Jó érzés volt magam mögött hagyni Luang Prabangot, megkönnyebbültem több szempontból is. Bár látni szinte semmit se láttam belőle, mégis az az érzésem, hogy csak néhány mobilozó szerzetesről és a milliós gépeiket kattogtató turistákról maradtam le. Piszkosul jó érzés volt úton lenni, különösen, hogy nem fájt semmim. Jól működött az új papucs-szandálom (természetesen "made in Vietnam"), egy olyan konstrukció, melyet még soha nem láttam előtte, amint megpillantottam, azonnal tudtam, hogy jó hasznát fogom venni. De azért tudatosan lazára fogtam az első napot, elvégre pont egy hete kórházban feküdtem. Az egész napos óvatos tempó és a szokásosnál hosszabb szünetek miatt olyan jó 20 km-re távolodtam el a várostól, amikor kiszúrtam a tökéletes kempingpázsitot egy hangulatos étterem oldalában. Úgy döntöttem, nem megyek el a pár km-re lévő „guesthouse”-ig, hanem ott éjszakázom. Kérdésemre, hogy felverhetem-e Menedéket, természetesen igen volt a válasz. Sült rizst zöldségekkel vacsoráztam, mondanom se kell, hogy féláron az előző napokhoz képest.

Bejegyzésem a másnapról: „Nagy szükségem volt egy ilyen napra: nem fájt semmim, nem volt gondom semmire, és egy férfin kívül senkihez sem szóltam, senki se szólt hozzám. Én voltam meg az Út. Ketten...  30 km-t terveztem, lett belőle 33. Alkonyatkor az őserdő szélén az úttól kissé feljebb, egy, a hegyoldalban csörgedező pataktól alig 20 méterre találtam egy alkalmas helyet. Egyedül voltam a tücskökkel, kabócákkal és az elmaradhatatlan hangyákkal, akik Menedék gyenge pontjait próbálgatták - nem sok sikerrel. Vizet es tüzet vacsoráztam.” (Merthogy a 8 darab banánból, amit ebédre fogyasztottam már nem maradt semmi, más meg nem volt, így a tábortüzembe bambultam, amíg el nem tettem magam másnapra.)

Éjjel a dzsungelben vettem észre, hogy kifejezetten világos marad éjszaka, ha pedig a hold is fenn van és nincsenek felhők, szinte olvasni lehet. Este elalvás előtt azon merengtem, hogy soha nem jártam olyan országban, ahol ennyire biztonságban éreztem volna magam, mint itt, bárhol sátrat verhetek.

Kora hajnalban ébresztettek a madarak, tábort bontottam, megmosakodtam a pataknál, és nyakamba vettem a hegyeket. Neki vágtam idejében, forró napnak ígérkezett, ráadásul sok kemény hegymenettel.

Az első 6 km után végre elértem egy falut, ahol egy nap után rendesen
ehettem: egy kínai zacskós tésztalevest. Valamikor délelőtt egy biciklista pár jött velem szemben, érezhetően mindkét fél hálás volt a társaságért, én nagyon: harmadik napja először beszélgettem.

Akkor még nem tudtam, hogy a következő 17 km-en (a pontos távokat nyilvánvalóan a kilométerkövek miatt tudom) csak kapaszkodom és kapaszkodom, hogy elérjem az aznapi célvároskát, Kiewkacham-ot. Még a biciklistáktól tudtam, hogy itt akad egy vendégház, ahol végre zuhanyozhattam rendesen (persze nem külön fürdőszobában, ilyen luxus nem nagyon akad a hegyekben). Már az ágyamon feküdtem, amikor angol szóra lettem figyelmes: Craignek, a San Franciscó-i kertépítőnek én mondtam el, hogy mennyire tudja lenyomni a szobaárat (4 eurónak megfelelő kip), majd egy jó órát csevegtünk Délkelet–Ázsiáról, mielőtt eltettük magunkat másnapra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!