek. Mégis olyan erejük van, amit bármelyik szétgyúrt ismerősöm vagy élsportoló barátom megirigyelne.

Közvetlenül a tóparton van egy természetes bástya, aminek a tetején - már messziről láttam őket - 5 brahmin, azaz hindu pap végezte a napi puját, azaz szertartást. Fehér ruhában és turbánnal, kezüket összetéve, lótuszülésben kantálták a szanszkrit mantrákat, de közben arra is jutott energiájuk, hogy egy-egy mosolyt megeresszenek. Alattuk-mellettük, a tó innenső végén folyik maga a kénkitermelés. Vastag csövek vezetnek le a hegy oldalából, hogy az előbb légnemű, majd a külső hidegebb hőmérséklet hatására cseppfolyóssá való ként lecsapolják, ami a szabad levegőn másodpercek alatt dermed szilárd halmazállapotúvá. Pajti ötletét követve, én is odamerészkedtem az egyik kéntócsához, ahol megmutatták, hogyan lehet különböző formákat önteni, cseppenteni. Az elmaradhatatlan fotózást követően szép lassan visszaindultunk, még pont időben, mert a szélirány megfordult, és a torkot erősen kaparó, irritáló kénes gőz lepte el az ösvényt. Igazán csak felfelé menet értettem meg, illetve éreztem át, hogy mennyire embertelenül nehéz feladat felvinni a kénrögökkel megpakolt kosarakat, abba belegondolni, hogy ezt évtizedekig csinálja valaki, egyszerűen nem is bírtam.

Az élmény összetetten sokkszerű hatása alatt értünk fel ismét a karimára, ahonnan a pár kilométeres lefelé vezető út könnyed csevejjel telt még mindig a kanadaiak társaságában. A falatozónál bevágtunk egy sült tésztát, leöblítettük a torkunkban levő kesernyés kaparást, elbúcsúztunk, és újra a terepjáróba szálltunk. Visszazötyögtünk a városba, összepakoltunk, hogy még elérjük a fél óránként induló komp egyikét. Merthogy következett Bali, az indonéz cirkusz főattrakciója.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!