Simon Dávid a Föld körül

Erős sohasem leszel a súlyzóktól. Maximum izmos.

Ha már egyszer belejöttünk, úgy gondoltuk, hogy folytatjuk vulkántámadást. Bár hallottam róla korábban, úgy gondoltam nekem elég lesz Bromo, különben is Ijen csak egy másik vulkán. Aztán fenn a hegyekben elhatároztuk, hogy még meghódítunk egy másik tűzhányót, ha már mindenki azt rebesgette, hogy nagyon megéri. A probolinggói pályaudvaron, majd a vonaton igencsak kiütközött rajtunk a korai kelés. A csigázó várakozás és a kényelmetlen másodosztályú vonatülések eléggé megviseltek minket, és már sötétben - egy jó pár órás zötykölődés után - toppantunk be Banyuwangi városába, a hatalmas jávai sziget keleti csücskébe. Jó 5 és fél hetes kalandozás után tehát sikerült elkeverednem Jáva nyugati végéből a keletibe.

Egy szimpatikus és angolul jól tudó férfi (ez a kettő együtt igen ritka az állomások környékén) világosított fel bennünket, hogy nem lesz olcsó mulatság, ha tényleg fel akarunk jutni Ijenre. De előbb még szállást is kellett szereznünk, ráadásul úgy tűnt, hogy a másnap hajnali hegytámadás nem fog összejönni, legalább egy napot várnunk kell. A hotel, amit találtunk, medencével és a kényelmes szobával pont alkalmasnak ígérkezett arra, hogy rendesen kifújjuk magunkat. Az eső, de inkább égszakadásnak nevezném, alátámasztotta stratégiai döntésünk helyességét, így nem bántuk, hogy aznapra esett a pihenés. Végül is egy másik fickóval alkudoztunk hosszasan, hogy mennyi az annyi a terepjárós fuvarért, ami az egyetlen opciónak ígérkezett - másképp nem lehet feljutni a hegyre -, s másnap meg is értettük miért. 450000 rúpiáért, azaz kb. 50 dollárért, ott várt minket másnap hajnalban a rozoga négykerekű egy nem éppen bőbeszédű sofőrrel, de bántuk is ám.

Egy jó órás kőkemény hegyi kaptató után, ami helyenként legalább 15 %-os emelkedőt jelentett a vízmosta köves-rögös-kátyús úton, megérkeztünk a parkolóba. Kifizettük a belépőt és a fotózási engedélyt, és a kis falatozóban haraptunk valamit. Nem voltunk egyedül, pár másik autóval több látogató jött, köztük egy tévé amatőr stábja, valamint két geológus. Mint kiderült, speciális napot fogtunk ki, mert a vulkanikus aktivitás a szokásosnál jóval magasabbra szökött, kisebb gázkitöréseket prognosztizáltak. Végül három kanadaihoz és a jókedvű, fiatal túravezetőjükhöz csatlakoztunk, így egy-egy pluszinformációhoz jutottunk. Talán a legérdekesebb az volt nekem, hogy itt fenn a hegyekben szabadon él még a feketepárduc, minden nagymacskafajta legkülönlegesebbje.

Olyan fél óra gyaloglás után találkoztunk az első kénhordárral. Kawa Ijen (ez a vulkán hivatalos neve) különlegessége az, hogy egy aktív felszíni kénbánya működik a kráter gyomrában. A kén egy igen sűrű anyag, komoly tömeggel rendelkezik. A hordárok az egyik vállukon keresztbe vetett bambuszrúd két végén fonott kosárban hordják a kénrögöket. Legkevesebb 65, legtöbb 100 kilót cipelnek kilométereken és az egész életükön keresztül. Már a csúcshoz közel több ilyen kosárhordást ki lehetett próbálni, ami tulajdonképpen csak a megemelését jelentette. Nekem a lábaim rogyadoztak alatta, ezek az emberek meg kilométereken át cipelik is őket.

Végre felértünk a kráter peremére, a külső oldala teljesen földönkívülinek tűnt, ahogy a két évvel ezelőtti kitörés felperzselte és letarolta, csak megüszkösödött csonkok maradtak az erdős bozótosból. Aztán újabb 50 méter után ott volt alattunk a hatalmas, kilométeres kráter. A levezető út annyira különleges, hogy nem tudom semmi eddigi élményemhez hasonlítani. Meredek hegyi ösvény a sziklába vájva, vagy éppen a tonnás sziklak között, ugyanakkor a sok apró kő és lávahomok keveréke barmikor megindulhat a talpad alatt. Lentről a kénfüst a szál irányától változva félig elvarázsolt a látvány, valami fantasy filmben ereztem magam. Egyre lejjebb ereszkedve szép fokozatosan tárult elém a tó, ami a főkrátert sok focipálya nagyságban töltötte fel, ki tudja mikor. Bizonyos időközönként egy-egy kénhordár kapaszkodott velem szembe: komótos, kimért léptékkel küzdött a meredek emelkedővel, a kénfüsttel és a fájdalommal. A emberi fizikai teljesítőképesség határán élik le az életüket ezek a ránézésre inkább kisebb termetű, de legjobb esetben is csak átlagos méretű emberek. Mégis olyan erejük van, amit bármelyik szétgyúrt ismerősöm vagy élsportoló barátom megirigyelne.

Közvetlenül a tóparton van egy természetes bástya, aminek a tetején - már messziről láttam őket - 5 brahmin, azaz hindu pap végezte a napi puját, azaz szertartást. Fehér ruhában és turbánnal, kezüket összetéve, lótuszülésben kantálták a szanszkrit mantrákat, de közben arra is jutott energiájuk, hogy egy-egy mosolyt megeresszenek. Alattuk-mellettük, a tó innenső végén folyik maga a kénkitermelés. Vastag csövek vezetnek le a hegy oldalából, hogy az előbb légnemű, majd a külső hidegebb hőmérséklet hatására cseppfolyóssá való ként lecsapolják, ami a szabad levegőn másodpercek alatt dermed szilárd halmazállapotúvá. Pajti ötletét követve, én is odamerészkedtem az egyik kéntócsához, ahol megmutatták, hogyan lehet különböző formákat önteni, cseppenteni. Az elmaradhatatlan fotózást követően szép lassan visszaindultunk, még pont időben, mert a szélirány megfordult, és a torkot erősen kaparó, irritáló kénes gőz lepte el az ösvényt. Igazán csak felfelé menet értettem meg, illetve éreztem át, hogy mennyire embertelenül nehéz feladat felvinni a kénrögökkel megpakolt kosarakat, abba belegondolni, hogy ezt évtizedekig csinálja valaki, egyszerűen nem is bírtam.

Az élmény összetetten sokkszerű hatása alatt értünk fel ismét a karimára, ahonnan a pár kilométeres lefelé vezető út könnyed csevejjel telt még mindig a kanadaiak társaságában. A falatozónál bevágtunk egy sült tésztát, leöblítettük a torkunkban levő kesernyés kaparást, elbúcsúztunk, és újra a terepjáróba szálltunk. Visszazötyögtünk a városba, összepakoltunk, hogy még elérjük a fél óránként induló komp egyikét. Merthogy következett Bali, az indonéz cirkusz főattrakciója.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A nem pontosan megtervezett utazás különösen sok meglepetést tartogat. Ez olyan, mint amikor éhes vagy, jön az ebéd, de nem tudod még, mi lesz a fogás.

A hoteltől fél kilométerre levő poros buszvégállomásnál azzal kellett megküzdenünk, hogyan is jussunk fel 2300 m magasra, a kis hegyi faluba, ahonnan látni a vulkánt. Nekem jó lett volna a rozoga busz is, ami a helyieket és az egy-két beletörődőbb idelátogatót viszi fel két éghajlati övezettel feljebb. Pajtikám pedig mindenáron robogót akart bérelni, amit a helyiek nyilván joggal utasítanak el, így utólag visszagondolva logikus, hogy miért: egy komoly megélhetési forrástól esnének el.

Az órás győzködés, alkudozás, keresgélés után végül is a középutat választottuk: egy-egy helyi ember mögé pattantunk fel két motorra, hogy alig negyedóra múlva a fülledt trópusi klímát a sokkal hűvösebb-frissebb féltrópusi-félhegyi váltsa fel. Pedig alig emelkedhettünk pár száz métert. Aztán az emelkedés megállt, mint ahogy alattunk a motor is, merthogy defektet kaptunk. Pajtiék, akik gyorsabbak lévén mindig előttünk jártak, nemsoká visszacsorogtak hozzánk, miután nem tudták, miért nem jövünk. Az egyik fószer el, jött egy harmadik vele vissza egy másik motoron a legutolsó falucskából, én átmásztam, és folytattuk. A kacskaringós út egy-két hegyi falun át vezetett, és a következő ezerméteres szintkülönbség során szó szerint átrágtuk magunkat a legalsó felhőrétegen. Annyira hűvösre váltott a levegő, hogy egy ponton meg kellett állnunk, hogy valami hosszúujjút magunkra kapjunk, aztán megint tovább.

A röpke megálló miatt jó másfél órásra sikeredett út egy nyugodt kis faluba torkollott. A fuvarosokat nem eresztettük, amíg a körültekintéssel kiválasztott szállásban, egy úgynevezett homestayben meg nem állapodtunk magunkkal és a helyiekkel. 100 ezer rúpia a fuvarért, ugyanennyi a szobáért, ami tényleg csak egy szoba két ággyal, és ha bírod a menetet, akkor ennyiből megvan ez a kaland. No meg némi étel-ital. Mi valószínűleg a legbarátságosabb kis warungot, egy egyszerű, de kiadós és ízletes sült rizst árusító kuckót találtuk meg, mert hozzá kell tennem: a helyiek nem túl barátságosak, és az idelátogató turistából nem kíváncsiak semmi másra, mint a pénztárcájára. Ngadisariban tényleg semmi nincs, korán sötétedik, viszont ezt közel sem bántuk, mert rendes menetre készültünk.

A fő attrakció a napfelkelte, amit a vulkánegyüttes medencéje körül húzódó hegygerinc több magaslati pontjáról a legszebb megnézni. Viszont a falutól 5 km-re esik az első, és 8-ra a második, a magasabb kilátó. A napfelkeltéhez hajnali 5-re fel kell érni, így még éjjel kell kelni és indulni. Korán vacsoráztunk, megvettük a szükséges kekszeket és vizet, és olyan kilenckor már aludtunk.

3-kor szólt Pajti ébresztője, gyorsan felöltöztünk, feltettük a fejlámpáinkat, és kimentünk az útra, ami a kilátóhoz vezetett. Szerencsénk volt, az első 2 kilométeren még a fejlámpát se kellett használni, a fényes hold mosolygott le ránk, felhőnek nyoma sem volt. Az út meredeken kezdett el kaptatni egy idő után, több helyit, akik lovaikat vezették, hol megülve, hol kantárszáron, le is hagytunk, hogy durván egy óra alatt elérjük az első kilátót. Megálltunk egy kávéra, és kifújtuk magunkat, hogy utána a nehezebb, helyenként kicsit mászós szakasszal is megbirkózzunk. A hegyi ösvény - Pajti egy hang nélkül győzte az általam diktált katonás tempót - a hegygerinc túloldalára vezetett, és egy aszfaltútba torkollott. Az egyéb turisták a drágább es könnyebb utat választották: dzsipekkel vitették fel magukat a kilátóhoz. Az utolsó 15 percben, amit már a kiépített úton tettünk meg, nagyon szaporáztuk a léptünket, mert már pirkadt, percről percre jobbak lettek a látási viszonyok.

Amikor odaértünk, már több tucat ember fényképezett, állt a korlátnál. Ott volt előttem az egyik legcsodálatosabb tűzhányó, a Mount Bromo. Kimásztam a korláton kívülre, Pajti persze követett, és leültünk a rámpára, hogy végre kigyönyörködhessük magunkat a látványban. A szinte szabályos kör alakú medence közepén ott trónolt az ősi hegy. Legközelebb a klasszikus sztratovulkán alakú kis hegy, és közvetlenül mellette-mögötte a híres kráter, még hátrébb a legmagasabb csúcs, ahova csak profi mászók tudnának feljutni. Bal kéz felől, a felhőket rózsaszínbe-narancsba bujtatta az előtörő nap, miközben a medence alján tejszínhabként ült a hajnali felhőpára. A színek percről-percre változtak, mögöttünk egyre többen sorakoztak a korlátnál, és egyre sűrűbben kattogtak a fényképezők.

Kivilágosodott, körülbelül egy fél órát maradhattunk. Amikor eljött az idő, még egyszer magunkba szívtuk a látványt, és visszafordultunk. Alig egy óra alatt lefutottunk a hegyről, és még bőven 7 óra előtt ismét lenn voltunk a falucskában.

Ám ekkor következett a túra második fele, a vulkán meglátogatása. Ngadisari a medencét körülölelő gerinc peremére épült, nagyjából egy magasságban az alatta levő medencéből kimagasodó vulkáncsoporttal. Tehát előbb le kell ereszkedni egy meredek lejtőn, hogy leérjünk a medencébe, majd azt átszelve lehet megmászni a talán Gellért-hegy magasságú főkrátert. Lenn a medencét szürke vulkanikus homokréteg fedi jó néhány négyzetkilométeres területen. A főkráterhez, a Bromo kalderájához egy nagyon hosszú kiépített lépcső vezet fel, miután az ember átverekszi magát az egyre meredekebb homokbuckákból álló kaptatón.

Maga a Bromo név egyébként valószínűleg a Brahmából ered, ami ugye a teremtés főistene a hindu hitvilágban. A mai napig él a hegyi lakosok hagyománya, hogy a kráter mélyén lévő hatalmas lyukba mindenfele szimbolikus áldozatokat dobnak, virágot, ételt, akár állatokat is. A kráter tetején állva beleborzongtam, ahogy belegondoltam, milyen látvány és hatás lehet, amikor a tátongó lyukból (amelyben nyugalmi állapotában víz van) előtör a füst, majd a láva.

Bromo egyébként az elmúlt szűk 8 évben 3-szor is kitört, legutóbb januárban. Méreteire jellemző, hogy megpróbáltunk kisebb köveket eldobni a lyukig, de minduntalan csak a meredek lejtőn landoltak és görögtek lefelé egy darabig, a lyukat egyik sem érte el.
Lejöttünk a hírhedt tűzhányóról, átvágtunk a medencén, visszakapaszkodtunk a faluba, és még mindig csak reggel fél 10 volt. Addigra megtettünk olyan 23-24 kilométert, tehát kijárt nekünk a kiadós tízórai. Visszatértünk a kis falatozónkba, utána összecsomagoltunk, és a warungos férfival és a barátjával megalkudtunk, hogy visszavisznek minket Probolinggóba. Így érkeztünk vissza valamivel dél után a helyes kisvárosba, hogy egy újabb vulkán meghódítását készítsük elő.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Azt nem sikerült megtudnom, hogy miért említik Solót Jogjakartával együtt, igaz, egy esténél többet nem is töltöttünk ott. Miután lekaszálódtunk a legutolsó kisteherautóról (aznap összesen négy különböző pickupon ültünk), már sötétben - és bevallom: eléggé elgyötörten – leltünk rá egy hotelre az egyik keresztutcában. Annál többre nem futotta, mint hogy kimenjünk harapni valamit, helyi kebabot és martabakot, az egyik híres indonéz édességet tüntettük el seperc alatt. Ám semmi sem közelíti meg a srabit, azt az egyszerű utcai árusoknál banánlevélen felszolgált rizsfelfújtat, amit banánnal, csokival vagy kenyérfa érett gyümölcsével szórnak meg a tetején. Egész ázsiai utazásom alatt nem ettem ilyen finom és ennyire eltalált édességet. És ez sokat elmond, mert az európai konyha egy aspektusban általában magasan ver bármi mást: az édességek tekintetében. Márpedig én máglyarakáson, mákfagyin, mignonon, apfelstrudelen, germknödelen, vagy éppen tiramisun nőttem fel, hogy csak említsek egy párat. De abba is hagyom, mert összefutott a nyál a számban, és ha minden igaz, akkor még sokáig nélkülöznöm kell őket.

Másnap pont egy városi sportnapot fogtunk ki. A főutat, amin előző este még számtalan jármű berregett, gyalogosok és biciklisták lepték el. Ám a fő attrakció az út szélén hosszú sorban ülő sakkozók voltak. Fiatalok és öregek, férfiak és nők, egész családok, és véges-végig sakktáblák. Mi is beálltunk egy körre, csakhogy öregbítsük kis hazánk hírnevét. De tovább kellett állnunk, mert úgy döntöttünk, hogy el akarjuk érni Surabayát, Indonézia második legnagyobb városát. Egy kevés gyaloglás után nekiálltunk ismét stoppolni, de számtalan hasztalan kísérlet után egy buszra kerültünk fel, és kifogtuk az egyetlen Forma-1-es versenyzőt, aki még soha nem ült ilyen autóban. A különbség a valós versenyzőkhöz képest, hogy emberünk egy átlagos buszt vezet mintegy 65 emberrel a fedélzetén - az előírt 45 helyett. Mivel valamivel később pont elöl, szinte mellette kaptunk helyet (az elején még álltunk, az üléseket csak megörökölni lehet a leszállóktól), és premier plánban éltük át, ahogy átgázoltunk 549 motoroson, illetve csak majdnem, szorítottunk le legalább kétszer ennyit a szemből jövők közül, löktünk majdnem az árokba autókat és kisebb járműveket tucatjával, és csak a hasonló kategóriájú és súlyú buszok és teherautók elől bújtunk vissza a saját baloldali sávunkba.

Már sötét volt, amikor a busz fékezett a pályaudvaron. Az égvilágon semmit sem tudtam Surabayáról, kivéve azt, hogy egy Barcelona méretű város, amibe maholnap két Barcelonát is bele lehet majd préselni. Egyébként Kelet-Jáva központja, és teljesen jellegtelen, viszont modern. A buszpályaudvar, mint oly sok másik, barátságtalan és tele van árusokkal, taxisokkal, és olyan légköre van, amit mielőbb magad mögött akarsz hagyni. Alkudozás és egy drága, viszont hasztalan telefonhívás után taxiba pattantunk, és a mintegy 20 kilométerre eső belvárosba hajtattunk. Találomra szálltunk ki, amikor megláttunk egy modern szállodát, és nem is kerestünk tovább. Tiszta volt és kényelmes, drága és praktikus, de miután Pajti nem éppen a csúcsformáját futotta, úgy döntöttünk két éjszakát maradunk, többek között olyan földhözragadt szempontot figyelembe véve, mint a ruhamosás. A pompás rákvacsora és a friss ágy mindenképpen kellett, hogy másnap nagyon későn kelve nekivágjunk a városnak gyalog.

Bandukoltunk, egy térképet is kerítettünk, és akkor értettük csak meg, micsoda távolságok vannak városon belül. Vagy másfél óra után értük el a szabadság emlékművet, mely az indonéz függetlenségi mozgalom talán legfontosabb csatájának és az első elnök, Suharto (akkor meg csak egy forradalmár) egyik legfontosabb beszédének hivatott emléket állítani. Van még egy nevezetes épület, amit a hírhedt kínai admirálisról, Cheng Hóról neveztek el: ez elméletileg egy mecset kínai építészeti stílusban. Na mármost, mi jártunk egy kínai templomban, amiről azt mondták, hogy az az, de hogy én nem láttam semmilyen iszlámra utaló jelet, az is biztos. Késő délután értünk vissza a szállodába. Amíg én a hotelben lévő internetkávézóban dolgoztam, Pajti kiszaglászta és becserkészte a nem is olyan messzire eső pályaudvart, ahová később együtt már a teljes felszereléssel vonultunk ki. Az újabb cél egy régóta áhított vágyam volt: Bromo. Pont egy másik magyar sráctól, aki pont itt tanult egy évet Surabayában hallottam, hogy Jáva egyik fő természeti látványossága, a világ egyik leggyönyörűbb vulkáncsoportja, Bromo.

Vonatjegyet vettünk, de a kinézett célvároska helyett eggyel korábbra, mert Pasuruanban nem állt meg a vonat. Azt már csak a vonaton tudtuk meg, hogy célszerűbb elmennünk Probolinggóig, és onnan támadni a hegyeket, így blicceltünk egyet a következő 30 kilométeren, és már késő éjjel kavarodtunk le egy meglepően kellemes és hangulatos kisvároskába. Fogtunk két becakot (háromkerekű biciklis riksát), és elhajtattunk a Bromo View Hotelbe. No, nem azért hívják így, mert másnap reggel valami csodás látványra ébredtünk.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Kicsekkoltunk a hotelből, és nyakunkba vettük az Utat azzal az elhatározással, hogy megnézzük Prambanant, és lehetőleg estig elérjük a mintegy jó hetven kilométerre levő Solót. Pár órás gyaloglás után egy kisteherautó nyitott hátulján élveztük a napsütést, de nem sokáig, mert alig pár perc múlva kitett minket a méltán híres Prambanan templomkomplexum bejáratánál. Az csak mellékesen jut most az eszembe, hogy megálltunk egyszer frissítőért, amikor is Pajtikám számolta az egy perc alatt elhaladó motorosok számát. Közösen állapítottuk meg rövid fejszámolást követően, hogy Indonézia egy közepesen nagy városának egyetlen főútján több motoros haladhat el egy nap alatt, mint ahány motor összesen van Magyarországon. Azt hiszem, ez mindent elmond Indonézia és általában Ázsia dimenzióit illetően.

Ellentétben a kereszténységgel vagy az iszlámmal a hinduizmus nem egy hódító vallás. Azt, hogy sok száz évvel ezelőtt sok ezer kilométerre eljutott a bölcsőjétől, csak úgy érhette el, hogy olyan univerzális koncepcióval bír (megengedő), ami egyetlen más vallásnak vagy filozófiának sem a sajátja, ha úgy tetszik. Azért élt túl mindent, és virágzik a mai napig, mert minden újat integrálni lehet az 'Om' rendszerébe, amire sem előtte, sem utána nem volt példa. A sumér, az egyiptomi, a görög, a római kultúrák le-, illetve eltűntek, halottak mára. Igaz, hagyatékuk el bennünk. A hinduizmus viszont maga él bennünk. Az a harmonikus világnézet, ami biztosítja az emberiség egyik, ha nem a legfontosabb vezérfonalát, az együtt-élést. Az együttélést magunkkal, más emberekkel, a természettel, az Istennel, más istenekkel.
Hiszen mi más lenne a magyarázat arra, hogy a légvonalban egymástól alig 50 kilométerre eső és a történészek szerint egy időben épült (mindkettőt az i. sz. 9. századra teszik) Borobudur és Prambanan teljesen más isteneket szolgáljon. Míg Borobudur buddhista, addig Prambanan a Trimurtinak, a hinduk 3 főistenének lett szentelve. Valamikor a múlt évezred közepére mindkét templom elhagyatottá vált, logikus magyarázatként szolgál a durván a kettő közé eső máig aktív vulkán, a Mount Merapi többszöri kitörése. Az már csak érdekesség, hogy tulajdonképpen mindkét szent hely fő szimbóluma a lótuszvirág, mind a részleteket, mind az egész konstrukciót tekintve.

Hogy precízebb legyek, hozzá kell tennem, hogy a központi szentély az utóbbiban Siváé, tehát ő volt legfontosabb isten az építők szemében. Érdekes kérdés, amit Pajtim tett fel: miért olyan fontos a rombolás istene? Mert rombolás nélkül nincs újjáépítés, ami maga a világ körforgása. Így Siva nélkül nincs Brahma, és fordítva. A komplexum szerkezete itt is klasszikus, a külső, mára többnyire beomlott kisebb szentélyek gyűrűkben veszik körül a legbelső udvart, ahol a legnagyobb templomok, szám szerint 3 plusz 3 helyezkedik el. A három főistennek és szent állataiknak (akik magukban alsóbbrendű istenek is) páros kialakítást rendszereztek, így Brahmma templomával szemben Angsa (a szent hattyú), Visnuéval szemben Garuda (a tűzmadár, ami mellesleg Indonézia egyik nemzeti szimbóluma), míg a központi szentéllyel szemben Nandi (a fehér bika) található.

Durván két óra alatt bejártuk az egész szentélyrendszert, és menni kellett, mert el akartuk érni Surakartent (Solo). Stoppolni fogtunk neki, és bár hosszabb ideig tartott, mint saccoltam, végül is a megfelelő módszert kitalálva nem sokkal sötétedés előtt elértük a várost. A módszer lényege, hogy piros lámpánál kell felkéredzkedni, ahol a forgalomnak amúgy is meg kell állnia, így sokkal előbb sikerrel jár az ember. Stopposoknak jó tanács: drága autót felesleges megkérdezni, azokban szinte mindig olyan emberek ülnek, akik nem ismerik Sivát, Visnut vagy Buddhát, csak egy istent: a pénz istenét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Sok nyelvet beszélek, de semmi sem olyan üdítő érzés, mint amikor az anyanyelvemen szólnak hozzám.

Az első napokban egy párszor csak meg kellett böknöm-ölelnem Pajtikámat, annyira jó érzés volt, hogy végre olyan emberrel vagyok, aki nem csak hallja, de érti is, amit mondok. Ugyanabból a városból vagyunk, szinte ugyanolyan korúak és ugyanannyira csibészek vagyunk. Ezek a dolgok nagyban közrejátszottak, hogy az első pillanattól kezdve megvolt a közös hang.
Ennek tetejébe, nekem nagyon nem volt mindegy, hogy egy elkényeztetett puhány vagy egy edzett fickó szegődik mellém, mert bizony az utazás, még ha sokszor könnyítettünk is a dolgokon, testben és lélekben egyaránt erős és teljes embert kíván. Azt hiszem, hogy ha csak a klimatikus és a bakteriális kontrasztot veszem, az magában biztos betegség(ek)et ígér mindenkinek, aki egy ilyen utazásra vállalkozik.

Azt be kell vallanom, hogy semmilyen pontos tervvel nem rendelkeztem sem az útvonalat, sem mást illetően, így meg kellett állapodnunk valamiben. Jogjakartára 4 napot szántunk, akklimatizálódni és megnézni azt az egy-két dolgot, amit errefelé kötelező. Így keveredtünk le a második napon az alig egy óra motorozásra lévő, dél felé eső tengerpartra, Parangtritisbe, ahol holt szezon lévén, mi voltunk az egyetlen idegenek, a parton lézengő családok, gyerekek és fiatalok csoportjai mind a helyiekből, legalábbis indonézekből kerültek ki. A kép megkapó volt: a lemenő nappal a háttérben a lovas kocsi, ami a homokos fövenyen gurult végig, csak addig hagyott csíkot maga után, amíg a következő hullám el nem mosta a nyomát.

A part menti egyik kis étteremben elköltött vacsora közben Pajti akkor még könnyelműen jelentette ki, hogy nasi gorengen (sült rizsen és mangón) simán el tudna élni. Ez az álláspontja hamarosan megváltozott, de azt hiszem nem ússza meg senki, aki „fehérbőrűként” erre jár, hogy a gyomrát (legalább) meg ne látogassák a teljesen újszerű baktériumok.
A tengerpartról vissza kellett térnünk a városba, merthogy kéthónapos speciális vízumom lejárt, és hosszabbítanom kellett. Hogy mi a nyavalyának kell egy szponzor, azaz egy helyi, aki úgymond kezességet vállal értem, ráadásul digitális fénykép és digitális ujjlenyomat egy turistának (ha már úgyis az vagyok), azt nem fogja nekem senki sem megmagyarázni. És ehhez - mármint a teljes hosszabbítási folyamathoz - háromszor kell megjelenni az immigrációs irodában (ami mellesleg olyan 10 kilométerre esik a belvárostól). Lehet, hogy mégsem vagyok jó turista, mert 8 napos jogjai tartózkodásom alatt nem jutottam el csak a bejáratáig a híres Kratonnak, a királyi palotának és a vízi palotát sem láttam belülről. Persze, felmerül a kérdés itt is: miért zárják be őket délután kettőkor?!

Aki Jogjában jár, és nem a Hotel Petimasban száll meg, az nagy hibát követ el. Életemben megfordultam jó pár hotelben, de szolgáltatás-ár arányosan toronymagasan a Petimas viszi a pálmát. Két főre nem egészen 20 dollárért egy olyan paradicsomban találja magát az ember, ahol a tiszta vizű központi medence mellől, ami egy paradicsomi kertbe van integrálva, nehéz elmozdulni. Az árban a welcome drinktől kezdve a délutáni nasin keresztül az a la carte reggeli is bele tartozik. Hangsúlyozom durván 2000 forintért per fő.

A harmadik napon, két sakkparti között, Rajmi csak úgy mellékesen ejtette el, hogy elérte a krisztusi kort. Persze, ezt a kötelező esti koccintással kellett megtorolnom az egyik helyi bárban. Másnap kézhez vettem az útlevelemet, és készen álltunk arra, hogy meghódítsuk Kelet-Jávát.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!