„I haven't been to everywhere but it's on my list” - Susan Sonntag.

Egyedül maradtam, illetve mégsem, mert Cun Eytnek es Ahmetnek még egy pár nap volt hátra a szabadságából. Még egy kis turistáskodás nekem is belefért, így hát maradtam. De azután repülőre ültem, és újra Jakartában voltam. Eredetileg nagyon nem így terveztem, de amiért végül is így döntöttem, az egy nagyon is banális ok volt: egyszerűen betelt az útlevelem, és újra volt szükségem. Megint csak hathatós otthoni segítség kellett, hogy ne egy átmeneti, hanem egy normális útlevelet igényeljek. Talán már említettem korábban, hogy jobban viszolygok a magyar külképviseleti szervektől és az ott dolgozó magyaroktól, mint a kórházaktól és a hullaházaktól. Eddigi tapasztalataim mindig azt mondatták velem, hogy a magyar adófizetők pénzén ezek az öltönyös-kiskosztümos jóemberek elég jól nyaralnak, viszont semmi alázat és empátia nincsen bennük azok iránt (a külföldre vetődött magyarokra gondolok), akikért dolgozniuk kellene.

Első benyomásom ezúttal sem különbözött ettől, az egyetlen magyar férfi, akivel találkoztam, kijött ugyan az üvegablak mögül a váróterembe bekapcsolni azt a masinát, ami a digitális fényképet és ujjlenyomatokat kellett, hogy rögzítse, de valahogy elfelejtett megállni két másodpercre bokros teendői között, rám nézni és kezet nyújtani hangos köszönésemre. Ezek után indonézül (!) kellett végigbeszélnem a procedúrát az amúgy kedves titkársági alkalmazottal - jóllehet magyarként, magyar útlevelet igenyeltem egy magyar nagykövetségen, ill. főkonzulátuson. „Mindegy - mondtam magamban -, a lényeg, hogy legalább ezzel is megvolnánk”, és mentem is volna, amikor előbb egy szimpatikus fiatalember, végül a konzul is (vele álltam levelezésben) megjelent, és „mentette a helyzetet”. Legalább normálisak és nem fölényeskedők voltak, amit úgy megszoktam a magyar diplomatáktól. Ez is valami, boldogan léptem ki a világ egyik leggyorsabban fejlődő városába.

Amúgy másodszorra, érdekes módon, kevesebb ellenérzésem volt Jakartával szemben, lehet, hogy csak azért, mert már nem éreztem magam teljesen idegennek? Viszont itt a következő 3 hetet kellett kihúznom. Két határidő szorított: az egyik hogy beleférjek a meghosszabbított vízumomba, és, hogy addig meg is érkezzen az új útlevél. Semmi dolgom nem volt, illetve egy. De az nagyon fontos.

Döntenem kellett, hogy merre és hogyan tovább. Többen mondták, hogy hibát követek el, ha kihagyom Ausztráliát, különben is egy ugrásra vagyok tőle. Szívem nem is titkos vágya volt, hogy eljussak a felkelő nap országába, Japánba. De ez messzinek és több mint költségesnek tűnt. És ott volt Hawaii, a különleges földdarab a semmi közepén, amiről mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. Az már világosan látszott, hogy nem fér bele Polinézia, Mikronézia, de még csak a Fülöp-szigetek sem. Ez mind-mind nem fért bele, valahogy nem voltak benne ebben az Útban. De egyet biztosan tudtam: Amerika következik vagy egyből vagy kitérővel. Szívem szerint legalább annyiban tartottam volna magam az eredeti tervhez, hogy Los Angelesben kössek ki, de erről Apám beszélt le. Hogy jogosan vagy sem, már sohasem fogom megtudni. Így huszáros elhatározás következett, és hosszas töprengés és meditáció után egyre inkább elkezdtem megbarátkozni azzal a névvel, ami a világ egyik, ha nem a legnagyobb városát jelenti: Mexikóváros.

730. nap, 2012. január 31. Két éve vagyok Úton. És pár nap múlva repülök egy új kontinensre, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Nincsenek nagy szavak, vagy okos gondolatok a fejemben. Hálás vagyok Ázsiának, például azért, mert visszaadta az emberekbe és a jövőnkbe vetett hitem. Leborulok Allah, Lord Ganesha és Lord Buddha előtt - ha éppen Ő nem ugyanaz, csak több nevet használ -, és köszönöm ezt a két évet. Nincs kedvenc országom, nincs kedvenc ételem vagy kedvenc helyem. Rájöttem, hogy még sincs a monszunnak szabálya, helyenként változik. Gandhit nem mindenki szereti szülőföldjén, és igenis lehet lekvárt mustárral enni. Szerintem vécépapírral barbárság feneket törölni, és a rák gyógyítható gyümölccsel. Ha tehetném, kineveznék egy napot az évben, amikor nem lehet számítógépet és mobiltelefont használni. A tévé már amúgy is a múlté. Ázsia jó és szép, ne hagyjátok ki, ha tehetitek! Om Santi.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!