Benne járunk az esős évszakban, és ez az esős évszak nekem különösen hosszúra nyúlik. Még jó fél évvel ezelőtt kezdődött Indokínában, és ahogy egyre közelebb jutottam az Egyenlítőhöz, úgy tolódott ki a monszun. Ha valaki kiismeri a természetét a trópusi klímának, akkor sok kellemetlenséget meg tud spórolni magának. Az egyik legfontosabb, hogy a monszun későn kelő típus, ritkán jön reggel, viszont annál aktívabb a nap második felében. Olyan, mint egy hisztis gyerek: amíg ki nem tör, nem nyugszik. Tehát nincs olyan monszuneső, ami legalább egy-két percig ne akarná megmutatni az erejét. Ha nem egyből ömlik rád, akkor bizton számíthatsz rá, hogy lesz ennél erősebb is. Ugyanakkor ha hirtelen nagy erővel esik, akkor általában hamar le is csendesedik. Volt olyan eset is, hogy egyszerűen értetlenul álltam a kambodzsai pusztaságban, verőfényes napsütésben, felhő egy szál se, mégis esett. Jött és ment.

Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében erős tempót diktáltam, amikor Rickyvel a nyomomban még kora reggel magunk mögött hagytuk Bukittinggit. Az első 5 kilométeren a fiú még ugrált, sokszor előttem ficánkolt, mint egy bakkecske, én szóltam neki, hogy spóroljon az erejével, mert mindig az utolsó 5 km számít. Délre már többször be kellett várnom, és biztató szavakkal próbáltam extra erőt önteni belé. Mire elértük a tervezett ebédszünettel szolgáló kis falut, alig poroszkált szegény fiú. Az ebéd újra feltöltötte, ahogy engem is, és a hátralevő jó 15 km-t - aminek az első fele a híres 44 hajtűkanyarral büszkélkedő szerpentin, a Kelok 44 - a délután közepére abszolváltuk. Még a hágó tetejéről megpillantottuk a napi célt, a Maninjau tavat, aminek a túlsó partján lakott Ricky barátja, annak családja, és biztos menedék várt minket. A menet végére az eső is elkapott minket, milyen jó, hogy csak a végére, így lemondtam arról az ötletről, hogy a koszos vízű tóban mossam le magamról az izzadtságot.

Ricky barátja, a családfő, amúgy egy 19 gyerekes család legifjabbja, nagy megtiszteltetésnek vette a látogatást: csak hosszas tiltakozás után sikerült rábeszélnem őket, hogy jó nekünk a nappaliban leterített gyékény, nem fogadhatjuk el, hogy átadják szerény hálószobájukat akár erre az egy éjszakára is. Ricky hézagos tolmácsolásának segítségével hallgattam az öregek meséit, legendáit, Minang Kabaóról, azaz Nyugat-Szumátráról, a tóból szerzett halvacsora után. Maga a tó egyébként egy hatalmas beszakadt vulkánkráter, és mint ilyen, a négy híres tó egyike egész Szumátrán. Jóleső érzéssel terültünk el a fárasztó nap után, és bizony fél tíz felé el is aludtam. Pirkadatkor keltem, és a szomszédok furcsáló tekintete által kísérve végeztem el néhány jógagyakorlatot. Hamar indulni akartam, kihasználandó a körülöttem tornyosuló hegyek jótékonyan hűvös reggeli levegőjét. Gyorsan el is búcsúztam Rickyéktől.

A cél a mintegy kétnapi járásra lévő Pariaman városka volt, kinn az Indiai-óceán partján. Természetesen a rövidebb utat választottam a két lehetséges közül. A körülbelül 80 kilométeres út első fele keresztülvág a hegyeken, hogy elérvén a parti sávot délnek forduljon a tartomány székhelye, azaz Padang felé. Az ebédemért, lontong (banánlevélben kifőzött rizs), kenyérfa éretlen gyümölcsével csípős szószban, plusz sült banán, összesen fizettem kb. 50 forintot. Amikor a nagyvárosban később meséltem a barátaimnak a vidéki árakról, sokszor nem hitték el, úgy érveltek, hogy a helyiek valamiért kedveltek engem, és külön kedvezményt adtak.

Egészen késő délutánig azt hittem, hogy a nap újdonsága az marad számomra, hogy végre láttam élőben kakaóültetvényt, kakaótermést és kakaóbabot. Bármilyen furcsa, a kakaó az egy nagy, mondjuk formájában a papayához hasonló gyümölcs, amit eredetileg egy kőhöz ütve kettényitnak, és a vastag, akár centis kéreg alatti, a magok (kakaóbab) körüli édes, rostos gyümölcshúst szopogatják. Mára a legfontosabb édességalapanyagként akár félig éretten is leszedik a gyümölcstermést a fákról, felnyitják őket, egy-két napig a héjban hagyják, hogy a mag körüli édes gyümölcshús összeaszalódjon, majd a magokat kirázva a napon szárítják azokat. A még mindig nyers magokat üzemekbe szállítják, ahol a tévesen kakaóbabként ismert magot megpörkölik, előállítván a csokoládé alapanyagát.

Ahogy emlitettem, azt hittem, ez lesz a nap legfontosabb emléke, de tévedtem. Délután egy fiatal férfi azzal állított meg, hogy menjek vele a közeli község iskolájába, ahol ő angolt tanít. Úgy érvelt, hogy a gyerekeknek nagy élményt jelentene. Beleegyeztem, gondolván arra is, hogy ez, mint sokszor, megoldaná az éjszakai szállás problémáját, de másképpen lett. Az iskolában volt egy igen lassan működő számítógép, amin sikerült megnyitnom a leveleimet, és ebből kiderült, hogy Ricky egyik barátja már vár Pariamanban. Miután ezt közöltem, a fiatal angoltanár azonnal felajánlotta, hogy elvisz engem motorján. Az eső megint nekieredt, és alig 10 km után a szemünk láttára ütközött egy motor és egy autó. A motoron két fiatal egyetemista lány ült - sisak nélkül. Azonnal megálltunk.

Látván a helyiek teljes hozzá nem értését, azonnal a kezembe vettem a helyzetet, rákérdeztem, mentőt nem is hívtak. Az egyik lány csúnyán beütötte a feját, az állán hosszú vágás tátongott, felső ajka felszakadt, és a szája alatt a bőr leégett. A másik lánynak nagyobb szerencséje volt, ő az egyik térdénél kapta a legnagyobb ütést. Mérlegelve a helyzetet, az első lányt vettem először kezelésbe. A fiatal tanár tolmácsolásával kikérdeztem, hogy hol fáj, mit érez. Miután úgy láttam, hogy talán megúszta egy agyrázkodással és külső sérülésekkel, vízszintesbe fektettük, adtam neki kettőt a legerősebb fájdalomcsillaptóimból, vizet, kendőket és párnát kértem az alig pár méterre lévő házból kitóduló helyiektől. A sebeket lefertőtlenítettem, és a vágást összekapcsoltam. Miután végeztem, bevitettem a házba, és a lelkére kötöttem, hogy ne üljün fel, ne mocorogjon, hanem próbáljon nyugodtan feküdni. Majd a másik lánynak a gyorsan dagadó lábát vizsgáltam meg, persze minden hozzáértés nélkül. Neki is adtam egyet a nyugtató-fájdalomcsillapító tabletták közül, és egy hidegvizes borogatást fásliztam a térde köré. Egy cetlire felírtam az orvosnak, hogy milyen gyógyszert adtam a lányoknak, majd elbúcsúztam a háziaktól, és az addigra a helyszínre érkező fiútestvérektől.

Már sötét volt, mire végeztünk, és a következő jó 45 kilométeres esőben motorozás nem volt egy leányálom, különösen a húszkilós Manival a hátamon. A városközpontba érkezvén elkértem az angoltanár telefonját, és felhívtam Andryt, aki alig 20 perc múlva fel is vett az autójával a még mindig enyhén szitáló esőben. A közelben lévő szobájában ledobtam a csomagomat, vettem egy megváltással felérő zuhanyt, és elmentünk vacsorázni. A sültrizs és tea felett hamar megbarátkoztam a nagyon barátságos és értelmes Andryval, majd később pillanatok alatt aludtam el a hosszú nap végén.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!