Kicsekkoltunk a hotelből, és nyakunkba vettük az Utat azzal az elhatározással, hogy megnézzük Prambanant, és lehetőleg estig elérjük a mintegy jó hetven kilométerre levő Solót. Pár órás gyaloglás után egy kisteherautó nyitott hátulján élveztük a napsütést, de nem sokáig, mert alig pár perc múlva kitett minket a méltán híres Prambanan templomkomplexum bejáratánál. Az csak mellékesen jut most az eszembe, hogy megálltunk egyszer frissítőért, amikor is Pajtikám számolta az egy perc alatt elhaladó motorosok számát. Közösen állapítottuk meg rövid fejszámolást követően, hogy Indonézia egy közepesen nagy városának egyetlen főútján több motoros haladhat el egy nap alatt, mint ahány motor összesen van Magyarországon. Azt hiszem, ez mindent elmond Indonézia és általában Ázsia dimenzióit illetően.


Ellentétben a kereszténységgel vagy az iszlámmal a hinduizmus nem egy hódító vallás. Azt, hogy sok száz évvel ezelőtt sok ezer kilométerre eljutott a bölcsőjétől, csak úgy érhette el, hogy olyan univerzális koncepcióval bír (megengedő), ami egyetlen más vallásnak vagy filozófiának sem a sajátja, ha úgy tetszik. Azért élt túl mindent, és virágzik a mai napig, mert minden újat integrálni lehet az 'Om' rendszerébe, amire sem előtte, sem utána nem volt példa. A sumér, az egyiptomi, a görög, a római kultúrák le-, illetve eltűntek, halottak mára. Igaz, hagyatékuk el bennünk. A hinduizmus viszont maga él bennünk. Az a harmonikus világnézet, ami biztosítja az emberiség egyik, ha nem a legfontosabb vezérfonalát, az együtt-élést. Az együttélést magunkkal, más emberekkel, a természettel, az Istennel, más istenekkel.
Hiszen mi más lenne a magyarázat arra, hogy a légvonalban egymástól alig 50 kilométerre eső és a történészek szerint egy időben épült (mindkettőt az i. sz. 9. századra teszik) Borobudur és Prambanan teljesen más isteneket szolgáljon. Míg Borobudur buddhista, addig Prambanan a Trimurtinak, a hinduk 3 főistenének lett szentelve. Valamikor a múlt évezred közepére mindkét templom elhagyatottá vált, logikus magyarázatként szolgál a durván a kettő közé eső máig aktív vulkán, a Mount Merapi többszöri kitörése. Az már csak érdekesség, hogy tulajdonképpen mindkét szent hely fő szimbóluma a lótuszvirág, mind a részleteket, mind az egész konstrukciót tekintve.

Hogy precízebb legyek, hozzá kell tennem, hogy a központi szentély az utóbbiban Siváé, tehát ő volt legfontosabb isten az építők szemében. Érdekes kérdés, amit Pajtim tett fel: miért olyan fontos a rombolás istene? Mert rombolás nélkül nincs újjáépítés, ami maga a világ körforgása. Így Siva nélkül nincs Brahma, és fordítva. A komplexum szerkezete itt is klasszikus, a külső, mára többnyire beomlott kisebb szentélyek gyűrűkben veszik körül a legbelső udvart, ahol a legnagyobb templomok, szám szerint 3 plusz 3 helyezkedik el. A három főistennek és szent állataiknak (akik magukban alsóbbrendű istenek is) páros kialakítást rendszereztek, így Brahmma templomával szemben Angsa (a szent hattyú), Visnuéval szemben Garuda (a tűzmadár, ami mellesleg Indonézia egyik nemzeti szimbóluma), míg a központi szentéllyel szemben Nandi (a fehér bika) található.

Durván két óra alatt bejártuk az egész szentélyrendszert, és menni kellett, mert el akartuk érni Surakartent (Solo). Stoppolni fogtunk neki, és bár hosszabb ideig tartott, mint saccoltam, végül is a megfelelő módszert kitalálva nem sokkal sötétedés előtt elértük a várost. A módszer lényege, hogy piros lámpánál kell felkéredzkedni, ahol a forgalomnak amúgy is meg kell állnia, így sokkal előbb sikerrel jár az ember. Stopposoknak jó tanács: drága autót felesleges megkérdezni, azokban szinte mindig olyan emberek ülnek, akik nem ismerik Sivát, Visnut vagy Buddhát, csak egy istent: a pénz istenét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!