Három hét éppen hogy arra volt elég, hogy Szumátra keleti oldaláról a nyugatira keveredjek át. Amikor nagy vonalakban felvázoltam magam előtt, hogy hová is szeretnék eljutni Indonézián belül, akkor azt tartottam többek között a szemem előtt, hogy 4 hónapba bele kell férnem, mert még így is legalább 3 ország marad Ázsiából, amikor már megkezdem a harmadik évet. Ez a négy hónap becslésem szerint havi átlag legalább 2000 megtett km-t jelent.

Sem az Út, sem pedig a cipőm persze nem számolgat, és amikor gyalogolok, ők visznek a hátukon. Így történt ez akkor is, amikor magam mögött hagytam Padangot. És csak akkor tudatosult bennem, hogy újra víz, méghozzá az Indiai-óceán mellett vagyok. Dél felé vezetve, az út a szabálytalanul kanyargó partvonalat követte, hogy időnként egy-egy hegyet megkerülve távolodjak el, majd kerüljek ismét közel a vízhez. Ebédidőben egy női motoros tukmált rám egy fuvart egy ebédajánlattal egybekötve, amit elfogadtam. Rossz irányba, azaz újból Padang városa felé fordultunk, és hiába tiltakoztam félpercenként, hogy én akkor most leszállok, még álljunk meg, nem úgy megy az, esélyem se volt, ő mindig csak ennyit mondott, hogy „egy perc”. A motorozás végére beletörődtem a dologba, majd lesz, ahogy lesz. Így egy jó fél óra után már Padang túlsó oldalán álltunk meg, és az ízletes ebéd, felvonultatva Nyugat-Szumátra összes finomságát, kárpótolt mindenért. Jó két óra múlva nagyjából ugyanott, talán 10 kilométerrel előrébb találtam magam. És szerencsére elkezdett esni az eső. Azonnal kaptam a lehetőségen, és az eső elől fedél alá menekülő nőnek istenveledet intettem, miközben Manira ráhúztam az esőköpenyét.

Jó tempót diktáltam estig, és mivel fogalmam sem volt hol vagyok, vártam a lehetőségre, hogy menedéket találjak. Hónapok óta először esett meg velem, hogy már rég sötét volt, amikor még mindig gyalogoltam. Az alkalom jött, jönnie kellett. Egy „rumah makan”, azaz étteremszerűség előtt egy férfi szólított meg angolul, hogy „hová-hová?”. Mint kiderült, ő volt a tulajdonosa nemcsak az étteremnek, hanem a még vagy 15 kilométerrel korábban magam mögött hagyott egyetlen hotelnek is, ami előtt elhaladtam. Húsz perccel később, miután rendesen ki lettem kérdezve, már faltam a rizst és csirkét. Végülis az étterem mögötti családi házban, Carlos fiának a szobájában alhattam ki rendesen magam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!