Csak egy napot töltöttem Pariamanban, ebből is három órát a rendőrségen. No, nem tettem semmi rossz fát a tűzre, csak amikor reggel elváltam Andrytól, ő dolgozni ment, egy fiatal férfit kérdeztem meg, merre találok egy internetkávézót. A férfi tört angolsággal kérdéseket kezdett el feltenni, majd alig egy perc múlva felfedte, hogy ő rendőr valójában, és mint ilyen személyes felelősséggel tartozik az ide látogató turisták biztonságáért. Ezért kérés formájában arra kötelezett, hogy tartsak vele a városi kapitányságra, ahol végtelennek tűnő vizsgálat alá vetették a már amúgy is sok ezer kezet megjárt útlevelemet. Közben válaszoltam a rendőrök újabb és újabb sablon kérdéseire. Tapasztalatom hasznomra vált: minél jobban idegesítettek, annál szélesebb mosollyal és nagyobb türelemmel reagáltam a „korrupció katonáinak” kérdezz-felelekére. Ebédre sikerült kiállítaniuk egy pársoros levelet, melyet szükség esetén felmutathatok állítólag bárhol Indonézia területén. Az este lényegesen kellemesebben, egy karaoke étteremben telt, Andry és kolléganői társaságában. Egyre inkább meggyőződésem, hogy errefelé mindenki egy született énekes, de legalábbis muzikális lélek.

Andry egy NGO-nak dolgozik, és amikor másnap reggel, indulásom előtt elvitt magával az irodába, az éppen a Padangba készülő főnöke nem hagyta, hogy gyalog keljek neki a jó 40 km-re eső városnak. Így az autóban odafelé az indiai eredetű Ananda Marga (az NGO) történetét és célkitűzéseit hallgattam egy másik, nagyon intelligens szingapúri nő előadásában. Padang belvárosában tettek ki, kérésemre egy kamerabolt előtt, ahol azt szándékoztam felmérni, mibe fog fájni egy új fényképező. A környéket körbeszaglásztam egy olcsóbb hotel reményében, de a szobaárak, ahogy előre figyelmeztettek, nagyon magasak voltak, átlagban 40-50 dollár körül mozogtak a standardszobák egy éjszakára. Persze ennek is megvan a magyarázata: a 2009-es pusztító földrengésben a város jó fele elpusztult, több ezer ház dőlt össze vagy rongálódott meg komolyabban. `Gondoltam, spontán szerencsét próbálok ingyen szállás reményében a CouchSurfingen, ehhez csak internetre volt szükségem. Szerencsém volt. Ardi, Arun és Ine két motorral nemsokára értem jöttek.

Meglepetésemre nem Ardi - akinek írtam -, hanem Ine, hármuk közül az egyetlen lány házához mentünk alig pár percre onnan, ahol felvettek. Rögtön feltűnt, hogy az anyuka és a lányok nem viselnek fejkendőt. Ezt jó jelnek tekintettem; ha valamit nem szeretek az iszlámban, akkor az a fejkendő.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!