Simon Dávid a Föld körül

Ha azt mondod, hogy utazó vagy, és szereted a fővárosokat, akkor valamelyik állításod nem igaz.

Bár verőfényes idő volt, két okból nem láthattam a hírhedt Krakatau vulkánt, ahogy a habokat szeltük a Szunda-szorosban keleti irányban. Az egyik, hogy az egyik kamion tetején elköltött reggeli után (képzeljétek el, ahogy egy komp legalsó szintjen, egy kamion tetején hét indonéz teherautó-sofőrrel kézzel tömöm a rizst a számba, viccesen nézhetett ki) egyből az utasoknak fenntartott alvórészlegen kötöttünk ki, és senkit nem kellett ringatni. A másik, hogy a híres vulkáni szigetcsoport olyan jó 200 km-re déli irányba fekszik a útvonaltól, amit a kompok használnak.

Három és fél órával később simán partot értünk Jáván, Indonézia központi szigetén, melynek lakossága körülbelül Német- és Franciaországé együtt. Az első megálló egy reggelivel egybekötve egy benzinkútnál talált minket. Merthogy még mindig a teherautó-konvojjal tartottam, bár fogalmam sem volt, hogy hová tartanak, csak annyit tudtam, hogy Jakartába. Rutinos sofőrjeim amit elvesztettek a vámon, azt visszahozták a réven. Én szépen végignéztem, ahogy két üzemanyag-szállító teherautó beáll melléjük a benzinkút parkolójába, és szépen feltöltik a benzintankokat. Átcsurrant vagy 4-5 hektoliter benzin. Menet közben Antok megint csak annyit jegyzett meg vigyorogva: „korupszi”.

A következő megálló már a legutolsó volt, a széntelep, ahol a rakományt előbb lemérték, majd lelapátolta egy markológép. Kora délután már mehetnékem volt, érzésre meg mindig messze voltam magától a várostól, és miután szedtem magamnak kétmaroknyit az édes kisszemű ázsiai cseresznyéből, búcsút mondtam Antoknak és társainak. Battyogtam vagy két órát, mire rájöttem, hogy a város szíve még vagy 50 kilométer. Döntést kellett hoznom. Az anyagiakat szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy amit hotelre elköltenék, inkább taxira fordítom, és megpróbálok elérni Septi, a lampungi barátom ismerőséhez, akinél legalábbis átmenetileg egy matrac várt.

Jakarta nem sok szót érdemel, mint ahogy előre sejtettem. Annyiban szerencsém volt, hogy a városon belül egy faluba csöppentem, ahol a következő 10 napban összeszedtem magam. Mit csináltam 10 napig? Szerencsére sok mindent lehetett, mert tulajdonképpen egy kis sportfaluba csöppentem bele. Sakkoztam az öregekkel, fociztam a fiatal srácokkal vagy éppen a pingpongklubba jártam le. Tióval, akivel időközben igencsak megkedveltük egymást (egyébként egy tehetséges zenészről van szó), egymást tanítottuk, amikor éppen ráért, és nem az 5 négyzetméteres szobában horkoltunk egymás mellett. Én leginkább a nyelvet tanultam, hogy úgy hagyjam magam mögött a fővárost, hogy viszonylag folyékonyan beszéljem az indonéz nyelvet.

Kétszer egy napra mozdultam ki „a városi faluból”, és annyi elég is volt. Láttam az - egyébként európai építész által tervezett, és véleményem szerint legízléstelenebb és legotrombább, hatalmas - Istiklal mecsetet és Monast, az égnek törő nemzeti emlékművet. Mindkettő a szabadságot és a függetlenséget hivatott hirdetni - hát egyiknek sem sikerült. Hasznosabban töltöttem az időm Szultánnal és a faluban lézengő férfiakkal, akik az alig méteres sikátorok szélén naphosszat semmit csinálnak a padokon, mintsem a város plázáiban és szórakozóhelyein lebzseljek. Merthogy Jakarta a drága éttermeken és a nyugati világot majmoló helyieken kívül körülbelül ezt nyújtja.

Csak egy barátomat és a jelet vártam, hogy indulhassak. 10 nap sok is volt, de kibírható a körülményekhez képest, különösen, hogyha azt veszem, hogy szinte végig esett, legalábbis minden délután és este. Újra találkoztam Mittával, az indonéz lánnyal még Malajziából, és vonatra szálltunk, hogy együtt menjünk Bandungba, ahol a családja már vár minket.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„A legrosszabb a korrupcióban, hogy mint rendszer, olyan tökéletesen működik” - Didier Levy.

 Az esti imára hívó müezzin szavától kísérve érkeztünk Bahaukenibe, a világ hatodik legnagyobb szigetének délkeleti csücskébe. Már Törökországban is nagyon szerettem ezt a romantikája miatt, de nem csak amiatt. A szunnita iszlám egyik legpraktikusabb jellemzője, hogy az ember nagyjából tisztában van az idővel óra nélkül is. A reggeli ima (shubuh) hajnali 4-kor, a déli (dzuhur) 12-kor, a délutáni (ashar) fél 4-kor, a kora esti (maghrib) 6-kor, míg az esti (isya) 7-kor van. Ráadásul amikor ott egyszer már naplemente után áramszünet idején egy pár fiatallal ültünk és beszélgettünk, nekem fel se tűnt a dolog, amíg egyikük meg nem jegyezte: „Látod, az áramszünet Allahra nem vonatkozik” – nyilvánvalóan az árammal működő hangosbeszélőre célozva.

Bahaukeni egy hatalmas forgalmat bonyolító kompkikötő. Az Indonézia két legfontosabb szigete közötti teher-, áru- és személyforgalmat bonyolítják itt egy méretes kompflottával. Ám, ahogy az első ellenőrző kapun áthaladtunk, Antok, a sofőröm megjegyezte: „Kis probléma van. A katonai rendőrség”. Így a 4 teherautó a várakozó parkolóba húzódott félre, és egy hosszadalmas huzavona kezdődött. Természetesen a kenőpénzről szólt az egész alkudozás. Előbb jött az egyik egyenruhás, majd távozott, hogy egy újabb jöjjön helyette, majd egy harmadik, negyedik, egy idő után abbahagytam a számolást. Érdekes módon sohasem egyszerre jöttek, hanem egyesével, maximum kettesével. Az egyenruhások rendszeres raportjai között kávézgatott a konvoj7 fős legénysége. Az egyik ilyen szünet alkalmával sétált oda hozzám Antok, és széttárt karral csak ennyit vetett oda: „korupszi”. Olyan 3-4 óra várakozás után dűlőre jutottak a felek, és az egyik úti okmányba csomagolva átcsúsztatták a köteg pénzt. A tiszt besétált két teherautó közé – én csak a hátát láttam –, megszámolta a pénzt, majd lepisálta az egyik kereket, jelezvén, ki a dudás errefelé.

Végre beállhattunk a külön a teherautóknak fenntartott, tömött placcra, ahol egy újabb türelemjáték kezdődött. A körülbelül másfél óránként induló kompok közül csak minden másodikra engedtek fel egy sor teherautót, és mi csak a negyedik sor egyik felét foglaltuk el. Felmásztam az egyik 'truck' tetejére, és onnan figyeltem, ahogy mindenféle árusok próbálták rátukmálni a portékájukat a várakozó sofőrökre. Ki kávét vagy teát, ki ételt, ki pedig a testét.

Volt időm merengeni, miközben a forró tésztalevest szürcsölgettem a magasban. Például azon, hogy milyen fantasztikus egy hónapot töltöttem Szumátra szigetén. Hogy soha életemben nem tanultam meg ennyit egy nyelvből egy hónap alatt. Hogy miért két olajnagyhatalom (Irán és Indonézia) benzinkútjainál állnak hosszú sorok, és van nyilvánvalóan – államilag mesterségesen kreált - üzemanyagszűke?! Hogy miért a legellentmondásosabb világvallás az iszlám?

Aludni többször is megpróbáltam, de amilyen jóízűen hortyogott mellettem Antok, ahogy gyakorlottan dőlt hátra ülésében, és tette fel lábait a kormányra, nekem annyira nem ment a dolog.

Megpirkadt, és bár már a kompfeljárónál várakozó sorban foglaltunk helyet az egész éjszakás araszolásnak köszönhetően, akkor derült ki, hogy újabb adminisztratív gikszer történt: valami nem stimmel a jeggyel. Így ahelyett, hogy a többi teherautóval együtt begurultunk volna a komp méretes gyomrába, egy újabb különparkolóba hajtottunk jó messze a komptól. Lassan 24 órája voltam úton, kialvatlan és csapzott voltam, eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de feljutok a következő hajóra. Ahogy teljesen kivilágosodott, úgy lett világos nekem is, hogy mekkora méretekkel is rendelkezik a kikötő. Nagy nehezen odataláltam a jegypénztárhoz, ahol mosolyogva értették meg a szándékomat: egy „gyalogos” jegyet szeretnék. Ez azért hatott furcsán, mert senki sem vesz szóló jegyet gyalogosan, különösen nem hajnalban, és pláne nem külföldiként. Miután zsebre vágtam az alig egy eurónyi rúpiába kerülő jegyet, elkezdtem visszabandukolni a parkolóhoz, hogy magamhoz vegyem a felszerelésemet, és búcsút mondjak Antokéknak. Ahogy közelebb értem a parkolóhoz vettem csak észre, hogy 3 teherautó már nincs is ott, a negyedikből integet nekem Antok, hogy siessek.

Alig pár perc múlva már fenn voltunk az egyik kompon, a jegyprobléma időközben megoldódott, hogy máshogy, mint kenőpénzzel. Felhangzott a hajókürt, és végre tengeren voltam: útban Jáva felé!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Septi nem egy átlagos indonéz lány (22 évesen külön lakik a családjától!), aki, amikor értem jött, bár sietett vissza a munkahelyére dolgozni, előtte még az egyik helyi barátja gondjaira bízott. A srác életében először látott, nem sok közös pont van az életünkben, de három perc múlva már a házuk egyik szobájába kalauzolt, hogy én itt aludhatok ma. Nem először gondolkoztam el rajta, hogy vajon én, vagy ismerőseim, családom fordított szituációban hogyan viselkednénk, mi lenne a reakciónk. Az este gitárszó mellett elrepült, és másnap újabb rossz döntést hoztam pár napon belül. Még előzetesen elfogadtam Septi ajánlatát, hogy a hétvégén vele tartok a tengerpartra. Azt nem tudtam, hogy ez a tengerpart milyen messze esik. Hát, igen messze. Ráadásul pont abba az irányba, ahonnan jöttem.

És következetlenségemért az Út büntetett. Kevés szabályom van, de az egyik, hogy visszafelé nem, mindig csak előre. Amúgy tényleg jó pihenő lett volna Krui, a híres szörfös öböl, ahol nyaranta a hullámok elérik a 8-9 méteres magasságot. Ennél összesen 3-4 komolyabb adottságokkal rendelkező szörfparadicsom létezik a Földön. De én nem tudok szörfözni, és mivel a hullámok lecsendesedtek így év vége felé, az összes szörfös is máshova húzott, a kicsi bungalók teljesen üresen álltak, amikor szombat éjjel megérkeztünk. Aztán másnap délben el kellett mennem vécére. Ez volt az első alkalom a huszonvalahányból a következő szűk egy napon belül. Hirtelen magas lázam lett, sugárban spriccelt belőlem a folyadék, és én hármasával-ötösével kapkodtam magamba a különböző kapszulákat. Az éjszaka közepén Septi hősiesen ápolt, bár erről csak foszlányos emlékképek maradtak meg. Hajnalban a kimerültségtől és a temérdek orvosság hatására sikerült elaludnom, addigra már teljesen kiürült a gyomrom is. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor meg kell fogni a folyó kórt, és lényeges inni, nehogy teljesen dehidratálódjak. Másnap reggel valamivel jobban voltam már, és délutánra annyira összeszedtem magam, hogy el tudtunk indulni. Már idefelé is én vezettem a drága nyugati céges autót, és visszafelé megváltás volt, hogy legalább nem arra koncentráltam, mi van a gyomrommal, hanem hogy mielőbb magam mögött tudjam a hosszú, kanyargós és minden elképzelhető járművel teli utat.

Az már csak menet közben derült ki, hogy nem Lampungba, hanem vagy 150 kilométerrel északabbra, Kota Bumiba tartunk, ahol Septinek dolga volt másnap. Minden tiltakozása ellenére nem voltam hajlandó a fülledt bérelt szobájában együtt aludni vele, inkább kifeszítettem szúnyoghálómat a csöppnyi verandán, és kipihentem magam. Szükség is volt rá, mert a következő másfél nap erre nem nagyon volt alkalmam. Tanulva a helyi buszviszonyokból, szóba sem jöhetett más, mint stoppolás. Még kora reggel sikerült megcsípnem egy teherautó-konvojt, akikkel bár döcögősen és lassan, de biztosan haladtunk előre. Az egyik hosszabb szünet alkalmával sárhányószerelés és matricaragaszgatás tette izgalmasabbá az amúgy eléggé egyhangú pihenést.

Dél körülre nagy nehezen sikerült elérni Lampungot - mér épp itt voltam három nappal korábban -, de szerencsére nem mentünk be a városközpontba, hanem az elkerülő úton délnek, a sziget csücske felé vettük az irányt. Merthogy a komp, amivel átjutni reménykedtem a következő hatalmas szigetre, Jávára még vagy jó 80 km-re esik a nagyvárostól. És a teher-, valamint személyforgalom igencsak nagy. Az első konvojból lett egy második, mert egyharmad úton a komp felé fuvarosaim elérték a telephelyet, de voltak annyira empatikusak, hogy rátukmáltak egy másik négy teherautóból álló csapatra, akik már viszont - komppal - Jakarta Special Regionba tartottak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Ha fehér vagy, gazdag vagy” - időnként nagyon szeretnék busman, irokéz vagy tagalog lenni.

Fájt a térdem, ahogy a lábam hosszú órákon keresztül be volt szorulva a saját ülésem és az előttem lévő ülés közé. Fájt a hátam, ahogy a zötykölődő busz oda-odavert az ülés alatti, sunyin meghúzódó fémrúdnak. Minden egyes megálló előtt már majd' bepisiltem. A mellettem és előttem ülő férfiak a képembe cigiztek, és amikor elhúztam a tolós ablakot, akkor az asszonyok reklamáltak, hogy hideg van, csukjam be. És ha ez nem lett volna elég, akkor minden megálló előtt és után meg kellett küzdenem a sofőrrel és segítőjével, hogy én márpedig nem teszem le a hátizsákomat a földre magam mellől, az nem egy kosár gyümölcs, nem vagyok hajlandó az amúgy a kelleténél sokkal jobban teletömött busz - szerencsétlen - utasainak egy újabb ülőalkalmatosságot szolgáltatni, amin minden megállónál végigtaposna a vécézni igyekvő utassereg.

El is fogadták volna makacsságomat, ha ezért cserébe egy plusz jegy árát kifizetem. De eldöntöttem, hogy ezúttal én fogok győzni, nem fogok engedni a buszosok kapzsiságának, és ezt az egyik utolsó alkalommal hangos szóváltás formájában jutattam tudomásukra. Onnantól elfelejtették a dolgot.

Aludni képtelenség volt, így 20 órányi kínkeserves utazás után, szinte teljes végkimerültségben kászálódtam le a buszról Lampung, azaz a szumátrai sziget deli központjának egyik elővárosában.

A kiadós reggeli - a kedvencem - banánlevélben kókusztejjel kifőzött rizs kenyérfa éretlen gyümölcsével csípős szószban, egy kis erőt öntött belém, épp annyit, hogy a város központjába botorkáljak, ahová nagy szerencsémre értem jött padangi barátom, Ardi ismerőse, Septi. Bár méreteit tekintve Lampung vagy fél Budapest, egy teljesen jellegtelen hely. Ettől függetlenül az emberek itt is barátságosak és előzékenyek. De még kedvességükben is sokan Dagobert bácsit látják bennem. Pedig sokszor nem tudnék sokkal koszosabb vagy szakadtabb lenni. Már lassan nem tudom, hogyan tudnék jobban spórolni, de ezt hiába magyarázom sokszor még az értelmiségieknek is. Egyszerűen nem is akarják elfogadni, hogy van szegénység a nyugati világban is, vagy hogy nem minden fehér ember megy ki a vécére reggel, és jön vissza egy zsák pénzzel.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Fire, water and government know nothing of mercy” – ismeretlen.

Hajnalban ébredtem, és a sültrizst még a reggeli meleg előtt belapátoltam, hogy hamar újabb városkák és faluk legyenek mögöttem. Késő délutánra Painan és Batang után, de még Lengayang előtt jártam. Megint nem álltam meg kora délután az adódó hotelnél, hanem mentem tovább. Így keveredtem egy teherautó-pihenőhöz, ahol a nyugati partvidéken a különböző árukat és nyersanyagokat szállító hatlamas teherautók sofőrjei szoktak enni mosakodni, pihenőt tartani. A viszonyok ennek megfelelően messze esnek a luxustól, sőt a civilizációs higiéniától is. De mindenképpen jobb és biztonságosabb, mint az út mellett sátorozni. Gondoltam én. Amikor hátramentem a közös - zuhany nélküli - zuhanyzófélébe, akkor még csak finoman hárítottam el a gazda közeledését, ahogy kimásztam az undorító mosakodó lyukból. Vacsora után, a kifeszített szúnyoghálóm alatt elhelyezkedve (amit az egy nagy közös alvó- és étkezőhelyként szolgáló helyiség közös hosszú fapriccse egyik szélén installáltam) azt vettem észre, hogy a fószer mellém fekszik, és kétpercenként a köztünk lévő alig félméteres távolságot fálaraszonként lopva egyre közelebb fészkelődik. Bár lehunytam a szemem, éberen, megfeszült izmokkal vártam, mire készül. Amikor egyszercsak a combomon éreztem a kezét, minden erőmmel megragadtam a csuklóját, kicsavartam a kezét, és visszalöktem oda, ahonnan jött, nyomatékosítva, hogy hagyjon békét nekem. Az egész hangtalanul és pár másodperc alatt történt, a távolabb hortyogó két másik sofőr nem is észlelt belőle semmit.

Az éjjel végig féléberen aludtam, és pirkadatkor arra ébredtem, hogy az egyik sofőr rázza a lábam. Még előző este ajánlotta fel vacsora közben, hogy elvisz a következő 250 kilométeren, amikor hallotta, hogy merre tartok. Akkor még nem tudtam, hogy a következő egy hét félig-meddig a teherautózásról fog szólni. A főúton döcögve, mindkét oldalon a víz látványa fogadott. Jobb kéz felől a hatalmas óceán, bal kéz felől pedig az esőzések miatt kisebb árvíz húzódott sok-sok kilométeren keresztül. Nem annyira komoly, hogy evakuálni kellett volna, de sok ház kis szigetnek tűnt az eláraszott kertekben. Dél körül értük el azt a szakaszát a partnak, ahol kilométereken keresztül húzódtak a megbarnult pálmafák - a két évvel ezelőtti cunami jegyét viselték magukon. A part mentén élő embereket a víz élteti, hiszen a hal és a rizs, amit mindennap esznek, onnan jön, de a víz jelenti a legnagyobb veszélyt is egyszerre: árvizek és cunamik formájában.

Délutánra értük el Mukomukot, Bengkulu tartomány északi városát, amitől alig 20 kilométerre esett a telep, ameddig közös utunk tartott. Megköszönve a jó társaságot és a könnyed és kényelmes utazást, újból stoppolni fogtam neki. Estére el akartam érni a még mindig több mint 200 kilométerre eső Bengkulu városát, ahol újabb ingyenszállást reméltem a Couchsurfing révén. Ezúttal pénzért, de legalább gyorsan eljutottam a városba: egy autó vett fel. Este már egy internetkávézóból sikerült kapcsolatot teremtenem Evannal, aki autóval jött értem, három lány társaságában. Egy érdekesség. A fogszabályzó Indonéziában ma egy státusszimbólum, ha van neked, azt jelenti, hogy gazdag, legalábbis jómódú vagy. Számtalan fiatal, jó családból való lány amúgy hibátlan mosolyát teszi több mint ellentmondásossá. A három lányból kettőnek az volt, így nem is ragaszkodtam, hogy én fizessem a közös vacsorát, ami után hazamentünk a szüleivel és egyik bátyjával és annak családjával élő Evan házába.

A Bengkuluban eltöltött két nap javát Evan - aki egyébként Hollandiában tanult, és ettől társalgásaink a szokásosnál magasabb szintet ütöttek meg - munkahelyén, a bengkului kormányzóhivatalban töltöttem. Rendelkezésemre bocsátottak egy külön szobát egy laptoppal, ami tökéletes is lett volna, hogy végre rendesen írjak, ha nem jött volna oda kétpercenként valaki megkérdezni a világ legidegesítőbb kérdését: Dari mana? (Where are you from?). Így be kellett érnem a lopott percekkel, egy gyönyörű óceánparti naplementével, mert hetek óta az első nap volt, hogy napnyugtakor nem esett az eső, majd a házban egy kényelmes ággyal, ahol kipihenhettem magam.

Aztán egy rossz döntést hoztam, buszra szálltam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!