Allah 1433. évének első napja volt. Ez nekem is csak akkor derült ki, amikor rákérdeztem. Merthogy kicsit kényelmesebbre fogva a tempót beszippantott egy hatalmas mecset, illetve az előtte-benne tolongó emberek, akik jobbára teherautón érkeztek. Miután felszínesen megismertem az iszlámot, mennek az alapmondatok és az ima rituáléja arabul, ezért mostanság, ha az a feltétele, hogy beengedjenek egy mecsetbe, azt szoktam füllenteni, hogy muszlim vagyok. Így jutottam be ezúttal is, bár maradásom nem volt, inkább csak körbeszaglásztam. Kora délután, durván másfél hónap után megengedtem magamnak a luxust, hogy kivegyek egy hotelszobát Ciamiban. Akkor még nem tudtam, hogy a következő napokban igencsak szükségem lesz energiáim legutolsó tartalékára is.

Merthogy másnap elérve Banjart, előbb egy fiatal lány, majd egy fiatal férfi ajánlkozott, hogy szálljak meg az ő családjuknál. Azért döntöttem a srác mellett, mert előrefelé tartott, míg a lány családjának a háza egy városkával visszább esett. Hiba volt, de ez csak később derült ki. Először is, nemsokára lekanyarodtunk a főútról dél felé, és esőben majdnem 40 km-t motoroztunk. Addig rendben is volt, hogy egy szokásos parasztcsaládhoz kerültem, ahol a földre terített gyékény felett kifeszített szúnyoghálóm megvédett éjszaka.

Másnap, amit pihenőnek szántam, bepillantást nyertem a falu egysíkú életébe, amit este a falu közepén lévő dagonyás réten egy gyerekfocimeccs tarkított. Itt kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy másnap látogassam meg az iskolát, a meccset az egyik angoltanár vezette. Hamar aktivizáltam magam, és a délelőtti tanítás után egy osztálykirándulást szerveztem a híres 'Green Canyonba', amit megérkezésünkig végig Grand Canyonnak értettem, csak akkor láttam a táblán, hogy itt valami másról van szó. A platós kisteherautó rendben elhozta a 24 gyereket, a tanárt, engem és egy útszéli kurvát. Igen, nem tévedés, a hosszas alkudozás után egy olyan árban egyeztek meg, ami annyira megérte a nem túl szimpatikus középkorú férfinak, hogy belefért egy mariskázás. Ezzel nem is lett volna gondom, ha nem egy osztálynyi tizenévest kísér éppen.

De a gondok nem itt kezdődtek. Az utolsó zökkenőnél, alig pár száz méterrel a cél előtt egyszer csak egy szúrást éreztem körülbelül a vakbelemnél. Még leszálltam, és éppen a pénztárnál érdeklődtem, hogy milyen kedvezményt kaphatnánk, amikor a fájdalom percről percre erősödött, arrébb kellett sétálnom, nem akartam, hogy a gyerekek, akikkel addig viccelődtem, a fájdalomtól eltorzult arcomat lássák. Körülbelül 20 perc alatt olyan rosszul lettem, hogy a földön vonaglottam, és szóltam, hogy muszáj egy orvoshoz eljutnom, kell valami erős fájdalomcsillapító. Az osztálykirándulás lefújva, megint fel a platósra, és irány a legközelebbi nagyobb falucska, ahol akadt egy orvosi rendelő. Na, és akkor innen érdemes figyelni. Nem voltak hajlandóak foglalkozni velem, amíg le nem diktáltam az adatokat, és nem biztosítottam a nővérkét - az orvos még tizenöt perc után sem volt jelen -, hogy van pénzem kifizetni a fájdalomcsillapító injekciót. Nagy nehezen beadták, miután felületesen meghallgatták a szívemet. Az orvos komótosan sétálva megjelent, majd két nyomogatás után kijelentette, hogy valószínűleg vakbélgyulladásom van. Én eközben - kemény gyerek vagyok, legalábbis megedződtem az elmúlt időszakban - szó szerint halálomon voltam. Nyöszörögve, zihálva kértem, hogy hívjanak egy mentőt, vigyenek egy kórházba. A mentő öröknek tűnő várakozás után megérkezett, a legviccesebb az egészben, hogy nem az orvos vagy a jelenlevő felnőttek, hanem az egyik értelmes kislány hívta ki. Ő nyugtatott meg, hogy úton van a mentőautó, a papájának szólt telefonon, ő meg elintézte.

A legfelháborítóbb az egészben, hogy mentőorvos nem érkezett, csak egy nővér és egy korrupt sofőr, de erről később - még az autó ajtaját sem volt hajlandó kinyitni, amíg előre ki nem fizettem jó félmillió rúpiát. Kínomban és mérgemben levágtam elé a kívánt összeget, és csak annyit préseltem ki a fogaim között, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy tud. Közben bekötöttek egy infúziót - természetesen csak úgy, hogy előre fizettem -, ami az őrült vágta közben kiszakította a vénámat. Maga az infúzió előtte pár, több mint merész manővernél a fejemre vagy a mellkasomra esett. Amikor a kelletlen nővér (aki elöl ült, nem mellettem, így meg kellett állnunk) újra be akarta nyomni, nem engedtem, kitéptem, hogy magam szorítsam el a vérzést, és előreszóltam a sofőrnek, hogy hajtson tovább. A srác, akinél laktam, ott ült mellettem, és láttam rajta, hogy jobban be van tojva, mint én. Gondolom, hogy zöld-fehér fejem hogyan nézhetett ki. A kórház soha nem akart megérkezni. Három évezrednek tűnő száguldás után végre ott voltunk a bejáratánál. Nem vártam meg, hogy kitoljanak, lekászálódtam, és azonnal a nővérpulthoz siettem. Három injekciót erőszakoltam ki belőlük, és teljesen kimerülve elaludtam a folyosón hagyott betegágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!