A nem pontosan megtervezett utazás különösen sok meglepetést tartogat. Ez olyan, mint amikor éhes vagy, jön az ebéd, de nem tudod még, mi lesz a fogás.


A hoteltől fél kilométerre levő poros buszvégállomásnál azzal kellett megküzdenünk, hogyan is jussunk fel 2300 m magasra, a kis hegyi faluba, ahonnan látni a vulkánt. Nekem jó lett volna a rozoga busz is, ami a helyieket és az egy-két beletörődőbb idelátogatót viszi fel két éghajlati övezettel feljebb. Pajtikám pedig mindenáron robogót akart bérelni, amit a helyiek nyilván joggal utasítanak el, így utólag visszagondolva logikus, hogy miért: egy komoly megélhetési forrástól esnének el.

Az órás győzködés, alkudozás, keresgélés után végül is a középutat választottuk: egy-egy helyi ember mögé pattantunk fel két motorra, hogy alig negyedóra múlva a fülledt trópusi klímát a sokkal hűvösebb-frissebb féltrópusi-félhegyi váltsa fel. Pedig alig emelkedhettünk pár száz métert. Aztán az emelkedés megállt, mint ahogy alattunk a motor is, merthogy defektet kaptunk. Pajtiék, akik gyorsabbak lévén mindig előttünk jártak, nemsoká visszacsorogtak hozzánk, miután nem tudták, miért nem jövünk. Az egyik fószer el, jött egy harmadik vele vissza egy másik motoron a legutolsó falucskából, én átmásztam, és folytattuk. A kacskaringós út egy-két hegyi falun át vezetett, és a következő ezerméteres szintkülönbség során szó szerint átrágtuk magunkat a legalsó felhőrétegen. Annyira hűvösre váltott a levegő, hogy egy ponton meg kellett állnunk, hogy valami hosszúujjút magunkra kapjunk, aztán megint tovább.

A röpke megálló miatt jó másfél órásra sikeredett út egy nyugodt kis faluba torkollott. A fuvarosokat nem eresztettük, amíg a körültekintéssel kiválasztott szállásban, egy úgynevezett homestayben meg nem állapodtunk magunkkal és a helyiekkel. 100 ezer rúpia a fuvarért, ugyanennyi a szobáért, ami tényleg csak egy szoba két ággyal, és ha bírod a menetet, akkor ennyiből megvan ez a kaland. No meg némi étel-ital. Mi valószínűleg a legbarátságosabb kis warungot, egy egyszerű, de kiadós és ízletes sült rizst árusító kuckót találtuk meg, mert hozzá kell tennem: a helyiek nem túl barátságosak, és az idelátogató turistából nem kíváncsiak semmi másra, mint a pénztárcájára. Ngadisariban tényleg semmi nincs, korán sötétedik, viszont ezt közel sem bántuk, mert rendes menetre készültünk.

A fő attrakció a napfelkelte, amit a vulkánegyüttes medencéje körül húzódó hegygerinc több magaslati pontjáról a legszebb megnézni. Viszont a falutól 5 km-re esik az első, és 8-ra a második, a magasabb kilátó. A napfelkeltéhez hajnali 5-re fel kell érni, így még éjjel kell kelni és indulni. Korán vacsoráztunk, megvettük a szükséges kekszeket és vizet, és olyan kilenckor már aludtunk.

3-kor szólt Pajti ébresztője, gyorsan felöltöztünk, feltettük a fejlámpáinkat, és kimentünk az útra, ami a kilátóhoz vezetett. Szerencsénk volt, az első 2 kilométeren még a fejlámpát se kellett használni, a fényes hold mosolygott le ránk, felhőnek nyoma sem volt. Az út meredeken kezdett el kaptatni egy idő után, több helyit, akik lovaikat vezették, hol megülve, hol kantárszáron, le is hagytunk, hogy durván egy óra alatt elérjük az első kilátót. Megálltunk egy kávéra, és kifújtuk magunkat, hogy utána a nehezebb, helyenként kicsit mászós szakasszal is megbirkózzunk. A hegyi ösvény - Pajti egy hang nélkül győzte az általam diktált katonás tempót - a hegygerinc túloldalára vezetett, és egy aszfaltútba torkollott. Az egyéb turisták a drágább es könnyebb utat választották: dzsipekkel vitették fel magukat a kilátóhoz. Az utolsó 15 percben, amit már a kiépített úton tettünk meg, nagyon szaporáztuk a léptünket, mert már pirkadt, percről percre jobbak lettek a látási viszonyok.

Amikor odaértünk, már több tucat ember fényképezett, állt a korlátnál. Ott volt előttem az egyik legcsodálatosabb tűzhányó, a Mount Bromo. Kimásztam a korláton kívülre, Pajti persze követett, és leültünk a rámpára, hogy végre kigyönyörködhessük magunkat a látványban. A szinte szabályos kör alakú medence közepén ott trónolt az ősi hegy. Legközelebb a klasszikus sztratovulkán alakú kis hegy, és közvetlenül mellette-mögötte a híres kráter, még hátrébb a legmagasabb csúcs, ahova csak profi mászók tudnának feljutni. Bal kéz felől, a felhőket rózsaszínbe-narancsba bujtatta az előtörő nap, miközben a medence alján tejszínhabként ült a hajnali felhőpára. A színek percről-percre változtak, mögöttünk egyre többen sorakoztak a korlátnál, és egyre sűrűbben kattogtak a fényképezők.

Kivilágosodott, körülbelül egy fél órát maradhattunk. Amikor eljött az idő, még egyszer magunkba szívtuk a látványt, és visszafordultunk. Alig egy óra alatt lefutottunk a hegyről, és még bőven 7 óra előtt ismét lenn voltunk a falucskában.

Ám ekkor következett a túra második fele, a vulkán meglátogatása. Ngadisari a medencét körülölelő gerinc peremére épült, nagyjából egy magasságban az alatta levő medencéből kimagasodó vulkáncsoporttal. Tehát előbb le kell ereszkedni egy meredek lejtőn, hogy leérjünk a medencébe, majd azt átszelve lehet megmászni a talán Gellért-hegy magasságú főkrátert. Lenn a medencét szürke vulkanikus homokréteg fedi jó néhány négyzetkilométeres területen. A főkráterhez, a Bromo kalderájához egy nagyon hosszú kiépített lépcső vezet fel, miután az ember átverekszi magát az egyre meredekebb homokbuckákból álló kaptatón.

Maga a Bromo név egyébként valószínűleg a Brahmából ered, ami ugye a teremtés főistene a hindu hitvilágban. A mai napig él a hegyi lakosok hagyománya, hogy a kráter mélyén lévő hatalmas lyukba mindenfele szimbolikus áldozatokat dobnak, virágot, ételt, akár állatokat is. A kráter tetején állva beleborzongtam, ahogy belegondoltam, milyen látvány és hatás lehet, amikor a tátongó lyukból (amelyben nyugalmi állapotában víz van) előtör a füst, majd a láva.

Bromo egyébként az elmúlt szűk 8 évben 3-szor is kitört, legutóbb januárban. Méreteire jellemző, hogy megpróbáltunk kisebb köveket eldobni a lyukig, de minduntalan csak a meredek lejtőn landoltak és görögtek lefelé egy darabig, a lyukat egyik sem érte el.
Lejöttünk a hírhedt tűzhányóról, átvágtunk a medencén, visszakapaszkodtunk a faluba, és még mindig csak reggel fél 10 volt. Addigra megtettünk olyan 23-24 kilométert, tehát kijárt nekünk a kiadós tízórai. Visszatértünk a kis falatozónkba, utána összecsomagoltunk, és a warungos férfival és a barátjával megalkudtunk, hogy visszavisznek minket Probolinggóba. Így érkeztünk vissza valamivel dél után a helyes kisvárosba, hogy egy újabb vulkán meghódítását készítsük elő.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!