A Son La-ban eltöltött két napot leginkább arra próbáltam használni, hogy egy kis pihenőt adjak kizsigerelt testemnek. Megérkezésünk estéjén egy szobán osztozkodtam a vietnami-kínai sofőrpárosommal, akik másnap reggel továbbálltak. Egy másik, gyönyörű szobába raktak át, volt internet géppel együtt a hotelben, így kora délutánig ki se mozdultam. Csak korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy ideje lenne felállni a képernyő elől, ahol - sajnos - megint egyre több időt töltök, hogy vállalt kötelezettségeimnek eleget tegyek.

Ahogy lebaktattam a főutcára, egy kis utcai sütödénél álltam meg a sültrizs hívogatóan finom illata csábításának engedve. Itt egy szimpatikus arcú férfi telepedett az asztalomhoz, aki Laoszból érkezett (és a környéken dolgozik), és mint ilyen, az első ember az életemben. Az ebéd után meghívott egy kávéra, amit a városkát körülölelő dombok-hegyek egyikének oldalában szürcsölgettünk, miközben életem első laoszi nyelvleckéjét vettem félig angolul, félig vietnamiul. Még az este az egyébként meglepően nagy forgalmat lebonyolító szállodám egyik termében valami helyi táncdalfesztiválra tévedtem be, ahol kitörő taps fogadott, amikor felmentem a színpadra két mondatot mondani az amúgy is jókedvű helyieknek.

Másnap épp a rajzolásba feledkeztem bele, amikor fölém hajolt egy pár középiskolás lány, akik valahogy kiszúrtak az amúgy sokáig keresett meglehetősen félreeső helyemen. Épp a rajzom vége felé jártam, így megvárták, hogy befejezzem, és felajánlották, hogy végigkalauzolnak a város hírességeként számontartott börtönön. Annyit hallottam róla előzetesben, hogy a franciák építtették a helyiekkel, hogy aztán oda zárják be sokukat. A 20. század első felében politikai foglyok börtöneként szolgált, amit valamikor az 50-es években lebombáztak, mert a helyi ellenállás egyik kiképző bástyája lett. Embertelen körülmények, olyan kis méretű cellák, ahol a rab se fekve, se állva nem tudta kinyújtani magát, és egyáltalán a legszörnyűbb dolgok színhelye lett ez a ma is komor épületegyüttes. Pár éve - a túlélők és helyiek elmondása alapján - építették egy részét újjá, hogy demonstrálják, milyen élete lehetett az ide bezárt értelmiségi vagy hős hazafi nemzedék jeles képviselőinek. Az emlékmúzeumból pár perc után kifordultam, nem bírtam tovább látni, hogy az európai hódítók milyen módszerekkel éltek az elnyomott népekkel szemben. Nem büszke európaiként jöttem ki a kapun.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!