„A legrosszabb a korrupcióban, hogy mint rendszer, olyan tökéletesen működik” - Didier Levy.

 Az esti imára hívó müezzin szavától kísérve érkeztünk Bahaukenibe, a világ hatodik legnagyobb szigetének délkeleti csücskébe. Már Törökországban is nagyon szerettem ezt a romantikája miatt, de nem csak amiatt. A szunnita iszlám egyik legpraktikusabb jellemzője, hogy az ember nagyjából tisztában van az idővel óra nélkül is. A reggeli ima (shubuh) hajnali 4-kor, a déli (dzuhur) 12-kor, a délutáni (ashar) fél 4-kor, a kora esti (maghrib) 6-kor, míg az esti (isya) 7-kor van. Ráadásul amikor ott egyszer már naplemente után áramszünet idején egy pár fiatallal ültünk és beszélgettünk, nekem fel se tűnt a dolog, amíg egyikük meg nem jegyezte: „Látod, az áramszünet Allahra nem vonatkozik” – nyilvánvalóan az árammal működő hangosbeszélőre célozva.

Bahaukeni egy hatalmas forgalmat bonyolító kompkikötő. Az Indonézia két legfontosabb szigete közötti teher-, áru- és személyforgalmat bonyolítják itt egy méretes kompflottával. Ám, ahogy az első ellenőrző kapun áthaladtunk, Antok, a sofőröm megjegyezte: „Kis probléma van. A katonai rendőrség”. Így a 4 teherautó a várakozó parkolóba húzódott félre, és egy hosszadalmas huzavona kezdődött. Természetesen a kenőpénzről szólt az egész alkudozás. Előbb jött az egyik egyenruhás, majd távozott, hogy egy újabb jöjjön helyette, majd egy harmadik, negyedik, egy idő után abbahagytam a számolást. Érdekes módon sohasem egyszerre jöttek, hanem egyesével, maximum kettesével. Az egyenruhások rendszeres raportjai között kávézgatott a konvoj7 fős legénysége. Az egyik ilyen szünet alkalmával sétált oda hozzám Antok, és széttárt karral csak ennyit vetett oda: „korupszi”. Olyan 3-4 óra várakozás után dűlőre jutottak a felek, és az egyik úti okmányba csomagolva átcsúsztatták a köteg pénzt. A tiszt besétált két teherautó közé – én csak a hátát láttam –, megszámolta a pénzt, majd lepisálta az egyik kereket, jelezvén, ki a dudás errefelé.

Végre beállhattunk a külön a teherautóknak fenntartott, tömött placcra, ahol egy újabb türelemjáték kezdődött. A körülbelül másfél óránként induló kompok közül csak minden másodikra engedtek fel egy sor teherautót, és mi csak a negyedik sor egyik felét foglaltuk el. Felmásztam az egyik 'truck' tetejére, és onnan figyeltem, ahogy mindenféle árusok próbálták rátukmálni a portékájukat a várakozó sofőrökre. Ki kávét vagy teát, ki ételt, ki pedig a testét.

Volt időm merengeni, miközben a forró tésztalevest szürcsölgettem a magasban. Például azon, hogy milyen fantasztikus egy hónapot töltöttem Szumátra szigetén. Hogy soha életemben nem tanultam meg ennyit egy nyelvből egy hónap alatt. Hogy miért két olajnagyhatalom (Irán és Indonézia) benzinkútjainál állnak hosszú sorok, és van nyilvánvalóan – államilag mesterségesen kreált - üzemanyagszűke?! Hogy miért a legellentmondásosabb világvallás az iszlám?

Aludni többször is megpróbáltam, de amilyen jóízűen hortyogott mellettem Antok, ahogy gyakorlottan dőlt hátra ülésében, és tette fel lábait a kormányra, nekem annyira nem ment a dolog.

Megpirkadt, és bár már a kompfeljárónál várakozó sorban foglaltunk helyet az egész éjszakás araszolásnak köszönhetően, akkor derült ki, hogy újabb adminisztratív gikszer történt: valami nem stimmel a jeggyel. Így ahelyett, hogy a többi teherautóval együtt begurultunk volna a komp méretes gyomrába, egy újabb különparkolóba hajtottunk jó messze a komptól. Lassan 24 órája voltam úton, kialvatlan és csapzott voltam, eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de feljutok a következő hajóra. Ahogy teljesen kivilágosodott, úgy lett világos nekem is, hogy mekkora méretekkel is rendelkezik a kikötő. Nagy nehezen odataláltam a jegypénztárhoz, ahol mosolyogva értették meg a szándékomat: egy „gyalogos” jegyet szeretnék. Ez azért hatott furcsán, mert senki sem vesz szóló jegyet gyalogosan, különösen nem hajnalban, és pláne nem külföldiként. Miután zsebre vágtam az alig egy eurónyi rúpiába kerülő jegyet, elkezdtem visszabandukolni a parkolóhoz, hogy magamhoz vegyem a felszerelésemet, és búcsút mondjak Antokéknak. Ahogy közelebb értem a parkolóhoz vettem csak észre, hogy 3 teherautó már nincs is ott, a negyedikből integet nekem Antok, hogy siessek.

Alig pár perc múlva már fenn voltunk az egyik kompon, a jegyprobléma időközben megoldódott, hogy máshogy, mint kenőpénzzel. Felhangzott a hajókürt, és végre tengeren voltam: útban Jáva felé!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!